Pláne nem a mi – folyamatos viktorozással is lekenyerezett – szabadságharcosunk, aki a budapesti látogatás előestéjén mintha puhítani próbálta volna a „lengyel Orbánt” és akként szállítani Cameronnak a visegrádi négyek közös engedményét angliai munkavállalóik kárára (lévén a lengyelek sokszorta többen, s így Kaczyńskinek jóval kínosabb politikailag). A magyar Orbán ugyanis nyilván már tudta, hogy a brit kormányfő német kollégájánál sikerrel járt: a Der Spiegel szerint Merkel és az uniós vezetők szinte mindent megtesznek, hogy a kora tavaszi csúcstalálkozóról Cameron nem leterített Góliátként, hanem Európát – nagy elődje, Thatcher mintájára – „térdre kényszerítőként” térjen haza a népszavazási csatára, „nagyon segítőkészek leszünk” – mondta egy német főember a lapnak.

Segítik tehát Cameront, hogy megfordítsa a vészesen növekvő unióellenes hangulatot és benntartsa Nagy-Britanniát Európában. Ehhez kell őt diadalmas óriássá pumpálni, az EU-tagság áraként követelt reformjaiból mindazt elfogadni, ami nem adja fel az uniós alapértékeket. A kelet- európai munkavállalók juttatásainak megkurtítása pedig, ugye, csak doktriner felfogásban tartozik eme alapértékek közé, s erről kell az ilyen vizitekkel is lebeszélni a keleti nacionalistákat…

A hagyományosan gyakorlatias (az állami kapcsolatok feltételének csupán a hatalombirtoklás tényét és nem jellegét tekintő) britek kormányfőjének nem okozott fejfájást úgy kezelni az ő Viktorát, mintha a mindkettőjük által sűrűn emlegetett „erős Európa” alapértékein ugyanazt értenék: ő jött, látott és győzni akart, nem meggyőzni házigazdáját a jogállamiság és demokrácia mibenlétéről. Orbán viszont alighanem felfogta, hogy Cameron és az uniós vezetők közös igénye neki jó alkalmat kínál alkut kötni: ha szállítja, mint most kilátásba helyezte, a V4-ek kompromisszumkészségét e (különben nem csak nekik) kritikus kérdésben, akkor csillapíthatja az európai porcelánbolt elefántjaként törő-zúzó lengyel „epigonja” körül kerekedő – és őt, mint úttörő illiberálist értelemszerűen fenyegető – vihart. S bizonyára hallott a Berlintől Brüsszelig hemzsegő ötletekről, miként lehet mégsem doktriner módon felfogni a munkavállalási egyenlőséget (hozzátéve a magáét: de ne szólítsanak minket migránsnak, ami tőle igazán érthető kívánság).

Foroghat sírjában szegény De Gaulle, aki majd évtizedig ácsorogtatta a briteket a még Közös Piac kapuja előtt: most egész Európa töri a fejét, hogyan lehetne benntartani őket a falakon belül. S az unió pénzéről lemondani aligha akaró Orbán sejtheti, hogy a „brexit” (a brit exit népszerű neve) az alapértékek lábbal tipróinak kiebrudalásához vezethet, hiszen precedenst teremtene az eddig csak bővülő integrációban. Amúgy Merkelék türelme a budapesti, s immár varsói antieurópai precedens iránt sem csupán tehetetlenkedés, hanem éppen a láncreakciótól való jogos félelem, amint a nyári görög alkudozásban is kiderült. S ha csütörtök délután a mi kormányfőnk ott dübörgött is brit kollégája mellett, azt az erős Európát csak a brexit veszélyeztetné. A mi exitünk önmagában legfeljebb azért, mert Brüsszeltől távolodva még kiköthetnénk Moszkvában.

szabadfold.hu