A magyar honvédség 1944 szeptemberében, a románok kiugrását követő zűrzavarban bevonult a bécsi döntések által nem érintett, továbbra is Romániához tartozó Mezőségre.

Nem tudni, mire számítottak, a "felszabadítás" mindössze öt hétig tartott.

Ez idő alatt védelmi vonalakat nem volt idejük létesíteni, fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva.
A szintén ide érkező csendőrökkel együtt összefogdosták, internálták a falvak zsidó lakosságát, és Pusztakamarás határában százhuszonhárom embert, köztük negyvenhárom gyermeket agyonlőttek, majd tömegsírba temették őket.

A románok nem voltak hajlandóak kiadni a németeknek, deportálni a zsidókat.
A magyar felszabadítók a németek helyett is intézkedtek. Akár csak itthon.

Hetvenhét év után Kovács Szabolcs csíkszeredai történész rántotta le a leplet e szörnyűségről.

Nagyon nem vagyok meglepve! A történet, mely Francia Kis Mihály, Prónay, Héjjas banditáinak büntetlenül maradt (titokban támogatott) pogromjaival kezdődött, és két évtizedes csendes (vagy nem is olyan csendes) terror után az Auschwitzba induló szerelvényekkel végződött, ezzel a képletbe pontosan beleillő epizóddal mindössze kibővült.

Ebben a dél-erdélyi ügyben, mint cseppben a tenger, benne foglaltatik az egész aljas, ostoba, pitiáner Horthy-féle ügymenet.

A hullarablás, ahogy Teleki Pál nevezte: vonuljunk be a bizonytalan helyzetet kihasználva, hátba támadva raboljunk földet a szomszédtól!

A kretenizmus: mire számítottak a háború kimenetelét illetően, lehetett még kétség bárki felelős emberben, hogy ezt a háborút elvesztettük és a ragadomány nem tartható meg?

Végül a szociopata vonásokat mutató őrjöngés: védtelen, békés embereket, gyermekeket halomra gyilkolni!

Mindenesetre e mártírok névsorát kellene felvésni Orbán "megszállási" emlékművére és kitenni Schmidt Mária hazug Terror Házának a falára!
Az Újvidéken lemészárolt szerbek, az Ukrajnában a 2. magyar hadsereg katonái által meggyilkolt polgári lakosok, partizánok és magyar munkaszolgálatosok, a nyilasok által a Dunába lőtt emberek, a Sopronkőhidán, más fegyházakban, börtönökben, a nyilas pátházakban megölt ellenállók, civilek névsorával együtt.

Ezeknek a gaztetteknek az elkövetése tisztán az "áldozat" magyar katonák, csendőrök, nyilas pártszolgálatosok műve, melyekhez a németeknek semmi közük nem volt!

Az Auschwitzba elhurcolt százezreket azért nem említem, mert abban honfitársaink "csak" mint bűnsegédek vettek részt.

Honfitársaim! Ahelyett, hogy elszédítve a kormány aljas propagandájától a mai hasonmás ügyeket: Bucsán, Krasznotorszkban és más ukrán helyiségekben a megszálló orosz katonák által elkövetett háborús bűntetteket mismásolnátok, nyolcvan év után nem lenne itt végre az ideje, így a zsidó és a keresztény húsvét táján pláne, felvállalni, hogy közös a nemzet felelőssége a történtekben, és bocsánatot kérni?

Bocsánatot kérni a szemforgatóan hazug, a Horthy ideológiáját és módszertanát másoló kormány helyett, sőt ellenében is?

Ahelyett, hogy sokan közületek szekundálnak az újabb – szerencsére nem általunk, de a szemünk láttára – elkövetett hasonló gaztettekhez?

Ahelyett, hogy szekundálnak a kormánynak különféle kisebbségeket zaklató politikájához? Mert így nincs rá garancia, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő!

Talán naivitásnak tűnik, hogy mindezt pár nappal azután fogalmazom meg, hogy Orbán (ne firtassuk most, hogy hogyan, s miért) újabb katasztrofális győzelmet aratott.

De föladni, abbahagyni nem lehet! Így pláne nem!
Mert amíg nem tesszük tisztába a közös múltunkat (most már jelenünket is), maradunk továbbra is Európa megvetett, kiközösített páriái!
Egy szál magunkban. Pontosabban az örök utolsó csatlósként.