Megjelent a nemzetközi sajtóban két izgalmas elemzés a legerősebb szunnita közel-keleti államok, Szaúd-Arábia és Törökország helyzetéről. Mindkét cikk súlyos bajokat jósol. Azt pedig Szíria óta tudjuk, hogy a Közel-Keleten a súlyos bajok mit jelentenek Európa számára. A tét hatalmas: a 78 milliós Törökország a világ egyik vezető katonai és gazdasági hatalma, a Nyugat régi szövetségese és a kevés többé-kevésbé mégiscsak működő muszlim demokráciák egyike. Szaúd-Arábia pedig olajnagyhatalom, a nyugatiak ugyancsak régi szövetségese – és egyben a radikális iszlám eszmék legfőbb finanszírozója világszerte - írja a Heti Válasz.

Szaúd-Arábia összeomlása elkerülhetetlen

Ezzel az elsőre meglepő tézissel állt elő Nafeez Ahmed neves újságíró és biztonságpolitikai szakértő a Middle East Eye hírportálon. Meglepő, mert mindeddig közhelynek számított, hogy Szaúd-Arábia immunis a közel-keleti válságra. Az „arab tavasz” szinte meg sem legyintette, az olajból származó gazdagság minden társadalmi problémát kezelhetővé tett, a dinasztia szigorú kézzel fogja a gyeplőt. Mi okozhatna tehát problémákat?

A legjelentősebb probléma az olaj, Szaúd-Arábia gazdagságának gyakorlatilag egyetlen forrása. A szaúdiak az elmúlt években csúcsra járatták az olajkitermelést, hogy megszorongassák versenytársaikat, és ezáltal alacsonyan tartották a világpiacon az olajárakat. Csakhogy a végtelennek hitt tartalékok nem végtelenek. Egy tanulmány szerint a szaúdi olajkitermelés hamarosan eléri a lehetséges csúcsot, és azután megállíthatatlan csökkenésnek indul. Valójában a nettó olajexport már 2006-ban hanyatlani kezdett, és évente 1,4%-ot csökkent, elsősorban a belső fogyasztás növekedése miatt.

A belső fogyasztás felfutásának fő oka, hogy a lakosság elképesztő ütemben növekszik: 2030-ra a mai 29 millióról 37 millióra nőhet. Az export hanyatlása és az alacsonyan tartott olajárak miatt a szaúdi költségvetés nem jut annyi bevételhez, mint korábban, és lassan elkezdte felélni hihetetlen mennyiségű felhalmozott tartalékát. A szaúdi állam működése igen pazarló, a nagyhatalmi ambíciók, például a szír polgárháborúba való kártékony beavatkozás is sokba kerül. Az olajiparon kívül az országnak alig van működő gazdasági ágazata. A helyzetet súlyosbíthatja a krónikus vízhiány, mivel az ivóvíz nagy részét a tengervíz sótlanításával állítják elő, ami nagyon energiaigényes procedúra. A vízkészletek 88 százalékát elpazarolja a mezőgazdaság, amely nem állít elő elegendő terményt a lakosság ellátására, a sivatagi körülmények közt inkább presztízscélokat szolgál.

Amint érezhetően apadni kezdenek az olajból származó bevételek, előjöhetnek a szőnyeg alá söpört problémák: a szunnita-síita megosztottság, a fiatalok meglepően nagyarányú munkanélküliségi rátája, a diktatórikus rendszerrel szembeni elégedetlenség, a jogfosztott vendégmunkás-tömegek helyzete. A bajokat tetézi, hogy Szaúd-Arábia március 25-én népszerűtlen és sikertelen háborút indított a szomszédos Jemenben, és a dinasztián belül is egyre élesebbek a feszültségek a hercegi ágak között. A szaúdi dinasztia elképesztően szerteágazó, a hatalom és a vagyon körülbelül 2000 herceg között oszlik meg. A januárban trónra lépett új király, Szalmán nem olyan megfontolt, józan és óvatos, mint elődje, Abdullah volt, és a tekintélye sem akkora, mint korábban a bátyjának.

Törökország komoly bajban van

Ezt az állítást a Washington Institute Törökország-szakértője, Soner Cagaptay fogalmazta meg a The Atlantic hasábjain. A szerző korábban könyvet írt arról, hogy Erdogan elnök alatt hogyan vált Törökország a 21. század első muszlim nagyhatalmává, vagyis nem nevezhető ellendrukkernek, most mégis azt állítja, hogy Törökország nagyon súlyos kihívások előtt áll, és nehéz megjósolni, hogy képes lesz-e a katasztrófát elkerülni.

A török problémák gyökere Erdogan elnök elmúlt években folytatott elhibázott politikája, illetve az elnök személye. Cagaptay szerint a 10-12 milliós kurd kisebbség még soha nem idegenedett el annyira a török nemzetállamtól, mint most. A lakosság 15%-át kitevő, a keleti tartományokban többségben élő kurdok korábban ugyanis megosztottak voltak. Az 1990-es években egy részük a baloldali nacionalista PKK függetlenségi pártot és/vagy terrorszervezetet támogatta, amely véres polgárháborút vívott a hadsereggel, de nagyon sok kurd szavazott a szekuláris török pártokra is. A konzervatív, vallásos kurdok a 2000-es évektől az Erdogan-féle AKP szavazói lettek, és 2012-ben úgy látszott, hogy sikerül a PKK-val is fegyverszünetet kötni.

Mostanra azonban minden megváltozott: létrejött egy új kurd párt, a HDP, amelyet a különböző világnézetű kurdok egységesen tudnak támogatni, Erdoganékból pedig kiábrándultak a kurd szavazóik, miután felrúgta a PKK-val kötött tűzszünetet az Iszlám Állam által elkövetett suruçi merénylet után. Mivel az AKP nem tudott abszolút többséget szerezni a júniusban megrendezett parlamenti választásokon, a HDP viszont bejutott a parlamentbe, az elnök azt találta ki, hogy a kurd szeparatisták elleni háború újraindításával felkorbácsolja a nacionalista indulatokat, hogy a novemberi újabb voksolást pártja kényelmesen megnyerje.

A jelek szerint a stratégia nem működik: az AKP nem lett sokkal népszerűbb, a kurdok viszont elidegenedtek a török államtól, és a keleti országrészben növekszik a feszültség. Minden adott egy alacsony izzású, de csúnya regionális polgárháborúhoz.

Amitől a veszély ennél is nagyobb, hogy ugyanebben a keleti országrészben tengődnek a polgárháború elől elmenekült szírek milliói, és ahova már beépült az Iszlám Állam. Az Iszlám Állammal a törökök ellentmondásos viszonyban vannak. A törökök hagyták felnőni az Erdogan által gyűlölt Aszad ellenében az iszlamistákat, sőt, sokak szerint kifejezetten támogatták is az Iszlám Államot, de a suruçi merénylet után a viszony feszültté vált, és nem tudni, hogy az Iszlám Állam tervezi-e, hogy Törökország területén is akciókat indít.

Mindeközben a török társadalom veszélyesen megosztottá vált, aminek elsősorban Erdogan kormányzási stílusa az oka. Az elnököt a nyugatias nagyvárosi lakosság ellenszenves, autokratikus vezetőnek tartja, aki legszívesebben diktatúrát vezetne be, de a konzervatív vidéki bázis továbbra is kitart mellette, mivel neki tulajdonítja az elmúlt másfél évtized valóban lenyűgöző gazdasági fejlődését.

Előállt tehát egy robbanóelegy: elégedetlen kurdok, szír menekültek milliói és az Iszlám Állam beszivárgása keleten, túlzottan éles politikai megosztottság az egész országban. A feszültségeket Erdogannak kellene bölcs mértéktartással, az ellenséges táborok felé tett gesztusokkal enyhítenie, de az elnöktől a bölcs mértéktartás és a gesztuspolitika eddig meglehetősen távol állt.

*A Szaúd-Arábiára és Törökországra vonatkozó pesszimista jóslatok egyelőre nem többek ennél: valós tényeken alapuló jóslatok, amelyeket a régiót alaposan ismerő szakemberek fogalmaztak meg. Lehet, hogy nem történik semmi baj, a válságjelenségek kezelhetők maradnak, és egyik ország sem rendül meg – de a repedésekre érdemes már most odafigyelni, mert ami Szíriában történt, teljesen felkészületlenül érte a külvilágot.*

valasz.hu