Nem feltétlenül vágyom arra, hogy lépten és nyomon ezzel az emberrel foglalkozzam (én személyesen, vagy akár szerkesztőségileg közösen), de ma sem tudok félreállni a késztetés útjából. Orbán Viktor ugyanis ma délelőtt a Magyar Tudományos Akadémiára látogatott, hogy az intézmény ünnepi közgyűlésén magához ragadhassa a szót. Valószínűnek tartom, hogy kevésbé érezte magát komfortosan, mint a felcsúti kisvasút cseresznyefaburkolatában a tiszteletére kivezényelt, biodíszletként funkcionáló gyerekek gyűrűjében, de innen is lehetett üzenni. Bármit. És bárminek az ellenkezőjét.

A tsz-elnök miniszterelnök beszédet mond a Magyar Tudományos Akadémián - Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd via kolozsvaros.com

Régóta elemezzük, hogy minden újabb beszédével hogyan kerül egyre távolabb a magyar rögvalóságtól, de ez sajnos nem jelenti azt, hogy eszelős hörgése teljesen ártalmatlan volna. Sőt. Eleve érthetetlen, hogy a sajtót miért kellett kitiltani a teremből, és ez legalább annyira borzasztó, mint – a lángokban álló magyar közoktatás tényét figyelmen kívül hagyva – a magyar tudományos élet apraja és nagyja előtt sziporkázni a sajátos magyar észjárásról.

Nem tudom, hogy Széles Gábort és Szaniszló Ferencet felvették-e már az MTA rendes tagjai közé, de ha ott lettek volna, az összes ujjukat végiglefetyelték volna parancsolójuk beszédét hallva. Őket meg a szekta tagjait leszámítva, mindenki más viszont legfeljebb a rutinos megbotránkozás tüneteit érzékelhette magán. Hogy nem volt egyetlen tudós, aki pofán csapta volna a szónokot (nyilván szimbolikusan értem), az tűpontosan jelzi a helyzet tragikumát. Az elhangzottak pedig újabb sajnálatos kiegészítését nyújtják Orbán Viktor kórképének:

„A tudomány és politika szövetsége volt az, ami külső és belső hódítások felé repítette Európát. Az igazságot kereső tudós és az igazságosabb társadalom megteremtésére törekvő politikus ugyanazt akarja. (…) Közös felelősség, közös feladatok, közös munka – össze vagyunk láncolva. Akkor haladhatunk előre, ha egy irányba mozgunk. Nem érdemes zsákbamacskát árulni: a magyar tudomány jövője, minősége, jó híre Magyarországon politikai ügy. Nem pártpolitikai, nemzetpolitikai.”

„Abból kell főznünk, amink van: eszünk, sajátos észjárásunk, komoly tudományos tradíciónk. A mai világban küzdelem zajlik a legjobb emberfőkért: (…) az a kérdés, mit tehetünk az ellen, hogy elveszítsük a legkiválóbb tudósainkat, ráadásul nyitott, nemzetközi korszakban. Nehéz a jó válasz.” A nyílt- és a háttérhatalmak olyan rendszert építettek fel, amely valójában – más célok mellett – az agyelszívást is szolgálja. Az akadémia és a kormány ebbe a szellemileg alárendelt és kiszolgáltatott helyzetbe nem törődött bele, és nem kíván a jövőben sem.

A kormány célja, hogy Magyarország Közép-Európa legversenyképesebb gazdasága legyen. Ehhez 2020-ig 1200 milliárd költünk tudományra: ez a GDP 1,8 százaléka, ezzel majdnem beérjük az uniós átlagot, ami 1,9 százalék.

„Az akadémia felől azt várjuk, hogy legyen józan intés a politika felé – soha ne feledje el, kötelessége támogatni a tudományos életet, és kötelessége biztosítani annak függetlenségét. A politika igénye: ne zárkózzanak elefántcsonttoronyba a tudósok, hanem járuljanak hozzá a magyar nemzet történelmi küldetésének beteljesítéséhez. Nincsenek és nem is lehetnek semleges döntéseink, tudomány és politika nem lehet öncélú, csak közcélú.”

Persze az IMF-hitel visszafizetése és az elmúlt hat év előtti elmúlt nyolc év sem maradhatott ki a zavart eszmék szárnyalásából, de ezúttal nem ez volt a legyszörnyűbb. Hanem az, ahogyan tudós emberek, sokdiplomás értelmiségiek lehajtott fejjel hallgatták végig ezt a hagymázas, zagyva előadást és tényleg egy sem volt köztük, aki pofán csapta volna. Vagy legalább valamiféle halk és visszafogott morajlás vonult volna végig a termen. Az akadémiai elit megszégyenítésének/megszégyenülésének ocsmány pillanata volt ez: amikor a szotyolaköpködő tsz-elnök, a félművelt felcsúti paraszt kiosztja az észt az ország állítólagos szürkeállományának és szem nem rebben.

Ezeknek az embereknek márpedig óriási felelősségük van/lenne abban, hogy ez az ország ne abban a morális fertőben dagonyázzon, mint amelyben pillanatnyilag. Ezek az értelmiségiek, írástudók ma megalkuvó módon kussolták végig Orbán újabb elképesztő előadását. Ezek ma tényleg egy szó nélkül hagyták, hogy a tudományos élet legmagasabb fórumán a főidióta nemzetközi szociálliberális-bolsevik összeesküvésről hadovázott, amiből csak éppen Gyurcsány kottája hiányzott.

Európa legversenyképesebb gazdaságáról fantáziált és senki nem volt, aki helyrerakta volna arra vonatkozóan, hogy a Világgazdasági Fórum legfrissebb (tavalyi) versenyképességi rangsorában Magyarország három helyet rontott, így most a 63. helyet foglalja el, hogy négy éve nem tud elmozdulni a 60. hely környékéről. Hogy évek óta probléma a gazdaságpolitikai instabilitás, a korrupció és a túlzott bürokrácia. Hogy gondok vannak a kormányzati transzparenciával és a közpénzek (újra)elosztásának átláthatóságával. Hogy az alap-, közép- és felsőoktatás színvonala messze elmarad a világ élvonalától. Hogy az adóterhek világszintű összehasonlításban is magasak. Hogy az ország nem tudja megtartani a képzett állampolgárokat, és a fejlettséghez képest nagyok a jövedelmi egyenlőtlenségek.

Senki nem volt, aki legalább elköhögte volna magát, hogy te büdös tahó, 4 millió ember él a létminimum környékén, ti mindenféle cselekkel hamisítjátok a statisztikákat, vagy egyáltalán nem is készíttek statisztikákat a nyomorról, és van pofád háttérhatalmakat és agyelszívást emlegetni? Amikor egy pályakezdő kutató, egyetemi adjunktus, vagy egy sokat megélt professzor a nyugati kollégája bérének negyedét sem keresi meg, amikor a kutatás-oktatásfejlesztés kizárólag a matolcsyzmus fellegvárainak álmodott oktatási intézményekre vonatkozik, amikor a közoktatás évek óta romokban van, Orbán meg kisvasutat épít stadionokkal, akkor milyen agyelszívás, milyen háttérhatalom?

Mikor mindenki látja, aki nem genetikailag védett mindenféle agyelszívással szemben, hogy a széthulló, központosított oktatás, a nem létező egészségügy és a maffiaszerűen működő gazdaság elől már félmillióan kivándoroltak a pics*ba, kussolás helyett a sajátos észjárást dicsőíti. Azt a sajátos észjárást konkrétan, amely ezt az országot ide süllyesztette.

És akkor még nem beszéltünk a legfélelmetesebb részéről ennek a szeánsznak, ami a politika és tudomány összeláncoltságáról szól. Arról a burkolt fenyegetésről, amelynek lényege: csak semmi ugrabugrálás, semmi kritika, és akkor lesz pénz. Ömlenek a milliárdok. El lehet felejteni az akadémikusok függetlenségét, a lapokat én osztom, értve vagyok? Aki pofázik, annak annyi. És senki nem volt, aki azt mondta volna: ebből az összeborulásból még soha nem születtek még jó dolgok. Hogy politikusnak és tudósnak legfeljebb akkor lehet egy láncon keresnivalója, ha bűncselekmény miatt ülnek mindketten. Hogy a politikának semmi, de semmi keresnivalója egyébként nincs a tudomány területén, finanszíroznia kell azt tisztességesen és békén hagynia.

Valahogy így lesz teljes a kórkép: nem csak az a baj ezzel az emberrel, hogy korrupt, hogy álszent és gyűlölködő, hanem hülyíti a népet és kvázi zsarolja az értelmiséget. Úton-útfélen háttérhatalmazik és elhiteti az agyelszívásra immunis választóival, hogy jó ez itt nekik, ahogy van, minek a műveltség, kultúra, tanulás, bőven elég, ha a vezér megvéd a liberálbolseviksorosgyurcsányoktól. Ehhez asszisztál a Magyar Tudományos Akadémia, ennek az országnak a még nem agyelszívott része. És senki nincs, aki pofán csapná azért, hogy ez az eszelős, harácsoló, korrupt, félművelt rezsim hosszú éveket vesz el minden egyes polgár életéből. Pedig amikor a politika rátelepedett a tudományra, abból tragédiák származtak. A fajelméletnél nem is kell távolabb menni.

kolozsvaros.com