Ellentmondásaiba fulladt ideológia, avagy a baloldali cionizmus hanyatlása Izraelben
Két év alatt negyedszerre is falba ütközött Benyamin Netanjahu izraeli miniszterelnök ellenzéke: többsége van, de annyira vegyes az összetétele, hogy nem bír belső megegyezésre jutni. Százhúsz parlamenti helyből csupán tizenhármat szerzett meg a történelmi Munkapárt és a Meretz által megtestesített cionista baloldal, amely tehát, úgy tűnik, sirathatja egykori hegemóniáját.
Forrás: magyardiplo.hu
Mind a négy választás, amelyet Izraelben 2019 áprilisa óta tartottak, ugyanazt bizonyítja: a Munkapárt befolyása összeomlott a nacionalisták és a vallásosok közötti szövetség javára. Úgy tűnik, kudarcot vallott a baloldali cionizmus utópiája, egy szocialista alapokon nyugvó zsidó állam megalapítása. Pedig a baloldal központi szerepet játszott Izrael történelmében: az állam 1948-as megalakulásakor, majd amikor többsége volt a Kneszetben (parlament) az állam fennállásának első három évtizedében, és 1992 és 1996, később pedig 1999 és 2000 között a kormány élén. A legutóbbi választásokon azonban a baloldal képtelennek bizonyult az előnyét megtartani, olyannyira, hogy története legrosszabb eredményét érte el: 2020 márciusában a 120 képviselői helyből hetet, majd idén 13 helyet szerzett.
Az európai baloldal kritikusan ítélte meg a cionizmust
A hanyatlás okának felderítéséhez fel kell idéznünk a baloldali cionizmus eredetét és ellentmondásait. 1897-ben zsidó értelmiségiek megalapították a cionista mozgalmat Bázelben. A fő irányító Theodor Herzl osztrák-magyar újságíró volt. Kezdetben az asszimiláció híve volt, de később úgy látta, hogy eszméje kudarcot vallott: 1894-ben Párizsban a Dreyfus-ügyről tudósított lapjának, majd 1897-ben értesült a nyíltan antiszemita keresztényszocialista jelölt, Karl Lueger bécsi polgármesterré választásáról. Ekkortól az asszimilációt már nem megoldásnak, hanem fenyegetésnek tekintette. A zsidók két tűz közé kerültek, az egyik fizikai megsemmisítésüket követelte – erre leginkább az Orosz Birodalomban elkövetett számos pogrom mutatott rá –, másrészt pedig sokan elszakadtak a vallástól, sőt minden közösségi hovatartozástól is, hogy így integrálódni tudjanak az európai társadalmakba. Ez az utóbbi stratégia azonban nem akadályozta meg az antiszemitizmus terjedését, és a biztonságuk fenyegetését. A kitűzött cél tehát egy olyan politikai struktúra létrehozása lett, ahol többségben lesznek és biztonságban élhetnek. Más szóval: egy zsidó állam létrehozása.
A cionista terv azonban nem volt egységes, különböző irányzatokra szakadt. A burzsoázia Herzl köré tömörült, aki egy liberális zsidó állam létrehozásához igyekezett támogatást szerezni a különböző nyugati kapitalista, illetve diplomáciai köröktől. Más aktivisták a cionizmust inkább a szocializmussal szövetségben képzelték el, szerintük a sikernek az lehet az alapja, hogy a marginalizált zsidók produktív dolgozókká, munkásokká és parasztokká váljanak. Az 1920-as évektől kezdve ennek a „munkás” néven ismert baloldali cionizmusnak sikerült a mozgalom élére állnia.
A XIX. század végén a mozgalom alapítói nemcsak a zsidók szuverenitáshoz való jogának elismerését követelték, hanem azt is, hogy a zsidóknak joguk legyen letelepedni egy olyan földön, ahol akkoriban erős kisebbségben voltak: Palesztina lakosságának kevesebb mint 5%-át tették ki. Abban az időben, amikor a cionista tervet megfogalmazták, a nyugati hatalmak óriás gyarmatbirodalmakat építettek ki Ázsiában és Afrikában. A cionista elképzelés beleillik ebbe a korabeli gyarmatosító ideológiába.[1]
Baloldalinak lenni olyan egyetemes elvek védelmét jelenti, mint a társadalmi igazságosság biztosítása mindenki számára vagy az emberek egyenlőséghez és szabadsághoz való joga. A cionizmus ellentmondani látszik ezeknek az eszméknek, hiszen kizárólag a zsidókat akarja védeni. A XIX. század második felében az európai radikális baloldal nagyon is kritikusan ítélte meg a cionizmust. Úgy vélte, hogy a követendő cél kizárólag a marxista, szocialista elvek megvalósítása lehet: a zsidók emancipációja társadalmi forradalom révén valósul majd meg, nem pedig egy állam létrehozásával, amely több ezer kilométerre van az aktuális küzdelmek helyszínétől. A radikális baloldal a nacionalista és – még inkább – az etnikai-vallási megközelítést az osztályharccal való szakításnak tekintette, hiszen az osztályharc az egyéneket társadalmi helyzetük, nem pedig vallási vagy etnikai közösségük szerint hivatott egyesíteni. Amúgy a marxista vagy európai szocialista szervezetek szerint olyan, hogy „zsidó nemzet” nem is létezik.
Csak 41%-a iratkozott be világi és állami iskolába
De azok, akik az antiszemitizmustól és annak mindennapi megaláztatásaitól szenvedtek, és akiktől megtagadták a társadalmi elismerés minden formáját, nem várhattak egy hipotetikus forradalom győzelmére. Így nyert teret a cionizmus a baloldali aktivisták körében, akiknek progresszív vagy forradalmi eszméit átitatta a korabeli gyarmatosító megközelítés is. Palesztinában, ahol nagyrészt paraszti és a hagyományos politikai modellekhez ragaszkodó arab lakossággal kerültek szembe, a cionista baloldali szervezetek úgy tekintettek magukra, mint forradalmi előőrsre, akik által győzedelmeskedni fog a Közel-Keleten a marxizmus és a szocializmus. A cionista burzsoáziához hasonlóan ők is abból indultak ki, hogy mivel az ő projektjük igazságos, modern és progresszív, az arabok csak profitálhatnak majd belőle.
Ez a perspektíva azonban már az 1920-as és 1930-as években összeomlott, amikor a palesztinai arabok több hullámban is fellázadtak a földjeik elkobzása és a brit mandátumhatalom zavaros játéka ellen. Ez vezetett 1947-ben az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) javaslatához, amely Palesztinát két államra, egy arab és egy zsidó államra osztaná fel – de ez elakadt az első izraeli–arab háború miatt. Az összecsapás során a cionista mozgalomnak sikerült megszereznie Palesztina területének 78%-át, amelyen 1948-ban megalapították Izrael államot. Ennek az államnak a legitimitása kizárólag az ENSZ szavazására épült, amely pedig mellette egy arab állam létrehozását is előírta.
Izrael azonban már a kezdetektől fogva nem tartotta be az ENSZ-határozatokat, akkor sem, amikor a baloldal diktálta a politikai napirendet. A baloldali cionizmus évtizedről évtizedre – azáltal, hogy nem volt hajlandó biztosítani az egyenlő jogokat a határain belül élő araboknak, és nem ismerte el a palesztinok jogát arra, hogy méltóságban és szabadon éljenek a szülőföldjükön, – elveszítette progresszív álarcát, és csak a konzervatív és gyarmatosító mivolta maradt meg.
Sok európai azonban ma is azt a politikai emlékképet őrzi, amely szerint a forradalmár zsidók azért jöttek Palesztinába, hogy társaikkal egy progresszív államot és egy egyenlőségen alapuló társadalmat alapítsanak. Az izraeli–palesztin kérdéssel kapcsolatban sok európait évtizedeken át elbűvölt az izraeli szocialista modell, a kollektivista kibuclakókkal és a földet művelő úttörőkkel. A kép eszményi volt, de mára ebből nem sok maradt. Nemcsak azért, mert a kibucok szerepe ma már se társadalmilag, se gazdaságilag nem igazán játszik fontos szerepet az ország életében, hanem mindenekelőtt azért, mert a kibucok nem tudják többé elfedni az izraeli politika valóságát: egy gyarmati, elnyomó politikát, amely neoliberális elveket követ, és amely Izraelt a nyugati világ egyik legegyenlőtlenebb országává tette: Mexikó után a második a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) rangsorában. Mindezek mellett a politikai légkör is romlott: sok értelmiségi és újságíró „eljobbosodónak” nevezi Izrael fejlődését a 2000-es évek óta, egyesek odáig mennek, hogy „fasiszta sodródásról” beszélnek, miközben a cionista baloldal egyre inkább háttérbe szorul.
Az Izrael fennállásának első évtizedeiben felépített munkásállam, egy szekuláris és a zsidó munkások közötti szolidaritásra építő állam, már nem létezik. Izrael mára teljesen integrálódott a nyugati kapitalizmusba, sőt, az új digitális technológiai vállalkozók Eldorádójává vált. Az 1980-as évek óta végrehajtott gazdasági reformok egymást követő hullámai a társadalom kollektív szellemiségét az individualizmus értékeivel helyettesítették, a szocialista értékek nem népszerűek, ma a vallási nacionalizmus tűnik modernnek. Például 2019 szeptemberében a gyermekeknek csak 41%-a iratkozott be világi és állami iskolába, a többiek magán- és egyházi iskolákba járnak. Az új gondolkodásmód a katonai intézményeket is érinti. A Mesarvot („Megtagadás”) nevű, a katonai szolgálat elutasítását hirdető egyesület szerint a középiskolások közel 50%-a elkerüli a katonai szolgálatot. Közülük évente alig egy tucatnyian vallják magukat lelkiismereti okokból szolgálatot megtagadóknak, akik filozófiai vagy politikai okokból nem hajlandók bevonulni. A többieknek vagy sikerül felmentést kapniuk, ha ultraortodoxok, vagy különböző, például szakmai okokból is mentesíttetik magukat – annak ellenére, hogy bizonyos beosztásokhoz elvileg feltételül kötik ki a teljesített katonai szolgálatot.
A cionista baloldal 3,25%-ot szerzett
Ráadásul, bár az állam csak egy „zsidó népet” ismer el, a konfliktus továbbra is mindenütt jelen van a zsidó népesség egyes csoportjai között (askenázi, falasha, mizrahim, orosz ajkú, szefárd stb.), akik egymással versengenek az ország döntéshozó pozícióihoz való hozzáférésért. Bár Izraelben az askenázi zsidók aránya ma már csak 30%, ők testesítik meg a cionista baloldal fő áramlatait. Avi Gabbay, egy marokkói családból származó üzletember 2017-es megválasztása a Munkapárt élére (ezt a tisztséget 2019-ig töltötte be) nem volt hatással a hagyományosan a jobboldalra szavazó keleti zsidókra. Pedig Avi Gabbay nagyon is igyekezett magához édesgetni a konzervatív és vallásos választókat olyan állításokkal, mint hogy a telepek „a cionizmus szép arcát” képviselik, és hogy a baloldal tévelygése abból fakad, hogy aktivistái elfelejtették, mit is jelent zsidónak lenni. Utódja, 2021 januárjáig, a szintén marokkói származású Amir Peretz sem szerepelt jobban a választásokon.
A cionista baloldalra negatívan hat az is, hogy aktivistái alig vagy egyáltalán nem ismerik a nagyvárosok peremén élő izraeliek mindennapi életét. Ilan Greilsammer politológus szerint a cionista munkásmozgalomnak, beleértve a Meretzet is, „semmi kapcsolata sincs a néptömegekkel”.[2] Hozzáteszi, hogy e pártok vezetői „soha nem jártak Sderotban vagy Netivotban [két dél-izraeli város, közel a Gázai-övezethez], legfeljebb csak keresztül autóztak rajta”. Ezért tekintik az ő javaslataikat széles körben „elitistának”, amelyeket Tel-Aviv kiváltságosai – végső soron saját maguknak – dolgoznak ki. Mint sok más országban is, a jobboldal ma egyértelműen népszerűbb, mint a baloldal – kivéve az arabok körét.
A 2019. áprilisi választások után Meron Rapoport újságíró tanulmányozta az ország harminchét legszegényebb zsidó településének, azaz mintegy egymillió választópolgárnak a szavazatait.[3] Ezekben a városokban többnyire mizrahimok és orosz ajkúak élnek együtt. A részvételi arány átlagosan 60%, ami az Izraelben hatályos arányos választási szabályok szerint harminc képviselői helynek felel meg a Knesszetben. A cionista baloldal összességében a szavazatok 3,25%-át, azaz egy képviselői helyet szerzett. A Munkapárt vagy a Meretz vezetői nem is léteznek a legvédtelenebbek, főleg a nem askenázi zsidók szemében. A nacionalista jobboldal viszont ugyanitt 22 mandátumot szerzett, amelyek közül 12-t a Likud. Benyamin Netanjahu pártja és a szövetségeseinek pártjai is ebből a periférián élő társadalomból nyerik híveiket, főleg a gyerekfoglalkoztató programokat kínáló jótékonysági szervezeteknek vagy a támogatott iskoláknak hála. Ez a fajta aktivizmus néhány évtizeddel korábban még a Histadrut szakszervezeti központ kiváltsága volt, és nagy szerepet játszott a Munkáspárt beágyazódásában a leginkább létbizonytalanságban élők körében.
A cionista baloldal attól is szenved, hogy a kibucok már nem ontják a vezetőket, akiknek köszönhetően sokáig a cionista baloldal tarthatta fenn az államot és annak intézményeit. Azelőtt a kibucokban az aktivisták politikai képzést szerezhettek, amely a katonai karrierrel a munkásképzés fő alapját képezte. Ezek a káderek az ország elitjét képviselték. Bár ma is mintegy 250 kibuc létezik, többségüket privatizálták. Villák vagy szabadidős parkok létesültek a helyükön, és az egészségesebb életmódra vágyó fiatal, gyermekes párokat vonzzák. Már csak néhány működik az olyan kollektivista elvek szerint, mint az egyenlő bérezés és a közösségi élet.
Végezetül ki kell emelni, hogy a cionista baloldali aktivisták többsége nagyon kevéssé ismeri a palesztin valóságot. Nem tudják, mit jelent katonai blokád alatt élni. Amikor olyan újságíróknak, mint Amira Hass vagy Gideon Levy, a megszállt területekről szóló tudósításait olvassák, a szerzőiket szélsőbalosnak, defetistáknak vagy pesszimistáknak tartják, akik csak a palesztinokat hallgatják meg, és eszerint ítélnek. Ezt igazolja az is, hogy a Munkáspárt elfordult az olyan nem kormányzati szervezetektől (NGO), mint a B'Tselem, a Breaking the Silence vagy a Yesh Din, amelyek rávilágítanak a megszállás valóságára, valamint mindazokra a zavaró elemekre és vakfoltokra, amelyeket az izraeli társadalom nem akar vagy már nem akar látni. Ezek a szervezetek a béketábor utolsó pillérei, de alig kapnak politikai támogatást a baloldal fő vezetőitől, akik inkább azzal foglalkoznak, hogy szavazókat toborozzanak a Ciszjordániában élő több mint 660 ezer telepes közül. Ezek a szervezetek elszigeteltekké váltak egy olyan kormánnyal szemben, amely jelentősen korlátozza tevékenységüket azzal, hogy a haza árulóinak állítja be őket. Azzal, hogy a cionista baloldal elzárkózik ezektől a rétegektől és témáktól, amelyek pedig egykor az egyik fontos választási bázisát képezték, megfosztotta magát a fejlődés lehetőségétől, attól hogy saját állásponttal szálljon szembe Netanjahu gyarmatosító és ultrabiztonsági propagandájával.
A szerző, Thomas Vescovi a kortárs történelem független kutatója. Ez a cikk a L'Échec d'une utopie. Une histoire des gauches en Israël [Egy utópia kudarca. A baloldal története Izraelben] című könyvéből (La Découverte, Párizs, 2021.) merít.
Fordította: Drechsler Ágnes / magyardiplo.hu
