Chile 7-es útvonala: Kemény, magányos út a világ végére
Chile Carretera Australja továbbra is a világ egyik legeldugottabb és leglátványosabb közúti útvonala, ahol minden kilométer próbára teszi az elszántságodat és jutalmazza a kitartásodat.
A Hornopirénből érkező komp sötétkék vízen zötykölődve néztem, ahogy a chilei szárazföld eltűnik a ködben. Előttem terült el Caleta Gonzalo apró települése és a Carretera Austral – Chile legendás 7-es útvonala – igazi kezdete .
A chilei hadsereg által az 1970-es években épített, részben aszfaltozott autópálya 1240 km (771 mérföld) hosszan húzódik Puerto Montttól Villa O'Higginsig, egykor elszigetelt patagóniai közösségeket kötve össze a Föld legkegyetlenebb tájain. Az út annyira távoli és kihívásokkal teli, hogy vezetés közben olyan érzés, mintha a civilizáció peremére utaznánk.
Egy vadonból faragott út
Az autópálya megépítése évtizedekig tartó robbantást igényelt tömör gránitban, áthidalva a tomboló áradatot, és olyan utat hozva létre, ahol semmi sem létezhetne. Még ma is vannak burkolatlan szakaszok, és a kis bérelt terepjáróm gyakran úgy érződött, mintha az utolsó csavarig zörögne. A táj azonban százszorosan kárpótolt: ősi fenyőerdők, drámai chilei fjordok, a hófödte Andok és a gleccserek által táplált türkizkék tavak.
Az időbeli korlátok miatt egyetlen nap alatt terveztem megtenni a Chaiten és Bahia Murta, a következő megállóm közötti 630 km-t. Bármilyen mércével mérve hosszú út, de Patagónia legeldugottabb útján gyorsan kihívássá vált.
Egy aprócska útszéli kávézóban, ahol megálltam egy kis marhahúsos asado-ra, beszélgettem néhány helyi kamionsofőrrel. Miután meghallották a Bahia Murta-i ambícióimat, a sofőrök nem tudták leplezni a sokatmondó mosolyukat. Hamar megértettem, miért ragaszkodnak a helyiek a masszív, négykerék-meghajtású pickupokhoz. A hegyi hágókon egyre felfelé kanyargó laza kavicsos útszakaszokon való megmászás minden figyelmemet és ügyességemet megkövetelte. A kormányt szorítva imádkoztam a blokkolásgátló fékrendszerhez.
Chile Carretera Australja, vagyis a 7-es út, egy legendás közúti útvonal a kalandra és a nyers, érintetlen szépségre vágyó utazók számára - Fotó: Egle Gerulaityte
Puyuhuapi után, amely természetes hőforrásairól ismert , a Carretera kiegyenlítetté vált néhány járdaszakasszal, ahogy közeledtem Coyhaique-hoz, az útvonal utolsó nagyobb városához. Ezt követően a városok kis településekké váltak, alapvető élelmiszerboltokkal, amelyek egyben postahivatalokként, kávézókként, benzinkutakként és horgászboltokként is szolgáltak. Az út rövid időre kisimult, mielőtt ismét kavicsos utakra tévedt volna, amelyek sötét, ősi erdőkön és vadvízi folyópartokon haladtak át, mindkét oldalon az Andok magasodó csúcsai magasodtak. Mire éjfélkor begördültem Bahía Murtába, megértettem a sofőrök mosolyát.
Ahol a klímaváltozás ősi csodákat tár fel
A Bahia Murta nagyjából félúton található a Carretera Austral útvonalon, és itt húzódik az út a General Carrera-tó , Dél-Amerika második legnagyobb tavának partján. Innen Puerto Sanchezbe és a lenyűgöző Márványbarlangokhoz tettem kitérőt , ezt a természeti csodát, amelyet csak a közelmúltban tárt fel teljesebben a klímaváltozás.
Itt találkoztam Valeria Leivával, egy helyi hölggyel, akinek a családtörténete összefonódik a barlangok turisztikai célpontként való közelmúltbeli felemelkedésével. „A nagyapám, Don Cirilo Herrera Aguilera, 1948-ban érkezett ide, amikor még csak nyolcéves volt” – mesélte, miközben egy hajókirándulásra készültünk a hihetetlenül kék vizeken. „Ő volt az egyik első, aki letelepedett ezen a területen.”
Amit Don Cirilo nem láthatott előre, az az volt, hogy a 14 szigetből álló szigetcsoport juhtenyésztésre történő megvásárlásának döntése végül a világ egyik leghihetetlenebb természeti csodájának otthont ad majd.
„Minden megváltozott, amikor a tó vízszintje csökkenni kezdett” – magyarázta Leiva. „A globális felmelegedés miatt a gleccserek visszahúzódnak, és kevesebb a hó, ezért kezdtek feltárulni a Márványbarlangok az elmúlt 40 évben.”
A Márványbarlangok 10 000-15 000 évvel ezelőtt alakultak ki, amikor a tóvíz lassan feloldotta az ásványokat a kőzetekben - Fotó: Egle Gerulaityte
Maguk a barlangok éterinek tűnnek: természetes sziklaalakzatok ívelt falakkal, örvénylő ásványi mintákkal borítva, türkizkék vízzel elárasztva, amely kék fénnyel tölti meg a barlangokat. Körülbelül 10 000-15 000 évvel ezelőtt alakultak ki, amikor a tóvíz lassan feloldotta az ásványokat a sziklákban, és mind a természeti szépséget, mind a környezeti változás hatásait megtestesítik.
Élveztem a csendet és a magányt, a hihetetlenül kék Lago General Carrera lágy fodrozódását és Puerto Sanchez kis közösségének melegét. Hirtelen magam előtt láttam, ahogy offline vagyok, lekapcsolódom a hálózatról, és a vadonba merülök.
Az út mégis hívott.
Visszatérve a 7-es útra, a Carretera belelendült a saját ritmusába. Végre elfogadtam, hogy a gondosan megtervezett időbeosztásomnak semmi keresnivalója itt Patagóniában, ahol az időjárásváltozás, egy földcsuszamlás, egy késedelmes komp egy-két teljes napos szünetet jelenthet.
Két gaucho miatt lassítottam, akik lóháton terelték a marhákat az úton, ezért leállítottam a motort: egyrészt a tisztelet kifejezése és a lovak megijedésének elkerülése érdekében, másrészt pedig azért, mert a chilei cowboyok látványosak. Masszív bőrnadrágokba, gyapjúpulóverekbe és az ikonikus barettbe öltözve, hosszú ostorokkal forgatva és lovaikat mesterien irányítva a gauchók legalább 20 szarvasmarhából álló csordát tereltek át az úton repülő paták, szarvak és por mennydörgő káoszában. Aztán, amilyen hirtelen megjelentek, eltűntek.
A sofőrök nagyobb valószínűséggel találkoznak lóháton ülő gauchókkal, mint útitársaikkal - Kép: Egle Gerulaityte
Újra beindítottam a motort, óvatosan kúsztam előre, és magam elé tártam a gránitfalak, a gleccserekkel borított Andok és a virágzó vadvirágok által lilára, rózsaszínre és sárgára színezett buja növényzet látványát.
Az utolsó lökés a világvége felé
A Cochrane-től Villa O'Higginsig tartó utolsó szakasz egyszerre a legnehezebb és leglátványosabb. Az út egyetlen sávvá szűkül, melyet ijesztő szakadékok vájnak a sziklákba, de addigra megtanultam, hogy a lassú és biztos haladás a helyes út.
Villa O'Higgins maga is egyfajta előőrsnek érződött a civilizáció peremén. Ez az apró, kevesebb mint 500 lakosú határváros egy völgyben fekszik, amelyet eljeges csúcsok vesznek körül, ahol az út szó szerint kifogy a földből. Mögötte fekszik a Déli-Patagóniai Jégmező – a világ harmadik legnagyobb jégmezője az Antarktisz és Grönland után.
A város egyetlen főutcáját viharvert faházak szegélyezték. Itt a helyiek minden arra haladó járműnek integetnek. Egyik reggel egy leharcolt piros kisteherautóra ébredtem, amely egy hangszóróból bemondta : "¡Arándanos, cerezas" : áfonya és cseresznye, frissen árulva hátulról. Kísértésbe esve integettem a gazdának, hogy menjen le, és megvettem a legédesebb cseresznyét, amit valaha ettem.
A Déli-Patagóniai jégmező a világ harmadik legnagyobb jégmezője az Antarktisz és Grönland után - Fotó: Egle Gerulaityte
Villa O'Higginsnél ér véget az út – nem azért, mert a mérnökök kifogytak a lendületből, hanem azért, mert maga a Föld túl vad ahhoz, hogy megszelídítsék. Innen az utazók hajókirándulásokat tehetnek a gleccserekhez, vagy többnapos túrákra indulhatnak – de számomra itt volt az ideje észak felé fordulni.
Keserédes érzés elérni a Carretera Austral végét. Az út valami egyre ritkábbat képvisel: egy olyan utazást, ahol a cél kevésbé számít, mint az odajutás. Ez egy olyan út, amely megfoszt a modern utazás kényelmétől, és arra kényszerít, hogy szembenézz a tájjal, az időjárással és a saját korlátaiddal. (BBC)
Címlapkép forrása: Alamy
