Ez a csökkenés annyi, mint az első hat legnagyobb ipari foglalkoztató (Audi, Bosch, GE, Videoton, Continental, Flextronics) összlétszáma. Az OECD utolsó hivatalos statisztikája szerint 2014-ben 394 ezer magyar lakott külföldön, számuk az utolsó öt év átlagában évi 48 ezer fővel növekedett, és ebben nincsenek benne a külföldön dolgozó ingázók.

Közben a halálozás évi 30-40 ezer fővel haladja meg a születésszámot. A rendelkezésre álló munkaerő drasztikus csökkenésében tehát a romló demográfia hatását meghaladja a kivándorlás okozta csökkenés.

A versenyszférában foglalkoztatottak száma (1. ábra) 1,982 millió fő, ez idén érte el a válság előtti szintet, elsősorban a feldolgozóipar EU-átlagot sokkal meghaladó folyamatos növekedésének köszönhetően. Eközben 2008 óta az aktív korú lakónépesség 303 ezer fővel csökkent (2. ábra). Ráadásul időközben bevezették a közfoglalkoztatást, ennek mai létszáma 201 ezer fő. A költségvetési szférában dolgozók száma 2008-hoz képest több mint 100 ezer fővel nőtt. A munkaerőpiac kínálati oldala tehát borzasztóan beszűkült, miközben a keresleti oldal nőtt. A következtetés egyértelmű: a munkaerő elfogyott.

Globálisan nézve a romló demográfiánk nem egyedi, a fejlett világ valamennyi országát mélyen érinti. Egyes fejlett EU-országok a gazdasági migráció erősítésével próbálkoznak. Megfelelően kontrollált kiválasztási folyamat mellett ennek én is látnám létjogosultságát, anélkül nem. Magyarország számára a gazdasági bevándorlás erősítése mindaddig nem reális opció, amíg a jövedelmi lehetőségek ilyen mértékben elmaradnak még a régiós versenytársainktól is. Az a versenyképes munkavállaló, aki otthonát elhagyva elindult, nehezen fog éppen nálunk megállni, ha tőlünk kicsit nyugatra sokkal jobbak a kilátásai. Ennek csak akkor van realitása, ha valami különleges kötődése van hozzánk, például magyar nemzetiségű, vagy beszél magyarul.

Új helyzet

A hazai munkaerőpiac kibillent egyensúlyi helyzetéből. Ez is egy piac, így szükségképpen meg fog találni egy újabb stabilis helyzetet, amelyben a jelenlegi szereplők pozíciója át fog értékelődni. Az új helyzet a munkavállalók pozíciójának a munkaadók terhére történő javulását fogja hozni. Ez a folyamat elindult, ami jól érzékelhető a reálkeresetek ugrásszerű növekedésében. A bérek és juttatások emelése a versenyszférában két-három éve gőzerővel folyik, sőt gyorsul. Értelmetlennek tartom ezt a minimálbér erőltetett emelésével tovább gyorsítani, a versenyképes cégek fizetéseire ez nem volna hatással, azok anélkül is folyamatos emelésre kényszerülnek, viszont az elmaradott térségek kisebb, kevésbé versenyképes cégeit, kisvállalkozásait és a gyenge képességű, képzetlen munkavállalókat egy meggondolatlan, kiugró mértékű minimálbér-emelés könnyen kiszoríthatja a piacról.

Aki akar, gyakorlatilag már dolgozik, nincs munkanélküliség, így a béremelés a munkaerőpiacot nem növeli. A reálbérek többéves folyamatos emelkedése jó irányba hathat viszont a kivándorlásra, de kétséges, hogy milyen mértékben hat vissza a cégek eredményességére, tudják-e növelni áraikat, hatékonyságukat, vagy csupán eredményük csökken? A bérköltségek emelkedése a nálunk letelepedett multik jövőbeni stratégiai döntéseit negatívan érintheti, nem hoznak ide újabb termelést, vagy akár a meglévőket is elvihetik, ahogyan ez a 2000–2001-es meggondolatlan minimálbér-emelések után történt.

Jöhetnek a robotok

A megnövekedett bérek a cégeket a hatékonyságuk javítására késztetik, de nagy kérdés, hogy ez a bérnövekedés mértékét kompenzálja-e. Egy kiegyensúlyozott, versenyképes gazdaságban a kettő párhuzamosan kellene hogy történjen. Kérdés, hogy a miénk mennyire az, ahogyan az is kérdés, hogy a magasabb bérekért a munkavállalók is készek-e többet tenni. Itt is kulcsszerepe van az oktatási, képzési rendszernek, mind a fiatalok hatékony, piacorientált képzésében, mind az átképzésben, felnőttoktatásban. A cégek fokozott béremeléseinek nagy haszonhúzója a költségvetés, így megalapozott lépés a járulék csökkentése, de például megfontolandó volna a korábbihoz hasonló rendszer a szakképzési járulék cégek általi felhasználására, dolgozóik továbbképzésére.

A munkaerőhiánynak, a költségek csökkentésének logikus alternatívája az automatizálás. Robotok alkalmazásával az egyszerű, ismétlődő termelési lépések kiválthatók, viszont ezek elkészítése, üzemeltetése kevesebb, de magasabban képzett munkavállalót és sok tőkét igényel. Hasonlóan javítják a hatékonyságot a korszerű termelésirányítási rendszerek és egyéb korszerű informatikai megoldások, viszont ugyanúgy képzett munkavállalókat és tőkét igényelnek.

Az Ipar 4.0-nak nevezett folyamat voltaképpen az automatizálásnak és a termelési folyamat digitalizálásának az együttese. Tekintve, hogy a munkaerő már szűk keresztmetszete a további növekedésnek, jelen helyzetben ez nem fenyegetés, hanem megváltás lehet, de társadalmi hasznosságának feltétele a jobb oktatás, hogy a termelés megemelkedett színvonalának elvárásaihoz a munkavállalók képességei igazodjanak.
Elismerés illeti a családtámogatást

Aki a fentieket átgondolja, annak nyilvánvaló kell legyen, hogy kormányprogram szintjén értelmetlenség újabb munkahelyteremtésről és jövőbeli adókedvezményen „vett” gigaberuházásokról álmodozni, erre sem szükség, sem lehetőség nincs bevethető munkaerő híján. A versenyszféra foglalkoztatottságának növekedése és a rekordalacsony, hagyományos eszközökkel tovább már nem csökkenthető munkanélküliség jól mutatja gazdaságunk erejét. A jelenlegi foglalkoztatók – akár multik, akár hazai cégek – bőven elég potenciállal rendelkeznek ahhoz, hogy fenntartsák az ipari növekedést. Újabb munkaerőigényes beruházások ideédesgetése csupán a fluktuációt és a munkaerőhiányt növeli, hosszú távon pedig a versenyképesség elvesztésével, sőt visszaeséssel fenyeget.

A munkaerőbázis csökkenését okozó káros folyamatokat meg kellene szüntetni, illetve legalább lassítani. Ez kormányzati feladat, és nem könnyű. Elismerés illeti a népszaporulat növelését, családtámogatást célzó intézkedéseket. Ugyancsak üdvözlendő a törekvés az államigazgatás létszámának csökkentésére. A szent tehénként kezelt közfoglalkoztatás intézménye viszont ebben a formában idejétmúlt, s meggyőződésem, hogy a 200 ezer fő egy része, ha kismértékben is, de mobilizálható volna – különösen vidéken. A kivándorlás kérdését szőnyeg alá söpörve érzem: az elmúlt három év körülbelül 20 százalékos itthoni reálkereset-növekedése, a már látható jövő évi további növekedés, a Brexit és a fejlett Európát sújtó tömeges migráció minden bizonnyal sok magyar kivándorlót elgondolkodtatna a visszatérésben – ha ez a téma nem a kozmetikázott propaganda része lenne, hanem érdemben a közbeszéd részévé válna.

Mindenekelőtt azonban az oktatási rendszer fejlesztése az, ami olyan elsőrendű prioritássá kellene hogy váljon, amely messze megelőzi a sportot, az olimpiát, a paksi bővítést, hogy csak néhányat soroljak. Enélkül nincs lehetőség még a régióhoz való felzárkózásra sem, és egy a 2008–2012-eshez hasonló válság – amelynek több előjele is van – teljesen készületlenül érhet bennünket.

vg.hu