Az irgalmasság szentévének honlapján ismertetik a logó jelentését. A Lukács evangéliumának 6. fejezetéből való mottó – „Irgalmasok, mint az Atya” – azt üzeni, éljük meg az irgalmasságot az Atya példája nyomán, aki nem azt kéri, hogy ítélkezzünk, hogy elítéljünk másokat, hanem hogy bocsássunk meg, mérték nélkül adjuk másoknak a szeretetet és a megbocsátást (vö: Lk 6,37–38). A logó az irgalmasság témájának rövid teológiai összegzése: a Fiút állítja elénk, aki vállára veszi az eltévedt embert. Az ősegyház számára nagyon kedves képet idéz fel ezzel, amely Krisztus szeretetét jeleníti meg, aki a megváltással beteljesíti megtestesülésének misztériumát. A kép kiemeli, hogy a Jó Pásztor az ember testét érinti meg annak elesettségében, és olyan nagy szeretettel teszi ezt, hogy ezzel megváltoztatja az életét. Fontos, hogy a Jó Pásztor végtelen irgalmassággal magára veszi az emberiséget, a szeme eggyé válik a vállára vett ember szemével. Krisztus Ádám szemével lát, Ádám pedig Krisztus szemével. Így minden ember felfedezheti Krisztusban, az új Ádámban a saját emberségét és a rá váró jövőt, Krisztus tekintetében szemlélve az Atya szeretetét.

Az egész jelenet egy mandorla belsejében helyezkedik el, amely az ókeresztény és a középkori ikonográfiából ismert motívum, Krisztus kettős, isteni és emberi természetére utal. A három ovális, koncentrikus kék színű kör, belülről kifelé fokozatosan világosodva, Krisztus megváltó tettére utal, aki kiviszi az embert a bűn és a halál éjszakájából. Másfelől pedig a sötétebb színek mélysége a mindent megbocsátó atyai szeretet végtelenségére utal.

***

Az alkotást a szentév honlapja kisfilmben is bemutatja, amelyben az alkotó, Ivan Rupnik jezsuita teológus és mozaikművész is nyilatkozik a mű szimbolikájáról. A megjelenítés a maga egyszerűségében nagy kifejezőerővel bír – hangsúlyozza a film. A felszínes tekintet könnyen elsiklik felette, pedig a kulcsa éppen maga a tekintet. A Misericordiae vultus kezdetű pápai bullaihlette, amelynek első mondata: „Jézus Krisztus az Atya irgalmasságának az arca.”

„Isten oly módon nézi az embert, hogy az ember képes érteni. Oly módon kommunikál vele, hogy az ember képes látni. És amit az ember lát, azt látja Isten is. Az ember elkezd Isten módján látni. Ez Krisztus isteni embersége. Ebben látszik, hogy Krisztus magára vette az egész emberiséget” – foglalta össze a művész az alkotás mondanivalóját.

Rupnik az ezer évvel ezelőtt élt keresztény művészek által meghatározott szabályok alapján válogatta a színeket a mozaikhoz. A vörös a vér, az élet és Isten színe; a kék az ember színe, az egyetlen teremtményé, aki képes az égre tekinteni; a fehér a Szentlélek színe, a szentháromságos életet tükrözi vissza; a zöld a teremtett világot jeleníti meg; a fekete pedig az éjszakát és a halált. „Krisztus fehér, mert dogmatikai szempontból a pokolba Krisztus lelke, szellemi élete száll alá, a teste fent marad a sírban. A fény, vagyis a Fiú örök élete száll alá. A három koncentrikus kör körülötte a kéktől a majdnem feketéig egyrészt Isten misztériumának áthatolhatatlanságát jelenti, másrészt azt, hogy a világ fényének már nincs értelme, mert az egyetlen fény Krisztus, aki ott ragyog az emberiség szívében. Ádám alakja, akit a vállán visz, eredetileg zöld színű volt, az aranyozással azonban új színt kapott, amely nem zöld, de nem is teljesen arany: a megváltás, a megszentelődés útján haladó emberiséget jeleníti meg.”

Nemcsak a színeket választotta ki a művész az ősi hagyomány alapján. A rajz középkori jellege, az arcok őskeresztény művészetre jellemző merevsége arról árulkodik, hogy posztmodern szellemben alkotott. A művész meglepő magyarázatot adott erre: „Véget ért egy korszak, a modernség kora, amely a reneszánsztól századunkig tartott. Az új korszak ismét organikus korszak lesz. A kritika, az ész, az intellektus, az egyetem, a kutatás ideje után most ismét eljön az élet ideje. Azokban a történelmi korokban, amelyekben az elsőbbség az életé, a kultúra mindig szimbolikus, költői, metaforikus: ebből emelkedik ki az élet.”

Rupnik atya szerint Ferenc pápa maga is megtestesíti a posztmodern kornak ezt az élet felé való nyitottságát. Az ember kiszabadul az absztrakciók és az intellektualizálás labirintusából. Ferenc pápa mélységesen emberi szavaiból és gesztusaiból az evangéliumi irgalmas atya képe rajzolódik ki – hangsúlyozza Rupnik –, a Jó Pásztoré, aki nem módszerek és gondolatok körül forog, hanem odafordul az emberekhez. „Pápasága már az új korszak része, nem a régié, az újdonság próféciája. Gesztusai önmagukban is szimbolikusak, a teológia nemes értelmében. Az isteni és emberi világ egymásban fejeződik ki. Amikor Krisztus kilehelte lelkét a kereszten, mi felfogtuk ezt a leheletet, és elkezdtünk lélegezni. A képen ezért van ilyen közel egymáshoz Krisztus és Ádám.”

Marko Ivan Rupnik szlovén származású jezsuita, teológus, képzőművész. 1954-ben született, 1973-ban lépett be a jezsuita rendbe. Ljubljanában filozófiát tanult, majd Rómában elvégezte a Szépművészeti Akadémiát, illetve a Pápai Gergely Egyetemen tanult teológiát. 1985-ben szentelték pappá. 1999 óta a Kultúra Pápai Tanácsának tanácsadója. Művészi és teológiai tevékenysége mellett aktív lelkipásztori szolgálatot is végez, lelkigyakorlatokat tart. Számos teológiai és lelkiségi könyv szerzője.

Művei a világ jelentősebb zarándokhelyeit – Lourdes-ot, Fatimát és San Giovanni Rotondót – ékesítik, de a vatikáni Apostoli Palotában és több szentszéki kongregáció kápolnájában is láthatók. Mozaikjai díszítik a krakkói Szent II. János Pál-templomot is.

Magyarországon 2014 júniusa óta Mátraverebély-Szentkúton csodálhatjuk meg mozaikkompozícióját, amely a nemzeti kegyhely szabadtéri oltárát díszíti.

Forrás: Iubilaeummisericordiae.va

Fotó: Iubilaeummisericordiae.va; Famigliacristiana.it; Wikipédia; Vatikáni Rádió; Lambert Attila

Magyar Kurír
(tzs)

magyarkurir.hu