Így jelent meg itthon is a Me too.”, vagyis az  „Én is.” hashtag. Lényege a nyilvánosság ereje, olyan közösség vállalása, ami addig tabu volt. Ehhez szeretnénk mi is hozzájárulni új sorozatunkkal. Első alanyunk a 19 éves Kriszta, keresetlen egyszerűséggel mesél élete korai szakaszának meghatározó és sajnos komoly következményekkel járó élményéről.

Civilhetes: Mesélj magadról, mit kell tudni rólad?

Kriszta: Az utolsó évemet töltöm a gimnáziumban. Ez a második sulim, egy katolikus iskolából jöttem át ide. Sokszor kilógok a sorból. Nagyon művészeti beállítottságú és mondhatni "felvilágosultabb" vagyok mint a kortársaim, így több szempontból sem illettem bele abba a közegbe. Zenéléssel foglalkozom a suli mellett, és jó lenne majd abból is eltartanom magam, de emellett még sok minden más is érdekel.

C7: Hogyan kezdődött?

K.: Anyukám szülei közel laknak hozzánk, míg apukámé szinte az ország másik felében. Így mikor meglátogatjuk őket több napot töltünk ott. Ezek a nyaralások maximum 7 naposak voltak. Nagyszüleim rettentő furcsák. Míg nagyapám sokszor egy óvodás szintjén beszél, viselkedik, hízeleg, addig a mamám igazi minden lében kanál, persze csak a maga kimért módján. Egy a lényeg, nem tűnnek túl megbízhatónak. Sokat játszottam a papámmal, mindent az égvilágon megkaptam tőle, amit csak akartam. Mindent. Amikor anyukám fürdetett mindig jött, hogy ő a postás és hozott nekem valamit. Anyukám nem lelkesedett a dologért, ám én annál inkább imádtam, hogy finom cukorkákat ad be nekem a fürdőszobába

C7:  Említetted, hogy édesanyád nem nézte jó szemmel nagyapád "mókáit"? Tudtad, miért?

K.: Óvodás voltam ekkor és nem igazán értettem az összefüggéseket, de semmi másra nem is figyeltem, csak az ajándékra, meg a sok felesleges kacatra amiket kaphatok. Voltak azonban alkalmak, amikor anyukám fele is tett lépéseket, aki zavartan nevetve elutasította, és akkor láttam rajta, hogy betegesnek és őrültnek találja őt. Viszont számára a család összetartása minden felett áll és ha kicsapja a balhét, felborul az egyensúly.

C7: Mikor döbbentél rá, hogy ez több egyszerű „mókázásnál”?

K.: Kilenc éves voltam azon a nyáron. Már egész sok időt bírtam ki szüleim nélkül, ezért ez egy hetes nyaralás volt legalább. Minden úgy volt ahogy akartam, meg egy sátrat is állítottunk az udvaron, ahova néha egy barátnőmet is meghívtam Barbiezni, az volt a törzshelyem.

Egyik kora délután a mamám elment a boltba, én a sátorban babáztam, és bejött a papám, elkezdett velem Barbiezni, kérdezgette, hogy van-e fiú babám, mondtam, hogy nincs, de volt egy, amit annak neveztem ki, mutattam, hogy ő az. Aztán jött olyan dolgokkal is, ha jól emlékszem, hogy mit szokott a lány babákkal csinálni. Ami utána történt, arra annál inkább. Mondta, hogy pihenjünk le. Nem akartam, de ő erősködött, hát jól van. Mögöttem feküdt szorosan, aztán elkezdett simogatni OTT. Kiabáltam, hogy „Jaj, papa ne fogdosd már a punciiiim, ez csikis, ne már!” Nem igazán értettem, mi a franc.. Rám szólt, hogy maradjak csöndben, mert meghallják a szomszédok. Nem emlékszem többre, hogy mi történt, elvileg csak simogatott, de ez annyira negatív emlékem, hogy az agyam automatikusan próbálja törölni.

C7: Ezután mit csináltál?

Mikor a mamám hazajött, egyből mondtam neki, hogy a papa fogdosott, ő meg annyit mondott, hogy csak beképzelem, ne viccelődjek már, a papám is mondta hogy nem is, hiába erősködtem, nem hitt nekem. Utána indultunk is a strandra, ahol a vízben odajött hozzám a papám, hogy nem megmondta, hogy ez a mi titkunk, így nem leszünk barátok. Bocsánatot kértem. Ezek után évekig meg sem szólaltam. Talán 12 éves koromban kezdtem érezni, hogy ez nem oké, akkor mondtam anyának, és mondta, hogy sajnálja, fura neki is a papám, de még ugyanúgy jártam oda nyaralni. Egyszer egy lengébb, kivágott felsőben akartam odaindulni, de anya átvetette velem, hogy ne legyen semmi a papával, mert emlékszem, mit mondtam neki? Átvettem. na akkor éreztem már hogy itt baj van.

C7: Ez csak egyszer történt meg?

K.: Azon a nyaraláson még egyszer volt egy ilyen eset. Vihar volt este én meg bebújtam közéjük az ágyba, és arra keltem, hogy valaki finoman simogatja a hátam. Azt hittem, a mamám az, nem egy ilyen „szeretgetős” típus, szóval jól esett, de mivel félálomban voltam, nem nagyon tudatosult bennem, hogy már megint ott járkál a keze és nem a mamám az. Egyszer végre kinyitottam a szemem és akkor bocsánatot kért, azt hitte a mama az. Visszaaludtam. Reggel újra bocsánatot kért a véletlenségért, ez később jó (bár borzasztó béna) fedősztori lett neki. Az elkövetkezendő években vásárolgattunk, próbáltam őt kihasználni, ezzel gyógyítgatni a saját sebeimet, de egyre kevésbé volt jó fej, türelmes, aztán meg egészen bunkó lett. Akkor már kamasz voltam, és akkor én is rendszeresen flegmáztam. Egyre jobban utáltam, aztán mikor eljött az első szerelem az életembe, akkor éreztem meg mekkora súlya volt is ennek a dolognak és milyen hatással van mind a nemi életemre, mind a hétköznapjaimra. Alig beszéltem már vele, nem öleltem meg, a mamám annyit mondott, „Hagyd, nagylány ő már”. De szerintem értette a nézésemet. A család már tudott róla, mégis csak egyetlen rokon állt ki mellettem, összefogást akart a családban, helyette azt kaptam, hogy „Mit képzelsz magadról, börtönbe akarod juttatni a nagyapádat?!” és „Miért csak most mondod, már nem tudunk vele mit kezdeni!”. Ma már nem beszélek a nagyapámmal, nem tudnak elrángatni oda a szüleim semmi pénzért, egy családi összejövetelen általam és a mellettem álló rokon által elég kínosan ki lett közösítve, amikor is nem köszöntem neki. Utána a mamám felhívott, elmondtam mi bajom van, de a végén engem állított be hibásnak, így már vele is ritkán beszélek.

C7.: Sikerült legyőznöd ezt a traumát?

Egyáltalán nem. Még nagyon friss például a mamámmal való beszélgetésem erről. Minden kapcsolatban alárendelem magam, félek a férfiaktól, kevésnek érzem magam bárkihez is, és nagyon vágyom arra a szeretetre, amit nem kaphattam meg akkoriban, és kevésbé vágyom arra, amit kaptam. Az sem véletlen, hogy eddig mentálisan sérült embereket vonzottam magamhoz, akikhez úgy ragaszkodom, mintha az életem múlna rajta. Épp most vetettem véget egy ilyen kapcsolatnak nagy nehezen, próbálok okosabb lenni. Kértem a szüleim segítségét, hogy vigyenek el pszichológushoz, de nem támogatnak ebben.

Kriszta a szerencsés kevesek egyike, aki épp ésszel túlélte nagyapja visszataszító közeledését. Tisztában van azzal, hogy a gyógyulásához még rengeteget kell dolgoznia. Ahogy azt a későbbiekben látni fogják, az ő esete nem elszigetelt.

A történetben a család viselkedése az a körülmény, ami hallgatásra kényszerítette a jobb sorsra érdemes kislányt és a felnőtt nőt is. A nagyapa pedig folytathatja addig megszokott életét. Hogy ezért kultúránk a felelős, az, hogy a családtagok nem akarnak tudomást venni a probléma súlyosságáról, vagy a társadalom áldozatot hibáztató reakciója, nem tudjuk, de küzdenünk kell érte, hogy ez megváltozzon.