Perintfalvi Rita katolikus hittudós, a biblikus tudományok doktora, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke.

Hamarosan kezdődik a Ferenc pápa által meghirdetett családszinódus, amikor is többek között a meleg párok, a válás, a születésszabályozás kérdéseit vitatja meg az Egyház. Eközben menekültkérdésben is komoly viharok dúltak. Úgy tűnik, megmérettetik a Magyar Katolikus Egyház. Mit gondolsz a magyar egyház eddigi reakcióiról?

Perintfalvi Rita: Beszéljünk először a menekültkérdésről! Megmondom őszintén, nekem keresztény szempontból teljességgel érthetetlen és elfogadhatatlan az, hogy a katolikus egyház vezetőségének nagy része – és itt most nem gondolok a Máltaiak, a Karitász vagy a Szent Egyed közösség áldozatos munkájára, ami a kivételt jelenti – elzárkózott a konkrét segítséget meghozó döntések elől azokban a hosszú hetekben és hónapokban, amikor a menekültkrízis miatt rengeteg ember, köztük számtalan gyermek és nő került emberhez méltatlan életkörülmények közé. Még a Ferenc pápa befogadásra buzdító üzenetére írott bíborosi válaszlevélben sincsen semmi konkrétum az ajánlás megköszönésén kívül.

Szerencse, hogy voltak egyházi személyek, egyszerű plébánosok, akik megfogalmazták, hogy a menekültkérdés kapcsán a humanitárius, emberi szempontoknak sokkal fontosabbnak kellene lenniük a politikai szempontoknál. Hiszen ha ezek a szerencsétlen emberek már itt vannak és bajban vannak, akkor ezt a helyzetet nem lehet érzéketlenül és tétlenül pusztán csak szemlélni.

Bécsben és legutóbb Löwenben – Európa legrégibb katolikus egyetemén – tették fel nekem a kellemetlen kérdést, hogy mi történik most a magyar egyházzal? Mi ez az egész? Az osztrák bíboros rögtön, miután a menekültáradat első hulláma átért Ausztriába, több mint 10 ezer levelet írt a plébánosainak, a Karitásznak, hogy minden plébánia fogadjon be legalább egy családot. Kolostorok, egyházi ifjúsági szállók nyitották meg a kapuikat a menekültek előtt. Nem hiszem, hogy a magyar egyháznak ne lett volna lehetősége a segítésre. Nálunk is vannak kolostorok, szemináriumi épületek. És a félelmek, valamint a gyűlöletspirál kialakulásának megakadályozásában is sokat tehetne az egyház azzal, amikor és ahogy a híveihez szól. 

A magyar egyház egyes tagjai láthatóan fenntartásokkal kezelik Ferenc pápa nyilatkozatait, ajánlásait. Ilyet nem tapasztaltunk korábbi pápák esetében. Ferencnek miért lehet ellentmondani?

P. R.: Az egyház – bár itthonról egységesnek látszik – egyáltalán nem homogén. A progresszívek és a konzervatívok gyakran nem értenek egyet. Ráadásul Ferenc pápa külső szemlélő számára elképesztően progresszívnek tűnhet, belülről azonban inkább mérsékelt reformistának mondanám. Vagyis ő nem a nagy reformok végrehajtójaként akar bevonulni a történelembe, de másokat nagyon is szeretne inspirálni arra, hogy új utakat keressenek, és merjenek változtatni. Csakhogy II. János Pál és Benedek pápa idején a konzervatív irány erősödött fel világszerte, így a magyar püspöki kar nagy része is konzervatív. Nem meglepő, hogy a konzervatív keresztényeket most elbizonytalanítja az a merész nyitottság és újszerűség, amivel Ferenc pápa nagyon sok dologhoz nyúl. Ezért is érik nagyon erős támadások, még saját bíborosai részéről is. Ilyesmire a két előző pápa idejéből nem is nagyon emlékszem. A pápa iránti kritika gyakorlása nem volt trendi.

Ebben a történetben fontos látni azt is, hogy minden pápát jelentősen meghatároz az, hogy honnan érkezik, milyen tapasztalattal rendelkezik a világról. Benedek pápa leginkább a fasizmustól félt és így a káosztól is, ami a fasizmushoz vezetett. Ezért ő azt akarta, hogy gondolkodjunk egyformán, a progresszív kritika vagy bármiféle ellenvélemény a szemében olyan veszélyforrásnak tűnt, ami káoszt szülhet. II. János Pál a marxizmustól félt, így számára például a felszabadítás teológiája minősült veszélyforrásnak, amely erős szociális vonalat képvisel, sokat tesz a szegényekért, a társadalmi egyenlőség megvalósulásáért és küzd az elnyomás mindenféle formája ellen. Ferenc pápa viszont a felszabadítás teológiáját képviseli, amelynek baloldali irányultsága vitathatatlan. Mivel a posztkommunista országokban az egyházak még mindig félnek a múlt árnyékától, ezért itt ez a baloldalinak tűnő pápai érzület furcsa, idegen, zavaró. Ez látszott most nagyon, mikor a menekültügyben ellentmondásba keveredett a pápa és a magyar egyházvezetés nagy része.

Most kijött az abortusz feloldozhatósága is, legalábbis egy időre.

P. R.: Igen, az abortusz direkt vagy indirekt módon történő elkövetése a kiközösítés büntetését vonta eddig magával, ami alól gyóntató pap nem, csak hosszas eljárás keretében a püspök adhatott feloldozást. A pápa szent évet hirdetett, melyet az irgalmasság jubileumának nevezett el: idén december 8-án kezdődik, és 2016. november 20-ig tart. Erre az időszakra vonatkozik az abortusz feloldozhatóságának megkönnyítése.

Miért csak egy évig tart ez a lehetőség?

P.R.: Ezzel azt akarja mutatni a pápa, hogy az abortusszal kapcsolatos alapvető tanítás nem változott, de most mégis rá szeretné irányítani a figyelmet az irgalmasság fontosságára, amit gyakran elfelejt az egyház, és érzéketlen marad azzal a kényszerhelyzettel és szenvedéssel kapcsolatban, amit egy nő egy ilyen választáskor át kell, hogy éljen.

Ez egyébként ugyanolyan halálos bűn, mintha most fejbe lőnék valakit az utcán?

P. R.: Igen, halálos bűnnek számít mindkettő a cselekedet tárgyát illetően. Az abortusz akkor nem számít bűnnek, ha a magzat az anya életét veszélyezteti és az ő életének megóvása érdekében egy olyan beavatkozásra kerül sor, aminek a következménye a magzat halála. Ilyen esetben azonban a cél nem a magzat életének kioltása, hanem az anya életének megóvása volt, aminek csupán kikerülhetetlen következménye a baba halála.

De például a torkosság ugyanilyen jellegű halálos bűn?

P. R.: Nem, a torkosság főbűnnek számít, akárcsak a mértéktelenség, a harag, az irigység és például a bujaság, de azért ez más kategória. A főbűn egy középkori elnevezés, de önmagában nem tekinthető sem bocsánatos, sem halálos bűnnek. Talán úgy fogalmaznám, hogy a bűn "kapuja". Itt olyan személyiség-jellemzőkről van szó, amelyek hajlamosítanak azoknak a bűnöknek az elkövetésére, amit halálos bűnnek nevezünk. Ilyen a harag is. A haragos ember hajlamos arra, hogy indulatai elborítsák a tudatát, hogy ne tudjon gátat szabni az erőszakosságának és a végén előfordulhat, hogy megöl valakit indulatból.

De a bujaság például mit jelent konkrétan?

P. R.: A bujaság egy olyan jellemzője a személyiségnek, amikor a szexuális vágy eluralja az illető tudatát, gondolatait. Saját vágyainak foglya lesz, másokat csak tárgyként használ azért, hogy önmagának gyönyört szerezzen. Akkor válik halálos bűnné, ha a hatodik parancs a "Ne paráználkodj!" – ami szó szerint házasságtörést jelent – elleni vétséggé válik. Ez halálos bűn, de feloldozhatja egy átlagos pap, nem jár olyan kiközösítéssel, mint az abortusz.

Ezek szerint házasságon belül nem fenyeget a paráznaság vétke?

P. R.: A házasságon belüli szexualitás elvileg nem kellene, hogy problémát okozzon, de sokszor mégis azt okoz. Az egyház még mindig tanulja, hogyan kell a szexualitásról pozitívan beszélni és gondolkodni. Az például még mindig nem triviális, hogy az erotika és a nemiség önmagában nem bűn, hanem isteni ajándék, az ember személyiségének, kiteljesedésének része. Minderről már a II. Vatikáni Zsinat után kialakult modern szemléletű teológia is beszél 1965 óta – azaz ötven éve! -, de sajnos a magyar egyház és a hívek mindennapi gondolkodásában és gyakorlatában sokszor nem látszik ennek az üzenetnek a nyoma sem. Úgy gondolom, hogy a szexualitás akkor építő ajándék, ha nem vezet a másik fél kihasználásához, alárendeléséhez vagy ahhoz, hogy a másikat szexuális tárgyként kezeljem, szeretetlenül és felelőtlenül bánjak vele.

Én egyébként szívesen foglalkozom az erotika témájával. Az Énekek Éneke kapcsán írtam több tanulmányt is; ez a bibliai könyv nagyon érzékletes erotikus képekkel és kendőzetlenül beszél a férfi és nő szexuális vágyakozásáról, majd annak testi beteljesüléséről. Még ma is vitatják a kutatók, hogy hogyan kerülhetett be a Bibliába egy ilyen, néha a szoftpornó határát súroló szöveg. Persze azért találtak rá ügyes magyarázatot, mégpedig a szimbolikus értelmezést. Miszerint a férfi és nő közti szerelmi vágyakozás csupán egy képe az Isten és a lélek vagy Izrael és népe közötti szeretetkapcsolatnak. Csakhogy ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a könyvben az Isten szó nem is fordul elő egyetlen egyszer sem. A tanulmányomban a szexuális-erotikus tapasztalatot állítottam párhuzamba a misztikus istentapasztalattal. Ezzel azt a fajta szemléletet akartam megkérdőjelezni, amit az egyház a kora középkortól kezdődően kialakított a testről, a szexualitásról, az érzékiségről.

A középkori gondolkodás ugyanis szinte teljesen testellenessé vált, aminek a hordaléka még sokszor ma is meghatározza azt, hogy mit gondolnak a hívek vagy a papok az erotikáról vagy magáról az emberi testről. Holott az erotika és misztika közötti titokzatos kapcsolatról a nők csodaszép műveket alkottak, ilyen például a 13. századi magdeburgi Mechthild Az Istenség omló fényárja című írása is. Mechthild úgy beszél az Istennel való misztikus egyesülésről, mint egy erotikus élményről: "Én benned vagyok, te bennem vagy, nem tudunk egymáshoz közelebb lenni, mert mi ketten egybeolvadtunk (…)."  Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ha egy misztikus úgy beszél az istentapasztalatról, mintha erotikus élmény lenne, akkor ez megfordítva is igaz kell, hogy legyen. Vagyis az erotikus élményen keresztül is kell, hogy vezessen egy út az isteni szférába. Így viszont az erotikát sem lehet többé megbélyegezni, mint ördögtől valót. Hiszen az erotika – a maga kihívásokkal teli természetével együtt is – a Teremtő ajándéka. Ez a párhuzam persze sokak számára furcsa, talán kissé botrányos is.

A tantra is ezzel foglalkozik.

P. R.: A keleti kultúra mindig is többet tudott az erotika és a szexualitás lényegéről, mint a prűddé vált Nyugat. A nyugati gondolkodásból eltűnt az az érzékenység, hogy megtalálja a szexualitás mély titokzatosságát és pozitív lényegét. Egyébként amikor az Énekek Éneke kapcsán a testi szerelemről tartok előadásokat, az sokakat felszabadít, hiszen ez a könyv a legjobb bizonyíték arra, hogy keresztényként is lehet beszélni az erotikáról bűntudat nélkül. Sajnos, úgy látom, hogy a szexualitáshoz kapcsolódó bűntudat nagyon elterjedt keresztény körökben. Még sokszor a házasok is bűntudatot éreznek, ha igazából merik élvezni a szexet. Mások pedig képtelenek átélni a gyönyör mélységeit, mert egyfajta kusza bűntudat akadályozza őket.

Még házasságon belül is?

P. R.: Igen, gyakran még ott is. Élvezni a testiséget – ez önmagában valami negatív. És nagyon beivódott különösen a nőkbe, hogy akkor szabad bűntudat nélkül szeretkezniük , ha gyereket akarnak. Holott az Egyház ma már nem gondolja úgy, hogy a házasság elsődleges célja a gyereknemzés; a cél sokkal inkább egymás segítése a kiteljesedésben, abban, hogy mindenki kihozza magából azt a maximumot, ami benne rejlik. És ebben a szeretetkapcsolatban ajándékként természetesen megjelenhet a gyermek mint a pár szeretetének gyümölcse. Sajnos a magyar teológiai gondolkodás számára a kommunizmus alatt elveszett negyven esztendő valahogy végleg kimaradt, és nagyon lassú a felzárkózás és a nyitás. Nagyon erősek a régi beidegződések a hívekben is, akik a modern impulzusokat papjaiktól kellene, hogy megkapják – de persze ez ritkán történik meg.

Nem turkálunk egyébként is túlzottan egymás szexuális életében? Nincs ez túldimenzionálva?

P. R.: De, igen, és ebben nagy szerepe van a II. János Pál és Benedek pápa alatt kialakult erkölcstani iránynak, ami talán túlságosan is a szexuáletikai kérdésekre koncentrált. A szociális etika kérdései kevésbé voltak fontosak. Ferenc pápa egyrészt sokkal nyitottabb szemléletet képvisel a szexuálmorális kérdésekben, mint elődei – nők, abortusz, válás, melegek –, másrészt erőteljesebben fókuszál a szociális kérdésekre, például a szegényekre vagy most éppen menekültekre. Így manapság az etika már nem csak a hálószoba kérdéseivel foglalkozik szerencsére.

De a világméretű családszinóduson, amire az első kérdés is vonatkozott, éppen a házasság, a család, a válás, a melegek kérdése kerül előtérbe. A zsinat előkészítésében a pápa fontos szerepet szánt egy kérdőívnek, amiben a hívek véleményét akarta megtudni ezekről, az elsősorban őket érintő kérdésekről. Magyarországon sajnos meg lett tiltva, hogy a kérdőívet a laikus hívek is szabadon kitölthessék. Az osztrákok, németek, lengyelek például megcsinálták, a magyarok, horvátok és szlovákok nem. Erdő Péter azt nyilatkozta, hogy azért nem, mert nincs erre pénz és apparátus, és nem kíváncsi a nem-hívők véleményére, mert attól fél, hogy egy online kérdőív esetében minden illetéktelen kitöltené. Tegyük hozzá, hogy a kérdések közt szerepelt, hogy a kitöltő melyik plébániához tartozik.

Nem tudom, nálunk milyen eredmények születtek, és ki mondta el a véleményünket ezekben a fontos kérdésekben; annyi bizonyos, hogy azt érzem – és ezzel nem vagyok egyedül – hogy az Egyházam nem vesz komolyan sem engem, sem a többi laikust, nem kíváncsi a véleményünkre. Arról nem is beszélve, hogy én nemcsak egy egyszerű civil vagyok, hanem a teológiai tudományok doktora is. Szóval azért lett volna bőven véleményem nekem is és a Magyarországi Teológusnők Egyesületének is ezekről a kérdésekről. Ausztriában mintegy 34 ezer kérdőívet töltöttek ki, a kérdésekre adott válaszokat pedig kiértékelték és nyilvánossá tették.

A válás is nagy kérdés, amivel kapcsolatban Ferenc pápa meglepő nyilatkozatot tett.

P. R..: Igen ez is benne volt a kérdőívben. Hiszen akik elválnak és újraházasodnak, azok nem járulhatnak az Oltáriszentség elé, vagyis kizárják magukat az Egyház teljes közösségéből. Ez nagyon nagy probléma és szívfájdalom sok elvált hívő számára, akik boldogtalan vagy akár szenvedéssel teli párkapcsolatukból a saját maguk vagy éppen a gyermekeik érdekében voltak kénytelenek kilépni. Ausztriában elsöprő többséggel amellett szavaztak a válaszokban, hogy az Egyház ne zárja ki közösségéből az elvált és újraházasodott embereket.

Magyarországon a vallásos-nem vallásos ellentét nagyon erős. Mintha külön bolygón élnének, és félnének is keveredni az emberek.

P. R.: Igen, ráadásul ez politikailag is le van osztva. Nálunk, aki vallásos, az automatikusan jobb oldali, konzervatív pártokra szavaz, ez szinte előírt követelmény. Ezzel szemben például Bécsben rengeteg baloldali kereszténnyel dolgozom együtt. Én magamat progresszív keresztény gondolkodónak tartom. Szerintem sokan vannak az egyházon belül, akik hozzám hasonlóak, egyre többükkel hoz össze a sors.

Ha döntési pozícióban lennél, mit tennél? Hogyan hoznád közelebb az emberekhez az egyházat?

P. R.: Magyarországon olyan erős polarizáció van, hogy ezen mindenképpen szeretnék változtatni. Én egyfajta inkluzív teológiát képviselek, aminek jellemzője a párbeszéd keresése, még a szekuláris oldallal is. Ennek része az is, hogy hogyan gondolkodunk a nőkről. Magyarországon az egyházon belül a nők helyzete nagyon nem egyszerű és ezen nem segít az sem, hogy össztársadalmi szinten is komoly problémák vannak. Ahogy a társadalmi élet sok színterén, így az Egyházban sem igazán tudják, hogyan lehetne megbecsülni őket, bevonni a munkába és kamatoztatni képességeiket, erősségeiket a köz érdekében. Persze nemcsak a nőkről gondolkodik másképpen az inkluzív teológia. Ugyanez érvényes a zsidókra vagy éppen a melegekre is. Amíg az exkluzivista, azaz kizárásra épülő teológiai gondolkodás következménye gyakran a tényleges kirekesztés, megbélyegzés vagy akár a gyűlöletbeszéd, addig az inkluzív teológia nyitott és elfogadó. Az emberi méltóságot tiszteli mindenkiben, nemtől, vallástól, származástól vagy éppen a szexuális orientációtól függetlenül. A fő kérdése nem az, hogyan miképpen tudunk elbeszélni egymás mellett, hanem az, hogyan tudjuk megkeresni a közös pontjainkat?

Szóval szerintem lehetne például nyitott beszélgetős fórumokat rendezni, ahol normál emberi hangnemben és közösen tudnánk gondolkodni olyan társadalmi kérdésekről, amelyek mindenkit érintenek. Akkor talán felfedeznénk, hogy a törésvonalak nem is ott húzódnak, ahol gondoltuk.

Sokan azzal érvelnek, hogy a nő férfinek való alárendelése már a teremtéstörténetben megtalálható. Így van ez?

P.R.: Nem, egyáltalán nem. A "férfiuralom" hívei tényleg a teremtéstörténetre szoktak hivatkozni, amelyikben a nőt a férfiből teremtik, hogy ezzel igazolják azt, hogy márpedig a férfi a teremtés koronája és a nő csak úgy mellesleg, a férfi egyik bordájából lett létrehozva. Csakhogy ezt a bibliai történetet sem szabad szó szerint értelmezni, ahogy a fundamentalisták teszik, hanem képi beszédként. Itt a borda és a szív közelsége a lényeg. A férfi és a nő között a szerelem révén olyan közeli és erős kapcsolódás tud létrejönni, mint amilyen közel a szív és a borda van egymáshoz. Tehát a történetben nem a sorrendiség a lényeg, hanem a szerelmi összetartozás mélységéről és titkáról akar valami fontosat elmondani a szöveg.

A bűnbeesés története ugyan azt mondja, hogy a nő büntetésként kapja azt, hogy a férfi uralkodik felette, ő pedig ennek ellenére vonzódni fog a férfihoz. Itt a szöveg írója saját környezetéből kiindulva keres válaszokat az emberi kapcsolatok alapvető természetére. Vagyis ő úgy látta, hogy kora társadalmában a férfiak uralkodnak a nők felett, és ezt maga számára a bűnbeesés történetével magyarázza. Azaz a férfi és a nő viszonyában megtört és elveszett harmónia és egyenlőség nem az Isten akarata volt, hanem a bűn következménye. Az a világ, ahol a nőt alacsonyrangúként kezelik, nem felel meg a Teremtő akaratának, a világot az ember formálta ilyenné, amikor a bűnnel elcsúfította azt. A Biblia sugalmazott szöveg ugyan, de emberek írták, akiknek a gondolkodása, stílusa, nyelvezete a szöveg részévé vált, de csak mint emberi elem. És ez az emberi elem nagyon is kritizálható. Abból, hogy Pál a Timóteus levélben leírta, hogy a nő nem taníthat, férfin ne uralkodjék, ne rágalmazzon, maradjon csöndben, még nem következik, hogy a mai korban is így kellene gondolkodni a női szerepekről. A szövegnek ez a része az adott kor szüleménye és ezt folyton szüntelen kritikával finomítani kell, és ha szükséges, újra kell értelmezni.

A krisztusi logika ugyanígy az egyenjogúság?

P. R.: Igen. Jézus például szóba állt a szamáriai asszonnyal, akikkel a zsidók nem beszéltek, főként nem a tanítók. A vérfolyásos asszony nem érinthetett semmilyen embert, Jézus mégsem utasítja vissza, amikor a nő gyógyulásra vágyva titokban megérinti ruhája szegélyét. Jézus a nőkkel való megnyilvánulásaiban, ahogy hozzájuk fordul, ahogy velük beszél, teljesen felülírja kora kulturális modelljét. Rengeteg női tanítványa is volt, csak ezt ritkán hangsúlyozzák. Mária Magdolna valós szerepe is például csak az apokrif szövegekből derül ki, például Mária Magdolna Evangéliumából. Ezek a szövegek nem kerültek be a hivatalos bibliai iratok kánonjába, talán azért sem, mert Mária Magdolna szerepe itt egészen más fényben tűnik fel. Jézus egyik fő tanítványaként mutatja be őt az írás. A kánoni evangéliumokban viszont csupán egy megtért prostituált lesz belőle, és a tanítvány-szerepe teljesen eltűnik. A szövegeket természetesen egyébként is többször átdolgozták a későbbi szerkesztők, néha kiegészítették, néha kivettek részeket, néha magyarázták. A feminista bibliakutatók egyik fő törekvése éppen az, hogy megnézzék, hol nyirbálták meg a textust, és hol tolták tudatosan háttérbe a női szereplőket. Ilyen például Júniának, Pál női tanítványának az esete a Római levél 16,7-ben, akiből a századok során Júnias, azaz férfi lett.

Ilyen alapon akár nő is lehetett volna pap?

P. R.: Az ősegyházban nők nem lehettek papok, de diakonisszák igen, olvashatták az evangéliumot, különböző feladatokat láttak el. Később a középkorban sok női apát működött, akik gyóntattak is. Ma a tanítás lényege, hogy a pap in persona Christi, Krisztus személyében cselekszik. Ezt pedig csak akkor tudja megtenni, ha ő férfi, ahogy Jézus is az volt. A feminista kritika erre azt mondja, hogy Krisztus elsősorban ember volt, így én mint nő, emberségében tudom őt képviselni, feltéve persze, ha embernek számítok. Benedek pápa viszont 2012-ben kimondta, hogy egyszer s mindenkorra le kell venni a női papság kérdését a megvitatandó témák közül. Persze amennyiben a teológiát egy olyan tudománynak tekintjük, ami mer gondolkodni bármiről és mer reflektálni a változó világban felmerült új kérdésekre, akkor nem állíthatjuk azt, hogy lennének olyan teológiai kérdések, amelyek egyszer és mindenkorra lezártnak tekinthetők.

Számodra mi a vonzereje a keresztény tanításnak?

P. R.: Azt hiszem, az ember hite egy személyes élménnyel, egy találkozással indul. Ez nálam is így alakult. Éppen a keresés fázisában voltam és spirituális mestert kerestem magamnak, ezért beiratkoztam egy buddhista meditációs kurzusra. Tudod, meggyújtod a gyertyát, becsukod a szemed, próbálod kiüresíteni a tudatod. Megcsináltam, és ekkor történt velem valami különös és meglepő, amire nem számítottam: egy Krisztus-arcot láttam a lelki szemeim előtt. Megdöbbentett. Főleg az irgalom, ami az arc tekintetéből áradt. Isten irgalmát láttam benne. Később sokat gondolkoztam ezen, a disszertációm témája is egy olyan zsoltár lett, aminek a központi gondolata az irgalom és kegyelem. Aztán ez az irgalom engem is egyre jobban átformált, nyitottá, elfogadóvá tett. És valahol mindig ezt érzem, ha olyan emberrel találkozom, aki valamilyen szempontból "más", idegen, kirekesztett, megbélyegzett. Én egyszerűen nem vagyok épes arra, hogy egy másik embert megítéljek, bármilyen "másságot" is hordozzon önmagában. És azt gondolom, hogy ez a fajta elfogadás lenne az egyház feladata is. Ez biztos olyan dolog, ami mások számára is vonzó lehetne a kereszténységben: irgalmassá válni az életben és a tettekben is. Mert ha mindez nem jelenik meg a tetteinkben, akkor úgyis hiteltelen és fölösleges minden.

Sok ma a spirituális kereső, akik gyakran egyáltalán nem a keresztény vagy katolikus egyház felé fordulnak. Te mit mondanál, miért vonzó a kereszténység? Felteszem, nem gondolod, hogy kizárólagosan ez az üdvös megoldás.

P.R.: Biztos, hogy nem. Nagyon tisztelem a zsidóságot, a buddhizmust, a taoizmust. Schopenhauer azt mondta, hogy amit a misztikában megtapasztalunk, az közös, függetlenül attól, hogy milyen tételes valláshoz tartozunk. Az, ahogy beszélünk róla, és a vallás, amit ráépítünk, különbözik, de az alaptapasztalat EGY. Azt hiszem, ha az Istenélmény egy, akkor minden út valahol ugyanoda kell, hogy vezessen, és ezért minden út ugyanolyan értékes a szememben. Az élmény pedig, a misztikus tapasztalat, amelyik szerintem közös minden vallásban, nem egy eksztatikus látomás, hanem a bennünk rejlő isteni közelség felfedezése, a vele való egység megtapasztalása. Istennel a csendben együtt lenni szemtől szemben, gondolatok, érzések nélkül, a jelenlétben megtapasztalni belőle valamit. Ez a kontemplatív ima módszere, de a zen meditáció is erre épül. Én a katolikus keresztény utat választottam, de tisztelem a többit, és nem tartom felsőbbrendűnek az enyémet és legfőképpen nem tartom egyedül üdvözítőnek.

arcok.cafeblog.hu (Címlap: Forrás: arcok.cafeblog.hu)