Január 27-én Auschwitz felszabadításának 75-ik évfordulójára emlékeztünk az idén. A megemlékezés alkalmával Európa országainak vezetői újra deklarálták, hogy a holokauszt megengedhetetlen, és újra kiálltak az egyetemes emberi jogok és a demokrácia mellett, illetve felhívásokat tettek közzé az antiszemitizmus veszélyeire figyelmeztetve.

A probléma

Bernard Rorke, az Európai Roma Jogok Központjának (ERRC) munkatársa az Open Democracy oldalon egy összefoglaló szövegben arról ír, hogy az Európai Unió államainak szégyellniük kellene magukat. Ugyanis nem veszik észre, hogy a hajdani antiszemitizmushoz félelmetesen hasonló romaellenesség terjedt el Európában, vagy ha mégis feltűnik nekik, akkor cinkosan, tétlenül nézik ezt a jelenséget, vagy közreműködnek a romaellenes diskurzusok gerjesztésében.

A témában a romániai magyar társadalom is érintett, hiszen alig csengett le a marosvásárhelyi polgármester, Dorin Florea romaellenes nyilatkozatainak médiareakciója, máris attól lett hangos a sajtó, hogy Székelyföldön egy településen néhány száz ember két Srí Lanka-i vendégmunkás ellen lépett fel. Történt ez abban a térségben, ahol néhány éve mai napig ismeretlen elkövetők bűncselekményt hajtottak végre a roma közösség ellen, felgyújtva azok házát. Majd néhány hónapra rá traktorral romboltak le egy másik házat, amelyben egy roma család lakott. Természetesen ezek az események nem csak Székelyföldre jellemzőek, hiszen Kolozsváron a polgármesteri hivatal végezte el a romák gettósítását, illetve nagyon sok erdélyi településre jellemzőek a kilakoltatások, kiköltöztetések, a szegregáció.

Bernard Rorke cikke, illetve az Európai Roma Jogok Központjának tavalyi év végi jelentése, összhangban az Európai Tanács Roma integrációs programjának dokumentumaival, az roma-ellenesség ellen küzdő különböző nemzeti érdekvédelmi és nemzetközi ernyőszervezetekkel együtt arra világít rá, hogy a baj alighanem kontinentális méretű. Hiszen Franciaországban, Olaszországban, Magyarországban, Ukrajnában, Bulgáriában is hasonló jelenségek zajlanak mint Romániában

A szakértő szerint a romák ellen irányuló tömeges erőszak és a kollektív büntetés jelensége több európai országban nem légüres térben keletkezett, hanem a politikum hangolta erre az embereket, és ez veszélyt jelent a demokratikus értékekre és az Európai Unióra is. Ezzel kapcsolatban a vezető politikai hatalom felé az üzenet 2020-ban egyszerű: „a félretekintés többé nem opció; a "hazájukat védő" szélsőjobb figurák és az ebből fakadó rasszizmus elleni fellépés elmaradása bűnrészességet jelent.”

Az ERRC zárójelentése megállapítja, hogy egyes egyének tettei miatt a kollektív büntetést elfogadhatatlannak tartjuk, kivéve ha a roma közösséget érinti: a romák elleni atrocitásokat elfogadjuk – legyen az a hatóságok, vagy állampolgárok által véghez víve – amin keresztül a rasszizmus elfogadhatóvá válik. Ez történt a 2019-es EP-választások környékén Bulgáriában, Franciaországban és Olaszországban, írja a Bernard Rorke.

Az említett cikk szerzője megállapítja, hogy egy olyan korban élünk amikor a szélsőjobb felemelkedik, és többé már nemcsak a szociopata nácik tartják fenn, hanem a romaellenesség mainstreammé válik.

„Semmi újdonság nincs a romaellenes rasszizmusban, ha figyelembe vesszük a párhuzamosságot a múlt századi antiszemitizmussal” – ad hangot aggodalmának Bernard Rorke.

A megoldás

Az antigypsism.eu oldalon Jan Jařab, az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatalának képviselője állított össze egy ajánlást, amelyben egyrészt felsorakoztatja a romaellenesség elterjedt formáit, „köreit”, és a megoldások irányába javaslatokat is megfogalmaz.

1) Szélsőségesség: a romaellenesség legismertebb formája, ami a tettleges erőszakot és a gyűlöletbeszédet foglalja magában, amelyet leginkább a szélsőjobboldali nacionalisták, neonácik, skinheadek képviselnek. Ez ellen az emberjogi szakértő szerint a hatályban lévő törvényes eszközökkel kell fellépni, hiszen kimerítik a bűncselekmény fogalmát. Ezen túl indokolt az átnevelés, azaz a szélsőséges tendenciákat szembesíteni az alapvető polgári értékekkel.

2) Romaellenes retorika a vezető politikai pártok, hivatalnokok és médiamunkások részéről. Ez a romaellenes megnyilvánulás sokkal elterjedtebb, gyakrabban a lokális, vagy a regionális politikusok élnek vele, de néha nemzeti szinten is fellép. Ezekben az esetekben sokszor megtörténik, hogy a rasszista, diszkriminatív nyilatkozatok olyannyira burkoltak, hogy a törvény erejével nem lehet fellépni ellenük. Ezért az emberjogi szakértő azt javasolja, hogy ilyen esetekben hatékony lehet az emberjogi aktivisták és szervezetek összefogása a nyilvánosság előtt, ahol kiállnak és elítélik az ilyen diskurzust, amelyet a politikai pártok vezetősége gerjeszt, illetve a civil szféra vezetői, és a sajtó elhatárolódik és nem veszi át, nem közvetíti az ilyen retorikákat.

3) A vezető politikusok, a hatóságok és a média fatalista retorikája, vagyis az a tendencia, hogy a roma közösségekkel és egyénekkel lekezelően bánnak, alábecsülik, illetve egy alacsony elvárást tartanak fenn. Ekkor gyakran arra történik hivatkozás, hogy a romák „úgy sem értik”, „úgysem tudják megcsinálni”, és ezt egy nagyon erőteljes „másság” fogalommal alapozzák meg: például, hogy annyira eltérő kultúrával rendelkeznek, ami miatt képtelenek integrálódni a demokratikus társadalomba – szemben a többi emberrel. Bár ez a romaellenesség szubtilisabb, mint a többi, ez ellen is fel kell lépni, például úgy, hogy a szélesebb társadalmat meggyőzzük, hogy a romák velünk azonos társadalomban élnek, és ugyanolyan életproblémákkal szembesülnek mint bárki más. Tehát nem olyan „mások”, akikkel nincs mit kezdeni, hanem ők is teljes jogú állampolgárok, éppen mint bárki más.

4) Ugyancsak a romaellenesség egyik formájaként említi a szakértő azt a módot, ahogyan a közbeszédben – vagy éppen az elhallgatáson keresztül – a roma etnikumhoz viszonyulnak a pártok és a mainstream médiaorgánumok. Azaz többnyire csak róluk beszélnek, de nem hozzájuk, azaz nem tekintik a roma embereket hallgatóságnak, közönségnek. Így embereket csupán a diskurzusok tárgyává teszik, és nem olyan szubjektumoknak, alanyoknak tekintik, akiket be lehet vonni a közbeszédbe. Ezen is változtatni szükséges, és egyenlő beszélgetőpartnerként be kell vonni a közbeszédbe, illetve nyomást kell gyakorolni a döntéshozókra, hogy ők is egyenlő emberekként tekintsenek a romákra.

5) A gyűlöletbeszéden túl romaellenesnek foghatunk fel minden olyan tettet, cselekedetet, ami közvetlenül vagy közvetetten diszkriminatív. A diszkriminatív megnyilvánulások ellen van amikor a törvényes keretek között fel lehet lépni, illetve a hatóságokat rá kell venni, hogy vezessenek be prevenciós gyakorlatokat, például a hatósági szervek és más közalkalmazottaknak szervezzenek továbbképzéseket, hogy ki tudjanak alakítani egy érzékenységet a diszkrimináló megnyilvánulásokkal szemben, és el tudják kerülni azokat.

6) Jan Jařab ajánlása szerint egy további köre a romaellenességnek, amikor nem individuumok vagy közhivatalok viselkednek diszkriminatívan, hanem az állam diszkriminatív vagy diszkrimináló hatású politikája van. Ez az eset akkor is fennállhat, ha az adott ország törvényei egy etnikailag semleges hangnemben vannak megfogalmazva, a romákra történő utalás nélkül. Ilyenkor javallott az adott politikák, törvénykezések romákra gyakorolt hatását feltárni és bemutatni hiteles és meggyőző tényadatok mentén, amelyből egy szélesebb diszkurzus is elindítható a nyilvánosságban.

7) Ugyancsak az államapparátust (és intézményeit) érinti egy másik romaellenes attitűd, ami nem akkor nyilvánul meg, amikor aktívan sérti a roma etnikum tagjainak jogait, hanem egyszerűen csődöt mond a cselekvésben, tehetetlennek bizonyul, vagy elhanyagolja, mellőzi a romákat érintő problémákat. Az ENSZ képviselője szerint ez lehet az alapja a kialakuló fatalizmusnak (lásd 3. pont). Példaként olyan esetet említ a szerző, mint a mélyszegénységben élő roma közösségek melletti lépések elmulasztása például elfogadhatónak tűnik, ellenben ha a többségi etnikumot érintené a szociális probléma, amit az állam (ill. intézmények) megoldásokat keresnek. Ebben a helyzetben a nemzeti és nemzetközi emberjogi szervezetek, aktivisták és őket támogató civil szféra egy erőteljes morális megújulást kellene előidézzen, hogy változás történjék ezen a téren. A szerző ehhez hozzáfűzi, hogy valószínűleg sokkal több eredményt lehetne elérni, ha a közös emberséget és az emberi jogokat helyezné előtérben egy ilyen diskurzus, mintsem a kulturális identitást és különbséget – hiszen az utóbbinak egyik burkolt veszélye a romák sértése, kirekesztése, ami éppen igazolhatóvá teszi a hatósági intézkedések elmulasztását.

8) Végül a tagadás, ami az ajánlás szerzője szerint alighanem az egyik legsúlyosabb probléma. Ugyanis a romaellenesség folyamatos letagadása megnehezíti a megoldás fele vezető lépéseket. Jan Jařab felhívja a figyelmet, hogy a rendszerszintű tagadás felszámolásához egy nyilvános társadalmi diskurzust kellene elindítani, a lehető legkevésbé áldozathibáztató módon, vállalva, hogy vannak előítéleteink, belátva, hogy szükségünk van önkritikára: hogy a probléma megoldását magunkkal kell kezdenünk.

Végül az ENSZ szakembere jelzi, hogy ez a téma nem a „politikai korrektségről” kellene szóljon, hanem egyszerűen annak tudatosításáról, hogy a kollektív sztereotípiák, előítéletek helytelenek, illetve bizonyos beszédmódok (vagy annak hiánya) elfogadhatóságáról, elterjedtségéről, mint ahogyan a politikai intézkedések (vagy azok hiánya) amelyekre építenek a kirekesztő, rasszista diskurzusok, illetve a romaellenes előítéletek demisztifikálásáról.

Horváth-Kovács Szilárd / Transindex