A Zeneakadémia szenátusa – miután egyetlen ellenszavazat nélkül, egységesen visszautasította az alig három hónapja hivatalban lévő kancellár vágyott szervezeti átalakításait – meglepő módon elérte, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának javaslatára Orbán Viktor április 30-án felmentette Kupper Andrást.

„A döntés oka, hogy a rektor és a kancellár együttműködésének hatékonysága nem alakult az elvárásoknak megfelelően, és az így kialakult konfliktusos helyzet, illetve annak következményei terhelték az intézmény működését.”

A szűkszavú közlemény nem tér ki a részletekre, de ismeretes, hogy Kupper még menesztése előtt felfüggesztette a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem valamennyi vezetőjének megbízatását. Hogy mit remélt ettől a legalább olyan radikális, mint amilyen megfontolatlan lépéstől, az már csak azért is rejtély, mert elképzelései – a tanszékvezetők, valamint a hallgatói önkormányzat egyöntetű véleménye szerint – súlyosan csorbították a rektor és vezetőtársai jogköreit. Márpedig nyilvánvaló volt, hogy ha kancellárként megpróbálja erővel lenyomni az akadémia rangos zeneművészekből álló grémiumát, kezelhetetlen helyzetet teremt. Hiszen a nemzetközi mezőnyben jegyzett tanárokhoz képest az orvos végzettségű Kuppernek – bár kétségkívül tud zongorázni – nincs semmiféle reputációja. Igaz, régi pártkáder: volt már a Fidesz parlamenti képviselője, fővárosi elnöke és frakcióvezetője, az újbudai önkormányzat alpolgármestere.

Viselkedésére tehát éppen politikusi közelmúltja lehet a magyarázat. Hiszen kancellári kinevezését minden bizonnyal annak köszönhette, hogy az EMMI megbízható embernek tartotta. Olyan elkötelezett tisztségviselőnek, akit bárhová vezényelnek, mindenütt feltétlen odaadással képviseli a kormányzat instrukcióit. Ezért nehéz elképzelni, hogy a Zeneakadémián levezényelni kívánt átszervezésről a minisztérium nem tudott. Kupper elszántságát, amellyel egyszerűen átlépett volna az őt akadályozó vezetőkön, semmi más nem motiválhatta, csak az a meggyőződés, hogy felettesei éppen ezt a határozottságot várják el tőle. Végtére miért kell egyáltalán kancellárokat állítani a felsőoktatási intézmények élére, a szenátusi felhatalmazással regnáló rektorok mellé – vagy inkább fölé –, ha nem azért, hogy afféle politikai komisszárként kordában tartsák őket?

Kupper mégis elszámította magát. Nem érzékelte, hogy az utóbbi hónapokban az egymást követő felsőoktatási botrányok mindinkább behatárolják a kormányzat mozgásterét. A kancellári rendszer bevezetése komoly ellenérzéseket keltett az egyetemeken: voltaképp azok a rektorok is háborognak, akik nem mernek nyilvánosan szembeszállni a felsőbbséggel. Sok helyen azért áldatlanok az állapotok, mert a kancellárok tisztázatlan jogköre többnyire rossz vért szül. A poszt létrehozását először ugyanis azzal indokolták, hogy az intézmények pénzügyeit hozzáértőkre kell bízni (noha persze eddig is voltak gazdasági igazgatók), de csakhamar kiderült, valójában sokkal nagyobb felhatalmazással működnek: egyértelműen az a dolguk, hogy ők szabják szorosra az egyetemi autonómia kereteit. Amikor pedig világossá vált, hogy az EMMI megszüntetni kíván néhány népszerű, főként fizetős humán szakot, akkor már a diákság is azt követelte, hogy a kormányzat ne akarja korlátozni a tanszabadságot. A tüntetések hatására a szakállamtitkárság részleges visszavonulót fújt; alighanem maga Orbán is megértette, hogy szavazótábora folyamatos csökkenése idején nem tanácsos tovább hergelni egy olyan fontos társadalmi „referenciaréteget”, mint amilyen az egyetemi polgárság.

A Zeneakadémia kancellárja nem vette észre, hogy változnak az idők. Hiszen nem is oly régen még akadálytalanul keresztülverhette volna szakmailag bármilyen képtelen diktátumait. Miért éppen őt ne erősítette volna meg a minisztérium a tiltakozó egyetemi tanárok ellenében? Ez a rezsim éveken át mindenhol letört minden ellenállást. És nem kizárólag azért, hogy agresszíven érvényre juttassa a maga voluntarista, akár a józan észre, akár a demokrácia alapelveire fittyet hányó törvényeit. Nem; olykor csakazértis, a puszta presztízse védelmében. A rendszerre mélyen jellemző politikai felfogás, hogy ha bárkinek bármikor bármiben engedünk, azt a gyengeségünknek tulajdonítják – tehát sohasem hátrálhatunk meg. Ha azt akarjuk, hogy féljenek tőlünk – és azt akarjuk! –, nem adhatunk igazat senki másnak.

Ebből az elvi parancsolatból következik, hogy ez a rezsim semmiféle autonómiát nem tisztel. Orbán Viktor számára mindenekelőtt a közintézmények pártpolitikai megszállása volt a legfontosabb; ezt az ügyészségtől az adóhivatalon és a médiahatóságon át akár a választási bizottságig viszonylag gyorsan végbevitték. A bírói szervezetet nemkülönben átalakították, a tanácsvezető bírák jó részét kényszernyugdíjazták, s az unió követelése ellenére sem kerültek vissza pozícióikba. Az Alkotmánybíróság összetételét mára egyedül a kormánypárt határozza meg. Mi maradt még független az országban?

A civilszervezetek némelyike és – évszázados tradícióiknak megfelelően – az egyetemek. Nem volt kétséges hát, hogy a miniszterelnök így vagy úgy, de megkísérli bevenni az autoritásukat őrző fellegvárakat. Az Ökotárs Alapítvány ellen indított nemtelen támadás, a munkatársak meghurcolása csak azért vallott kudarcot, mert a Norvég Civil Alap és az európai közvélemény kiállt a tevékenységüket mintaszerűen végző civilek mellett. Mindenesetre a kriminalizálás eszköztárát eddig még nem vetették be az egyetemi önrendelkezés felszámolására; ezen a téren egyrészt az állami támogatás folyamatos lefaragásával, másrészt a kancellári éberséggel remélik engedelmessé tenni az intézményeket. És mert úgy látszik, mindez nem elegendő, hát megfejelik még az öttagú, úgynevezett konzisztóriumokkal is, amelyek négy tagját – biztos, ami biztos – a kormányzat jelöli. Nem kell talán mondani, hogy ez a „halmozott” felügyeleti rendszer, amelyben a hatáskörök szükségképp keresztezik egymást, csak arra szolgál, hogy az állandó belső feszültség lényegében megbénítsa a rektor és a szenátus munkáját.

Kupper András feladata is az lett volna, hogy uralkodjon a maga teremtette káoszon. Hogy ezt végül nem tudta teljesíteni, és legnagyobb meglepetésére egyik napról a másikra elbocsátották, az elsősorban a Zeneakadémia tanári karának és hallgatóinak egységes fellépésén múlt. Kétségtelen persze, hogy egy különleges oktatási intézményről van szó, amelynek szerteágazó kötődései vannak a világban, s mivel külföldi kapcsolatai rendkívül erősek, egy elhúzódó botrány nemkívánatos híre hamar eljutott volna a nemzetközi fórumokra, nem utolsósorban a világsajtó hasábjaira. Ezt a negatív visszhangot a kulturális anomáliákkal amúgy is megterhelt kormányzat nem vállalta: nehéz lett volna sok világhírű előadóművésszel szemben Kupper hozzáértését bizonygatni.

De ne feledjük: az országban akad még néhány globálisan jegyzett egyetem, közülük nem is egy neves tanárokat, kutatókat, elismert szaktekintélyeket tudhat magáénak. És ha ez a magasan kvalifikált értelmiségi világ végre képes volna összefogni a tudomány és a művészet önállóságának védelmében, igenis elébe állhatna a politikai rombolásnak.

Megmutathatná, hogy az oktatás autonómiája közügy.

168ora.hu (Fotó: fidelio.hu)