Ahogy arról mi is beszámoltunk, a túlhajszoltság nagyon veszélyes fegyvere a mindenkori hatalomnak. Nem egyszerűen a status quo-ról van szó. A kimerült elme könnyen válik instabil elmévé, ahogy arra két, egymásnak rontó BKV sofőr esete is rámutatott.

De kezdjük a történetet ott, hogy Budapesten BKV-sofőrnek lenni nemhogy nem egy életbiztosítás, de szinte egyenes út a halálba. Naszályi Gábor, az Egységes Közlekedési Szakszervezet elnöke szerint ma nem nagyon találni olyan, az ötvenes éveiben járó sofőrt a közlekedési vállalatnál, aki ne szedne napi szinten vérnyomáscsökkentőt, és ne küzdene valamilyen szövődménnyel. A sofőrök túlhajszoltak, a közlekedési vállalat pedig nemhogy igyekezne a munkatársait érő stresszt csökkenteni, a körülményeken javítani, hanem egyre jobban hajtja őket. így az Index cikke.

És ahelyett, hogy a munkáltatójukon vezették volna le egyébként jogos sérelmeiket, a kisebb ellenállás felé fordultak. Értelme semmi, eredménye a várakozásnak megfelelő. És elbocsátásukkal addigi kollégáikra rónak plusz terhet. A spirál pedig folytatódik.

A vállalatnak ez csak kapóra jön. Vajon milyen következményekkel kéne számolnia, ha alkalmazottaik szervezett struktúrában istenesen levernék rajtuk az embertelen bánásmódot?

Jó eséllyel ezt már soha nem tudjuk meg, mert ahhoz nem ártana némi gerinc és szolidaritás, e kettő pedig nem ismeretes fogalom errefelé. És amíg az emberek elhiszik a hazugságot, amit a vállalat egyre nagyobb veszteségeket generáló üzleti politikájával hirdet, miszerint mindenki pótolható, nem is várható változás.

Nem megnyugtató körülmény, hogy súlyos stressz-beteg emberekre kell bíznunk életünket a tömegközlekedésben. Márpedig, ha a tendencia továbbra is meredeken ível felfelé, akkor csak idő kérdése, hogy mikor kockáztat a vállalat tömegével emberéleteket.