Anna húszévesen ragadt benne egy bántalmazó kapcsolatban. Átélte a mindennapi megaláztatásokat, a lelki- és a fizikai bántalmazást és a megerőszakolást is. Most harmincöt éves, egy egyéves tündéri kisfiú, Simon anyukája. Hosszú-hosszú éveken át dolgozott magán, magával azért, hogy tovább tudjon lépni. Erről a belső munkáról mesélt nekünk. 

Hogy lehet belecsúszni egy ilyen bántalmazó kapcsolatba? Kezdődik a szerelemmel és a lila köddel? Így indult?

Nagyon rossz helyzetből indultam, mert semmilyen szempontból nem volt egyenrangúság, egyenjogúság ebben a kapcsolatban. Ő a tanárom volt, tehát eleve hierarchikus volt köztünk a viszony. Jóval idősebb volt, mint én, plusz házas is volt. Én voltam a jobbról becsúszó fiatal diáklány, ő pedig a megállapodott, hiperintelligens, karrierjében öles léptekkel előrehaladó tanár. Ez nem szerelem volt, hanem csapda. Ráadásul még agresszióval is párosult, így aztán nehéz volt nyerni.

Az agresszió kulcskérdés, de az elején még lappanghat egy kapcsolatban. Vagy neked volt megérzésed vagy valami jel, amiből sejthetted volna, hogy ez nem oké?

Még durvább a sztori, mert ő elmondta, hogy agresszív. És ez még egy hurok: úgy tűnik, mintha ez egy gesztus lenne, hogy ennyire megnyílik neked. “Őszinte vagyok, nem tudok a nőkkel együtt lenni, verni szoktam a nőket, és én meg szeretnélek téged ettől óvni.” Ez az abszolút hurok.

A csapda, amiről te biztosan azt gondoltad, hogy bárki belesétálhat, de én nem fogok…

Igen, és ebben a manipulációban ez is a cél. És tényleg elhiszed, hogy te leszel a kivétel. Ő őszinte a saját világából, de ezek a nagyon látványos őszinteségek és beismerések idővel eltűnnek ám.

Milyen volt az önértékelésed akkoriban? Nem az van, hogy az tudja így behúzni magát a hurokba, aki nincs tisztában önmagával?

Hát igen, én azt önértékelésnek semmiképpen nem nevezném… Amit most mondok, inkább nem minősítem, de fontos. Ő ott volt akkor egy széthulló családdal, egy kisgyerekkel. És én akkor teherbe estem. Akkor azt éreztem, hogy na, ebből nincs tovább semmi jó. Igen, tudtam, éreztem, hogy veszélyes ember, közben nyilván volt bennem egy nagy adag szerelem, ami persze inkább elvakultság volt. És el voltam csábulva.

Mi a csábítás sikerének a titka egy ilyen helyzetben?

Aki bánt, az ritkán engedheti meg magának azt, hogy ne legyen valamiben nagyon kiemelkedő, attraktív. Azóta óvakodom a nagyon vonzó, nagyon tökéletes, exhibicionista emberektől. Sokat tudnak a világról, általában szép emberek, megkapó tulajdonságokkal. Amikor találkoztam vele, lelkes, művelt, olvasott, célokkal létező társasági ember volt, jó humorú. Nekem a humor a legjobb indikátor. Erre most már rájöttem, tudok különbséget tenni az önreflektív humor és a mások piszkálására irányuló humor között. Az övé az utóbbi kategória volt. Aki önreflektív, aki elviseli a kritikát, az nem szokott belecsúszni abba a hibába, hogy másokat lenyomjon. De akkor még nem tudtam megkülönböztetni ezt a kétféle humort…

Mit éreztél mellette? Milyen volt mellette nőnek és társnak lenni?

Azt éreztem, hogy baromi szerencsés vagyok, hogy engem választott. Fantasztikus nőnek éreztem magam, hiszen észrevett, meglátta bennem a szépet, a jót. Okosnak is érzetem magam mellette. És mindemellett volt egy baromi erős szexualitás is. Nemrég gondolkodtam ezen: a libidó, a szexualitás és az agresszió gyakorlatilag egy forrásból születik. Más előjelűek, más a funkciójuk az életben, hiszen az egyik az életet élteti, a másik pedig megbetegít, de jelen vannak. Szóval a szexualitás nagyon jó volt és nekem nagyon új volt.

A bántalmazást átélők ugyanarról a jelenségről számolnak be: egy ponton elveszítik az identitásukat, eltűnnek az én-határaik. Nálad hogyan zajlott ez?

Ami a szerelem elején van, hogy hasonlóan gondolkodtok, megtaláljátok mindenben azt, ami közös, és keresitek is ezeket az identitás-pontokat, ez megvolt. Kis idő elteltével, amikor megláttam benne a brutalitást, akkor észrevettem magamban is. Egy idő után pedig már nem tudtam, ki a brutális. Ő elmondta, miért érdemlem ezt a helyzetet, és én elhittem, hogy ezt érdemlem. Tudom, hogy abszurdnak tűnik, de bennem van egy nagy adag hála. Mert ha ő nem ennyire nyilvánvalóan őrült, ha nem ennyire egyértelműen semmisít meg fizikailag is, akkor nem biztos, hogy ki tudok mászni. Ha csak lelki terror lett volna, akkor ott nagyon könnyű lett volna nem látni és beletorzulni…

Elmondtad, hogyan lehet belecsúszni, de mi tartja ott az embert?

Lehet, hogy erre nincs egyféle válasz. Mondom inkább a folyamatot. Amikor benne voltam, akkor az volt belül az élményem, hogy ő az, aki ismer. Ő tudja, hogy valójában mennyit érek, milyen vagyok. Más nem ismer és nem is tűrne el engem. Ha a másik oldalról nézem, abban van igazság, hogy ha ilyen nagyon megaláznak, megerőszakolnak, megvernek, és ezt el kell viselned, s ezzel együtt kell élned, akkor onnan nagyon nehéz elhinni, hogy valaki más elfogadja azt, ami maradt belőled. Tehát az átélt bántalmazás ott tart a bántalmazásban. Otthonossá válik.

Minél többet bántott, én annál kevésbé éreztem magam alkalmasnak bármi másra. És itt be is zárul a kör.

Félelem és közöny – azt mondtad, ezt a kettőt lehet látni egy bántalmazott ember tekintetében. Mesélsz arról, hogy neked ez mit jelentett?

A félelem az tulajdonképpen egy felismerés. Ráismerek egy mintára. Bár én nem láttam fizikai bántalmazást gyerekkoromban, de a félelem valahol mélyen, természetes állapot volt. Szerintem olyan embert nem lehet félelemben tartani, aki most először ismer rá, hogy fél, mert az azonnal menekülni fog ösztönből. A félelem mellett az tart ki, akinek ismerős az érzés.

Naiv elképzelés azt gondolni, hogy a családhoz, barátokhoz fordulhattál volna segítségért?

Volt egy olyan időszak is, amikor az tartott benne ebben a kapcsolatban, hogy nem volt más. Az ilyen kapcsolat mellett szép lassan leépül a baráti kör. Mindenkiben megtalálod azt a pontot (mert a bántalmazó rávezet erre ügyesen), amiért elkezdesz nem bízni. Elfogadod, hogy nem bízhatsz másban, csak benne. Nincs hova menni. Álltam az utcán egy hátizsákkal a hátamon, és már nem volt senki, akit felhívhattam volna. Anyukámat hívhattam volna, de őt már nem mertem, mert semmilyen kapaszkodót nem adott ő sem. Azt éreztem, hogy nem kellek senkinek.

Teljes magány a pokol legmélyén. És valahogy mégis jött segítség. Honnan is?

Ebben a teljes magányban felbukkant életem első kapcsolata. Ő nem nézte végig a vergődésemet, nem vonódott be, hanem ugyanazzal a bizalommal fordult felém, mint 15 éves korunkban, amikor megismerkedtünk. Elhittem neki, hogy valójában ő az, aki engem ismer és szeret. Képletesen nyakon csípett, beköltöztetett magához, figyelt rám és hagyta, hogy lassan rendezzem a soraimat. De nem jöttünk össze, arra alkalmatlan lettem volna. Hanem csak ott volt, és az egyszerű, tiszta szeretetével segített, gondoskodott.

Micsoda belső munka lehetett átírni ezeket az élményeket.

Nekem egy évtizedes folyamat volt, mire eljutottam oda, hogy ki tudjam mondani: én nem az a nő vagyok, akit megerőszakoltak, hanem én egy nő vagyok és a múltamban az történt, hogy megvertek és megerőszakoltak. Volt egy olyan időszak, amikor úgy csináltam, mintha nem lett volna: “Én jól vagyok, dolgozom, tanulok, vannak barátaim, van kapcsolatom, minden jó – és erről ne beszéljünk.” Ez akkor kellett a túléléshez, de idővel rájöttem, hogy nem szabad kizárni, mert a személyiségem része. Borzasztó nehéz volt különbséget tenni és integrálni, hogy én nem az vagyok, aki ezt érdemli, hanem az vagyok, akivel ez megtörtént.

Mi segített abban, hogy ezt megerősítsd magadban?

Ez nagyon érdekes, mert mást válaszoltam volna Simon születése előtt, mint most. Akit megerőszakolnak, annak sokáig megmarad az erőszakélmény a testében. Sok-sok terápiával megtanultam kifejezni, ha félek vagy ha fáj valami. Amikor Simonnal terhes lettem, elöntött egy életöröm. Annak a nagyon biztos tudata, hogy élni kell és élni jó. De a fizikai megújulást nekem a szülés jelentette, bár a császármetszés után rájöttem, hogy nem oldottam fel teljesen az élményt. A bántalmazás egyik nagyon komoly lelki terhe az is, hogy azt hiszed, nem kellesz, nem vagy szerethető. Aztán megszületett a kisfiam, aki maga volt az élet, a szépség, és ezen átemelt. Erőt adott ahhoz, hogy másképp nézzem magam. Jó értelemben fontos, hogy jól legyek, hogy rendbe rakjam magam. Az én szeretetélményemben ott van a fájdalom, de ezt nem pakolhatom rá. És erre a munkára csak most vagyok képes, akkor, húsz éves fejjel nem tudtam volna megoldani.

Szöveg: Nimila Ágnes / feelsoulgood.hu