Hallgatóim a kurzus elején még vidámak, élénkek, kacarásznak, s figyelmeztetnem kell őket, hogy ez nem lesz mindig így, a kurzus végére már levertek, szomorúak, bűntudattól terhesek lesznek, lehervad a mosoly arcukról. Első leckéjük látogatás a Kossuth téren, ahol az 1848 március 23-án kinevezett magyar kormány tagjai láthatók egy szoborcsoportban. Fejük lehajtott, tartásuk megtört, mintha sejtenék, hogy sorsuk a száműzetés, kivégzés, megőrülés, elnyomatás lesz. Mire ezek a sorok megjelennek, a szoborcsoporttól egy kőhajításnyira elkészül a kurzus második leckéjének teljesítéséhez szükséges emlékhely is, a sír, hol Nagy-Magyarország süllyedt el.

A magyar tapasztalat lényege a bezártság, a kommunikációképtelenség, a másik szempontjainak el nem ismerése, a meg nem értettség az ellenséges világban. Ilyen beállítottsággal lehetetlen a való helyzet felmérése, az okok és okozatok komplex viszonyának felderítése, mely nélkül nincs sikeres cselekvés. A szükségképpen bekövetkező kudarcok nyomán nem születik értelmes belátás, nincs tanulás, a hibás beidegződések miatt újra meg újra kudarc vár a cselekvőre, aki a hibát nem önmagában, hanem az ellene szőtt összeesküvésekben, a befurakodott idegenekben, az árulókban látja.

Bibó István sebészi pontossággal írta le ezt a lelkiállapotot, mely minden politikai közösségben megjelenik, ahol megbillen az egyensúly a vágy és a valóság között, elmosódik a lehetőség és a valószínűség közötti határ, a lehetetlen tűnik valószínűnek és a valószínű lehetetlennek.

Megdöbbentő olvasmány az Osztrák-Magyar Monarchia Magyar Királyságnak nevezett térfelén a háborúvesztés biztos tudatában ülésező országgyűlés 1918 októberében lezajlott utolsó üléseinek jegyzőkönyve, mely arról tanúskodik, hogy a felszólalók pártállástól függetlenül nem fogták föl, hogy az ország, melynek elszakadását az Osztrák Császárságtól kimondták, nincs és nem is lehet. Nagy-Magyarország csakis az Osztrák Császársággal együtt, az Osztrák-Magyar Monarchia részeként létezhetett, s amikor az Osztrák Császárság felbomlott, a Magyar Királyságként ismert terület sem maradhatott egészben, hiába mondták fel az Országgyűlésben a császárságot és a királyságot egykor összeforrasztó pragmatica sanctio.

Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborút elveszítette. A győztesek azt akarták, hogy ez az állam megszűnjön, s területén új államok osztozzanak. A győztes oldalra került új államoknak ez az elhatározás felettébb tetszett. A béketárgyalásokon azon voltak, hogy a lehető legnagyobb területekhez jussanak. A nagyhatalmaknak nem kis erőfeszítésébe került, hogy a megszűnt Monarchia területén osztozkodó kis államok mohóságát megfékezzék. A vereség ódiuma az Osztrák-Magyar Monarchiából megmaradt, újonnan alakult Osztrák Köztársaságra, és félévezredes függés után újra függetlenné vált Magyar Királyságra hárult. Az Osztrák Köztársaság polgárai talán inkább a Német Birodalomhoz szerettek volna tartozni, de ha már ez a vágyuk a győztesek akaratából nem teljesülhetett, minden különösebb negatív indulat nélkül tudomásul vették, hogy új államuk jóval kisebb, mint volt 1918 előtt, amikor a Monarchia részeként annak még hivatalos neve sem volt.

A helyzet merőben másként alakult a Magyar Királyságban, melynek magukat magyarként azonosító lakói mint Musiltól tudjuk, nagyon is határozottan tudták, hogy ők kik, és minek hívják őket. A Magyar Királyság a Monarchia részeként nagyfokú autonómiát kapott, melynek politikai haszonélvezői a királyság területén hangyányi többséggel rendelkező magyarok voltak. A konstrukció, mint azt Bibó István helyesen kimondta, politikailag velejéig hazug volt, de pszichológiailag, az autista magyar tapasztalat szempontjából nagyon is valóságosnak tűnt.

Mindennek az első világháborús vereség véget vetett. A Monarchiából megmaradt Magyarország térképét a győztesek akarata szabta varrta, s lett az új ország akkora, amekkora. Az új ország 1920 június 20-án a Párizs környéki kastélypark Nagy Trianon nevű kastélyában vesztesként békeszerződés aláírására kényszerült a győztesekkel. Száz év telt el azóta, s nem mondhatjuk, hogy bekövetkezett volna a megnyugvás az új országban, melynek népe (de leginkább elitje) képtelen volt belenyugodni abba, hogy a régi ország, mely a Monarchia része volt, sokkal nagyobb és gazdagabb volt.

Ha nincs koronavírusjárvány, a trianoni békeszerződés megkötésének 100-ik évfordulója nyilván nagyszabású, tömegeket megmozgató rendezvényekre adott volna módot. Elkészült volna a Nagy Film, melynek feladata a békeszerződés igazságtalanságának, méltánytalanságának tudatosítása, a magyar Philoktétész seb feltépése lett volna. Megnyílt volna a sír a Parlament előtt, ahova tömegek zarándokolhattak volna a szomorú napon, majd utána mindig.

Mindennek hiányában maradt békekonferencia záró napján elmondott Apponyi beszéd szerény dramaturgiai eszközökkel filmre vett remake-je, melynek bemutatására a Duna Televízióban a békeszerződés aláírásának 100-ik évfordulója napján este került sor. Apponyit Rátóti Zoltán alakítja. A vele szemben szoborszerűen ülő, néma Clemenceau szerepében Dánielffy Zsoltot látjuk.

A rendezés tökéletesen megjelenítette a reménytelen helyzetet, melyben Apponyi elmondta beszédét. Időről-időre látjuk Clemenceau fagyos arcát, melyben megvetés, értetlenség, lenézés tükröződik. A torokszorító hatást fokozza az ülésteremben némán hallgató delegátusok árnyképszerű megjelenítése, akik akár a Macbeth által látott boszorkányok is lehetnének.

Apponyi jól jól látta, hogy a helyzete reménytelen, de a jó helyzetmeghatározás alapján rossz következtetést vont le. A színre vitt beszédben, mint a borostyánkőben az egykor élt rovar, tökéletesen megmaradt a Bibó István által diagnosztizált önmagán kívül tekinteni képtelen mentalitás, mely számára, mint a véres álmaiba beleőrülő Macbethnek," már csak az van, ami nincs." (I.fel.3.szin).

Apponyi a beszédet drámai felütéssel kezdi, amikor felveti a kérdést, hogy a békeszerződés feltételeinek ismeretében a magyarok öngyilkosságot kövessenek-e el vagy kivégző osztag elé álljanak inkább? A kérdést nyilván nem értették a delegátusok, akiket nem lévén magyarok, sosem foglalkoztatott nemzethalál , melynek elképzelése paradox módon a magyarok számára a túlélés, a megmaradás inspiráló forrása.

A megválaszolhatatlan kérdést panaszáradat követi, melynek célja a békeszerződés okozta anyagi és demográfiai veszteségek monoton felsorolásával elérni kívánt szánalomérzés felkeltése lehetett. Ám a megvert és kisemmizett gyermekből egyszer csak kibújt a hencegő, magát kulturális fölényben látó felnőtt, akit aggodalommal tölt el, hogy mihez kezdenek majd a megnagyobbodott új és régebbi államok az írni-olvasni nem tudó tömegekkel, akiknek nem lesz többé kikre felnézniük iránymutatásért.

A beszéd egészét áthatja a bibói értelemben vett hazugság, melynek igazságában csak a beszélő hisz, de rajta kívül senki sincs, aki elhinné. A hazugság alappillére az 1000 éves megszakítatlan nemzetállami múltra való hivatkozás, mely nagyvonalúan eltekint az 1526-1918 között eltelt fél évezred történelmétől, amikor Magyarországot csak a magyarok képzelete éltette.

Apponyi ösztönösen jó pszichológiai érzékkel a korban éppen megszülető Gestalt pszichológia által leírt észlelési effektusokat használja ki, amikor ezt a képzelt országot a Kárpátok adta természeti határok által formált, lakóit vérségi kötelékekkel egybefűzött szerves alakzatként mutatja be, melyben minden résznek a Nagy Egészben van helye.

Üresen kopognak szavai, amikor arról győzködi a delegátusokat, hogy a Monarchia magyar térfelén élő nem magyarokkal szemben nem volt diszkrimináció, épp oly szabadon és zavartalanul élhettek mint nem magyarok. Ha a nemzethalálról nem is hallottak a delegátusok, az 1907-ben a Magyar Országgyűlésben elfogadott Lex Apponyi ismerős lehetett számukra. Ez a törvény írta elő, hogy "minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát tartozik kifejleszteni és megerősíteni.". Ebben a törvényben a Magyarországon élő nem magyar anyanyelvű kisebbségek az egynyelvű nemzetállam kiépítésének erőszakos kísérletének bizonyítékát látták.

Apponyi tudta, hogy beszédét a szavaira süket és vak delegátusokhoz intézi. Mindössze abban reménykedhetett, hogy a sajtó révén üzenete eléri a nemzetközi nyilvánosságot . Arra gondolhatott, hogy ha a delegátusokat nem is tudja meggyőzni, a győztes országok közvéleményét a békeszerződés ellen lesz képes hangolni. Ez a számítása nem vált be.

A beszédet időnként megszakító szakértő, az önmagát alakító Dr.Máthé Áron visszafogottan kommentálja és értelmezi Apponyi mai füllel hallgatva némelykor visszatetsző szavait. A szakértő végig megmarad a szavak által teremtett szemantikai térben. A filmre vitt dokumentumdráma szerzői a száz évvel ezelőtt elhangzott szavakat nem temetik el, de fel sem támasztják azokat, meghagyván a döntést a nézőknek.

A mai néző úgy gondolhatja, hogy a beszédet ott kellett volna elkezdeni, ahol Apponyi befejezte. A beszéd végén arra hívta fel a delegátusok figyelmét, hogy a békeszerződéssel a győztesek Erisz aranyalmáját dobták be Közép-Európa népei közé, melyek a náluk hatalmasabb erők kísértéseinek ellenállni képtelenül a jövőben felőrlődnek az egymásközti marakodásban. A Duna Televízió jól döntött, amikor megrendelte és bemutatta Apponyi Albert Párizsban száz évvel korábban elmondott beszédét a magyar ügy védelmében. A beszédet ma hallgatva egyértelmű, hogy nem volt, s nincs külön magyar ügy. A trianoni békeszerződés óta eltelt száz év története azt mutatta, hogy a békeszerződés igazi kárvallottja nem Magyarország volt, hanem Közép-Európa egésze.

A trianoni békeszerződés csak egy volt az első világháborút lezáró békeszerződések sorában, melyek együtt véve magukban hordták a második világháború magvait. A második világháború közép-európai vesztesei ugyanazt kapták büntetésként, amit a győztesek jutalomként. A térség mindegyik országában megtört a nyugati társadalomfejlődés íve, megtört a polgári fejlődés, elsorvadt a piacgazdaság és a civil társadalom. A közép-európai kis nemzetállamok, köztük a Nagy-Trianon palotában született független Magyarország az Európai Unió tagjaiként páratlan esélyt kaptak arra, hogy sírba tegyék nyomorúságaikat, s ne azt lássák, ami volt, hanem azt, ami lesz.

A beszéd- Apponyi a magyar ügy védelmében. Duna TV. Rendező: Csillag Mano forgatókönyv: Csillag Mano, Kálomista László, Dr. Máthé Áron. Szereplők: Rátóti Zoltán. Dánielffy Zsolt (Mozgó Világ, 2020. július-augisztus)

Csepeli György