A szervezetben rengetegen vannak olyanok, akiknek semmiféle érdemi teljesítmény sem róható terhükre(…) – egyetlen feladatuk, szerepük az, hogy az ellenzéket gyalázzák, mégpedig a lehető legpofátlanabb, leginkább tenyérbemászó módon. Például ilyen szerepben tündököl az a zállamtitkár vagy micsoda, aki a mai züllésen Vona Gábortól a következőt kérdezte:

• Milyen érzés Gyurcsány Ferenccel egy akolban lenni, az MSZP-vel egy vályúból enni?

Normális(abb) országokban az olyan bandaháború, mint amilyennel a Fidesz és a Jobbik hosszabb ideje szórakoztatja a közönséget, legfeljebb a politikai pálya szélén, de inkább a partvonalon kívül képzelhető el.

Hát hiszen nem is lesz, nem is lehet nálunk demokrácia mindaddig, amíg a Fidesz-típusú szervezetek ki nem szorulnak a játéktérről… Mert amíg a centrumban, meghatározó erőként létezhetnek, addig minden hiába…

Hiába játszik például az ellenzék demokráciát, hiába kérdez bármit a Keresztapától: legtöbbször csak megalázó, banditákhoz illően előadott „választ” kap.

De azért az „egy akol, egy vályú” dumája megér néhány szót. Mégpedig azért, mert az egyatáborból az egyavezér talpnyalója (hogy finom legyek) szellemeskedett így.

Hát akkor emlékeztessünk arra, hogy a Jobbik a Fidesz „polgári köreiben” fogant és született meg; legfontosabb „értékeit” ott nevelték belé. S amikor kivált, az anyaszervezet mintegy gyermekének tekintette (miért ne tette volna?), akivel vannak vitái a módszereket illetően – ó, ezek a fiatalok! – , de céljaik alapvetően közösek. Hiszen nem gyurcsányista-sorosista hazaárulók ők..!

Hát hiszen nem is nevezte a Fidesz neonácinak-újnyilasnak a Jobbikot – akkor sem, amikor annak „gárdái”, „betyárjai” randalíroztak szerte az országban. Akkor sem, amikor a Jobbik vezetői a manapság érzékelhetőnél jóval nyíltabban, harciasabban cigányoztak, zsidóztak, buziztak – majdnem olyan nyíltan és harciasan, mint egyes fideszes orgánumok sajtómunkásai… A Fidesz mindig is tartalékának, szövetségesének tekintette a Jobbikot. Együtt vittek végig nem is egy ocsmány kampányt – például művészek, filozófusok ellen; együtt gyurcsányoztak, gyurcsányoznak ma is…

De most nagyon komolyan játsszák a bandaháborút: már hazaárulózzák egymást. S ha a Fidesz hazaárulózik, akkor gyurcsányozik is! Alig várom, hogy a Jobbik visszagyurcsányozza a szervezetet..! Leszen itt még sorosozás is, oda-vissza…

Pedig milyen hosszú ideig éltek egy akolban, s ha tetszik, ettek egy vályúból: elég talán a nagyrészt közpénzből fenntartott ocsmány médiabirodalmukra utalni, amelyet a közelmúltig közösen használtak.

Istenem, istenem! Hát tényleg feledve volnának közösen vívott harcaik élményei, emlékei? Feledték volna, hogy ugyanazok az ellenfeleik-ellenségeik?! A Fidesz Soros és Gyurcsány aklába zárná, az ő vályújukhoz terelné moslékolni tegnapi szövetségesét? Pedig még manapság is meg-meglepődik azon, hogy az hazaáruló lett, mint a demokratikus ellenzék… Mintha nosztalgiázva idézné föl az egyatáboros összetartozás emlékeit…

Vége volna a régi szép időknek? Nem édelegnek többet egymással a Duna-parti palotában terpeszkedő ocsmány kupiban sem?! Azért fölidézek egy érdekeset azokból a szép időkből:

Szereplők: Orbán Viktor, az akkor utolsó napjait élő Magyar Köztársaság miniszterelnöke és Pörzse Sándor, a Jobbik érdemes kultúrpolitikusa:

– Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az elmúlt 15 évben véleményem szerint Magyarországon senkit nem gyaláztak annyit nemtelenül, mint éppen önt. Ahogy Dörner György mondta tegnap, az ember koszlott kesztyűért nem hajol le, ön is nagyon helyesen ezekre a gyalázkodásokra, sokszor igen nemtelen gyalázkodásokra soha nem válaszolt, legalábbis tudomásom szerint.

…

– Valóban igaz, amit ön mond, létezik ez a párbajképesség-probléma, vagyis hogy mikor kikkel, milyen ügyben szabad vagy nem szabad összecsapni, és mikor áll elő az a helyzet, amikor a kétségkívül sértő megjegyzések fölötti vita valójában a sértettet – időnként engem is – rántja inkább le, és nem viszontvágásnak tűnik, amit látunk magunk előtt, vagy legalábbis nem ilyen eredménnyel jár. Ezért a jobboldali keresztény magyar politikusoknak – mint amilyen én is vagyok – hozzá kell szokniuk, hogy Magyarországon sokszor nemtelen, szamár, rasszista, magyarokat gyalázó megjegyzéseket kell tűrnünk, és okosan meg kell válogatnunk (Közbeszólás a Jobbik soraiból: nem kell tűrnünk!), hogy mikor vesszük fel a kesztyűt, csapunk vissza, és mikor nem. Ez az a probléma, amiről ön is volt olyan kedves, és a kérdést megelőző bevezetőjében beszélt.

 Ebből az egyatáborosdiból, ebből a kölcsönös tiszteletből és szeretetből jutottak a felek a mai kölcsönös hazaárulózásig…

Ám a demokratikus ellenzéknek, általában a demokratáknak nincs okuk örömre: ez a bandaháború azt jelenti, hogy nem a demokratákat, hanem egymást tekintik igazán veszélyes ellenfelüknek. S okkal tarthatunk attól, hogy ebben igazuk is van, vagy legalábbis igazuk lehet.

Szerző: Gusztos Istvan / gepnarancs.hu