Sokan jöttek Pestről a rendezvényre, és lelkes helybéli hallgatói is voltak a koncerteknek. Péntek este néhányan az imateremben is feltűntünk, ahol a helyi hitközség egyetlen tagja és mindenese, Lőwy Lajos vezette az imádkozást - olvasható a szombat.org portálon.

Ő vitt ki bennünket a temetőbe is.

Állunk a kövek között és Lőwy Lajos az északról érkezett első hívekről beszél, akik borkereskedőként teremtettek a városban megélhetést. Simon Fanfédernek hívták az első tokaji rabbit, akit helyben hantoltak el. Már rég megvették az új temető földjét a hívek, de csak ettől fogva temetkeztek itt – s nem csupán a Bodrog közepén fekvő szigeten, ahol négy rabbisír is akad a százharminchat között –, mert istenfélőként úgy gondolták, nyugalmuk az eljövendő világ felé vezető úton is csak akkor lehet, ha rabbijuk vezetésével indulnak arra. Ma, Fanféder mellett a későbbi rabbik: David Schück és Strasser Akiba maradványai is itt nyugszanak, és egy jeltelen sírdomb is emelkedik az ohelben, a rabbisírok fölé emelt kis házikóban: vélhetően a szigetről áthozott csontok nyugszanak alatta, melyeket kimosott a víz.

Az 1949-ben született Lőwy Lajost a reggel és az este a nagyzsinagóga melletti imaházban találja. A közösség nélkül maradt zsinagóga ma városi kultúrházként funkcionál, mögötte Tokaj nemrég elkészült, modern színházépülete. Az imaházban Lőwy Lajos egyedül imádkozik, és vágyakozik rá, hogy legalább nyaranta legyen itt egy-egy zsidó tábor, a zarándokok mellett jöjjenek a turisták, akiknek mesélhet, s akiket, ha igénylik, legalább az alefbészre megtaníthat, hogyha kedvük tartja, ők is imádkozhassanak. Úgy látja, sok zsidót nem feltétlenül a hit hiánya, hanem a szégyenérzet tart vissza a vallási-közösségi léttől, hogy nem ismerik a héber nyelvet és a szokásokat. Mindig talál persze munkát és intéznivalót, mostanság a kohénok – a papi törzs leszármazottjainak útját építi ki, akik rituális tisztasági okokból nem léphetnek be a temetőbe, ám a különúton eljuthatnának az ohelig, hogy ablaka alatt imádkozhassanak.

Lőwy Lajos a sírok között haszid rebbékről szóló történeteket mesél. Például a Kossuth Lajost gyermekkorában megáldó újhelyi rabbiról, a nagy haszid dinasztia-alapítóról, Mose Teitelbaumról, akinek áldása nyomán Kossuth meggyógyult. Vagy a bodrogkeresztúri Sájeléről, aki ifjúkorában az ágy alá bújt, úgy hallgatta órákon át rabbik vitáját, csak hogy tanulhasson. Nagy adománygyűjtő és a szegények istápolója volt, sírja híres zarándokhely, Bodrog-parti zsinagógája azonban ma EU pénzen átépített Turisztikai centrum. 

Lőwy Lajos egyre lelkesebben beszél: történetet történetbe ölt, egyik rebbéről egy másik jut az eszébe, mintha a történetek nemzenék és szülnék egymást, és ezzel régi zsidó hagyományhoz csatlakozik. Fekete öltönyében, fehér ingében, füle mögé simított kis pajeszával és lelkesültségével egy e tájon kihaló fajta utolsó példánya, aki nem követte sokak útját, nem akart, vagy nem tudott élni a lehetőséggel, és nem ment el a zsidó világ nagy központjaiba, hanem utolsóként és egyedüliként őrzi a Jeruzsálem felé néző tokaji köveket: zsidó köveket magyar tájban. 

Pedig a temetőn és a köveken, köztük szülei sírján kívül nincs túl sok dolog, ami visszatartaná: ő az utolsó tokaji zsidó. Szülei is idevalósiak voltak, kereskedők. 1909-es születésű apját munkaszolgálatba vitték a második világháború idején. Talán ez is hozzájárult keménységéhez, szigorához. Csak évente egyszer, jom kippur, az engesztelőnap előtt ölelte meg a fiát, Lőwy Lajos élénken emlékszik erre. Édesanyja, akit 1944-ben Auschwitzba deportáltak, s anyját, apját és két öccsét megölték, maga is Mengele előtt állt, de túlélte a szelekciót. Nürnbergben lőszergyárban dolgozott, és úgy vészelte át a későbbieket, hogy kápója szeretett öltözni, s ő varrónőként ruhákat készíthetett neki a betegszobán, ahova bejuttatta.

Lőwy Lajos édesanyja egyedül áll az 1947-ben készült, különös esküvői fotón. Az apa, vallásos ember lévén, úgy gondolta, ez is a faragott kép tilalma alá esik, ezért nem állt modellt a fényképésznek. Meglehet, a vallási megfontolásokra a vészkorszak hosszú árnyéka is rávetült. Évtizedeket éltek le egymással, míg 1981-ben meghalt az apa, s egy évre rá a sokkal fiatalabb asszony.

Lőwy Lajos akkor úgy gondolta, annyira magára maradt, hogy nem tud nevetni többé, pedig őt mindig az anekdotikus talmudi és haszid elbeszélések vonzották. Egy vallásos barátja tartotta benne a lelket Amerikából, aki hosszú éjszakákat beszélgetett vele telefonon. Azt mondta, amit a haszid rabbik mondtak híveiknek, akik a lerombolt jeruzsálemi Szentélyt siratták még közel kétezer év után is: „Gyászolhatsz a szíved mélyén, de a mindennapjaidban véget kell vetned a gyásznak”. És Lőwy Lajos attól fogva erősítette meg ősei szövetségét, kezdte keresni haszid rabbik történeteit, és vált gondolkodásmódjuk hívévé.

Ha felhívják Amerikából, hogy menjen el egy bizonyos órában imádkozni ennek vagy annak a rabbinak a sírjához, hogy a halott rebbék érdemében fogadtassék az égben imája, és járuljon hozzá egy beteg felgyógyulásához vagy egy menyasszony férjhez adásához, akkor Lőwy Lajos fogja magát, megy és imádkozik. És, mint mondja, az ima segít. És ha nincs is rajta kívül más zsidó Tokajban, akadnak itt-ott a világban, nem is kevesen, akik tudják, hogy van még Tokajban zsidóság. 

szombat.org