Szigorba merevedő arc, zsebre dugott kézzel is megfeszített testtartás – elég szomorú ebben látja a közvélemény leginkább támadhatóságát –, erről az arcáról ismerhettük meg az utóbbi években Orbánt itthon. Ami kezei tartását illeti, felesleges szájtépés felróni neki. Nem ettől és különösen nem elméretezett öltönyétől, nadrágjától lesz személye olyan szinten elítélhető, hogy alkalmassága kormányfői hivatal betöltésére kérdésessé válik.

A másik arcát a behódoló, hajbókoló bájvigyort villantó és környezetéhez képest eltörpülő Orbán Viktort nagyon ritkán engedi láttatni a kormányközeli média. Nem is csoda, ha ezt a magatartást olyan illusztris társaságban teszi, akiknek jellemző politikája sokakban élénk nyomot hagyott a korábbi rendszerek túlélői közt.

A Pekingben megjelent vezetők így a török elnök, Erdoğan és Vlagyimir Putyin jelenlétében figyelhettük meg, ahogy a magyar miniszterelnök épp csak nem hanyatt vágta magát, mint egy engedelmes eb. A szóhasználat nem véletlen, a macska törleszkedését annak önálló természetéből fakadóan nem azonosítanánk Orbánnal.

Orbán ugyanis éppen ezzel a kontraszttal bizonyítja, hogy véletlenül sem önálló. Erős szövetségesek nélkül nem lenne olyan bátor az Európai Parlamentben. Nem is lehetne, hiszen pártcsaládja a Néppárt sem nézi immár jó szemmel ámokfutását.

Más tollakra vár a feladat, hogy kiderítse vajon Orbán korrekcióra való képtelensége miatt fordult a legalábbis nem demokratikus hatalmakhoz, vagy azért keveredett ebbe a dugóhúzó-szerű zuhanórepülésbe, mert a fenti hatalmakkal pénzt ígérő kapcsolatba került.

Bármelyik is az igaz, a miniszterelnök és vele az ország kényszerpályán van. Ezekből pedig történelmünk tanúsága alapján nem szoktunk jól kijönni.

Hogy mit szolgálhatnak ezek a kapcsolatok? Pénzt? Mindenképpen. De ami ennél is fontosabb, befolyást. Orbán ezeknek az országoknak nem több, mint egy másodosztályú belépő a szabad nyugati piac felé. És csak azért másodosztályú, mert nem kell hozzá mikroszkóp alatt nézni kapcsolatuk természetét, hogy ez a szándék egyértelműen kitűnjön.

A monopóliumra törekvő államok így akarnak e helyzetükkel új piacokon visszaélve további pénzekhez jutni. Elég csak Paks II-re gondolni. Orosz hitelből, orosz munkaerővel épül. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a hitelből származó többletet teheti zsebre Oroszország, a munkálatok minket érintő költségei is az ő zsebükbe vándorol.