Az idei évben alig telik el olyan nap, amikor ne jelenne meg valamilyen egészségüggyel kapcsolatos cikk a médiában.

A régóta súlyos problémákkal küszködő egészségügyi rendszer szereplőiről egyre többet hallani, egyre többször a médiában üzennek egymásnak: a kormány a kórházigazgatóknak, orvosok a kormánynak, betegek az orvosoknak és az ápolóknak, ápolók a kormánynak, a munkáltatóknak és a betegeknek. Az eddig csendes állóháború csatatérré alakult. Nem csoda, hiszen a helyzet tarthatatlan.

A többnyire jogos érdekek nagy ütközete ez, melynek csak vesztesei lesznek egészen addig, amíg a problémákat nem egy ésszerű emberségesség elve alapján orvosolják azon a gazdasági területen, ahol a lét a tét.

A kormány eddig azt a taktikát választotta, hogy igyekezett a saját felelősségét áttolni a rendszer szereplőire. A betegek a dolgozókra haragszanak és rajtuk verik el a port, amiért hosszú a várakozási idő, nincs gyógyszer, nem érkezik időben az orvos, az ápoló és sorolhatnám.

A kormány nagy bűnös ebben a történetben, s hogy többnyire hallgat, még inkább bizonyítja a vétkességét.

Az egészségügyben összevonások, forráskivonás van, miközben halomra építenek a stadionokat és „magánbirodalmat” Orbánnak Felcsúton, közpénzből természetesen.

A kórházakban pedig – ahová sajnos többet jár az átlag magyar ember, mint meccset nézni - nincs kellő számú személyzet és eszköz, mert ezen ugyebár spórolni kell.

Jelenleg is titok, hogy a Zombor által megígért adósságkonszolidációra mikor kerül sor, ha sor kerül rá egyeltalán , mert már ez év április 1-én el kellett volna kezdődnie.

A dolgozókról pedig még csak szó sem esett, mert az Emberi Erőforrás Minisztériumban ki sem szabad mondani, hogy ápoló.

A hétvégén az ápolók – több orvos, rezidens, mentős, de még betegek is csatlakoztak az akcióhoz - fekete ruhában dolgoztak az ország több kórházában, így tiltakozva az ellen, amit velük művelnek. Mivel ez nem egy olyan szakma, ahol beszüntethetik a munkát – ha megtennék, ki látná el ténylegesen a betegeket? – ezért nagyon kreatív módját választották a figyelemfelkeltésnek, anélkül, hogy a betegeik biztonságát veszélyeztetnék.

Miután sokadszorra szembesültek azzal, hogy hiába mennek a szakszervezethez, a MESZK-hez (Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara), amelyben kötelező a tagság, de semmit nem tesz érdemben a dolgozók érdekeiért, hiába alapítanak új szakszervezetet – nincs, aki megmentse őket attól a rémes életpályától, amit a magyar egészségügy nekik kínál. Átdolgozott éjszakák, hétvégék és ünnepnapok, 2-3 munkahely, hogy elég legyen a fizetés a következő havi fizetésig, kifizetetlen túlórák, egyre több és több felelősség, egyre kevesebb ápolási eszköz, gyógyszer és egyre több, egyre nagyobb elvárásokkal érkező beteg.

Alapvető probléma az alacsony bérezéshez társuló nagy felelősség: életek vannak a kezükbe letéve, küzdenek a sokszor legkevésbé sem együttműködő betegekkel, gyanakvó – kritikus hozzátartozókkal – mert a médiában semmit sem hallani hétköznapi hőseinkről, csak ha valaki - vélt vagy valós - hibát követ el.

A társadalmi megbecsülés hiánya még az anyagi megbecsülés hiányánál is fájóbb. Az ápolókat gyakran az orvosok is lenézik, áthárítják rájuk a saját felelősségüket, vagy épp nem hallgatnak rájuk, amikor még idejében jelzik, hogy baj van. Majd ha már a baj bekövetkezett, az természetesen a nővér hibája – ez esetben tisztelet a kivételnek persze, hiszen nekem is voltak olyan orvoskollégáim, akikkel álom volt együtt dolgozni, mert kollégának tekintettek (ez úton is köszönöm Nekik!), nem pedig ostoba szolgálónak, ahogy azért valljuk be, sokan teszik az ápolókkal. A kollégák közti bizalom helyreállítása terén is lenne tehát javítanivaló.

Büszke vagyok rájuk, hogy végre mernek kiállni magukért.

Hiszen a jó ápolók pótolhatatlanok és a magyar egészségügy nem engedheti meg magának, hogy 4 évente egy komplett kórháznyi jól képzett orvos és ápoló hagyja el az országot – pedig ez történik évek óta.

(A kép illusztráció)