Látták, hogy az ösvényen fekszik egy pár régi cipő, amiről úgy gondolták, hogy egy szegény emberhez tartozik, aki a közeli mezőn dolgozott és aki már épp azon volt, hogy napi munkáját befejezze. A hallgató a professzorhoz fordult és így szólt: "Tréfáljuk meg az embert. Rejtsük el a cipőjét és bújjunk el a bokrok mögött. Várjuk ki, milyen zavarodott lesz, amikor nem találja meg azokat."
Fiatal barátom, válaszolta a professzor, soha nem szabad a szegények rovására szórakoznunk. De te gazdag vagy és ennek a szegény embernek köszönhetően egy sokkal nagyobb örömöt nyújthatsz magadnak. Helyezz egy-egy pénzérmét mindegyik cipőbe, majd elbújunk és figyeljük, hogy ez milyen hatással lesz rá.
A hallgató így tett és mindketten elhelyezkedtek a bokrok mögé. A szegény ember nemsokára befejezte munkáját, átlépdelt a mezőn egészen az ösvényig, ahol kabátját és cipőjét hagyta.
Miközben felöltötte kabátját, becsúsztatta lábát az egyik cipőbe, de valami keményet érzett és lehajolt, hogy megnézze mi az. Ekkor megtalálta az érmét. Megdöbbenés és csodálkozás ült ki az arcára. Kezébe vette az érmét, forgatta, újra és újra megnézte. Ezután tekintetével körbe nézett, de senkit sem látott. Betette a pénzt a zsebébe és hozzálátott, hogy a másik cipőt is felvegye. De meglepetése megsokszorozódott, amikor megtalálta a másik érmét.
Érzelmei feltörtek benne. Térdre esett, az égre nézett és hangosan, heves hálaadást mondott. Ebben megemlékezett beteg, tehetetlen feleségéről, kenyér nélkül maradt gyermekeiről, akiket most ez a végtelen bőkezűség, egy ismeretlen kéz folytán, megmentett a pusztulástól.
A hallgató mélyen meghatódva állva állt és szemei megteltek könnyekkel. És most - kérdezte a professzor - nem vagy-e jobban elégedett annál, mintha az eredeti tréfát űzted volna? A fiatal ezt felelte: egy olyan leckét tanítottál nekem, amit soha nem fogok elfelejteni. Most már érzem, azoknak a szavaknak az igazságát, amelyeket még soha nem értettem: Sokkal nagyobb áldás adni, mint kapni.

Abdullah bin Abbas (Allah legyen vele elégedett) arról tudósított, hogy a próféta (béke legyen vele) így szólt: "a jó ösztönzése, a gonosz tilalma, a gyenge ember teherének levétele és egy sértő dolog eltávolítása az útból, mind elfogadható ima gyanánt Allah számára. (Ibn Madzsah)

Életünk értékelésekor azok a tettek, melyeket másokért cselekedtünk nagyobb súllyal esnek latba, mint azok, amiket magunkért tettünk. Válassz tehát.

A történet mai változatban így folytatódik:

A szegény ember hazament és elújságolta szomszédjának, hogy milyen szerencse érte. Lévén az egy irigy ember, bejelentette őt az Adóhivatalban, akik kötelességszegés címen eljárást indítottak ellene, hiszen nem jelentette be a két pénzérmét. Az eljárás során kiderült, hogy a szegénynek van még ezen felül is be nem jelentett jövedelme, melyből felesége orvosát fizeti és gyermekeinek néha egy szelet kenyeret vesz. Az Adóhivatal a két pénzérmét bevonta és további négy pénzérme büntetést rótt ki. A szegény, aki Istennek adott hálát, mert megsegítette őt a bajban, az ember martalékává vált, aki semmi mást nem érvényesített rajta, csak az emberi törvény szigorát. És ha bárki ez ellen lázad, a válasz: de hát ti választottatok engem!

Ne tartsd vissza kezed a nyakadig (zsugorin), teljesen ki se nyújtsd (tékozlón), nehogy vádaskodjanak, vagy tönkremenj. (Korán 17:29)

A zsugoriságról már alkothattunk képet a korábbiakban: 5:64. Egyik szélsőséget sem követhetjük, ha adakozunk. Túl bőkezűek sem lehetünk, ami nyomorba dönt, de vissza sem tarthatjuk támogatásunkat azoktól, akiknek jár. Még idegeneknek is van joga segítséget, támogatást kapni: 17:26. Egyensúlyt kell tartani saját anyagi helyzetünk és az adományozott szükségletei között.