Bauer Sándor az általános iskola befejezése után a szegedi erdészeti középiskolában tett sikertelen felvételit, majd autószerelőnek tanult. – Tanulmányai alatt sokat foglalkozott a nemzet történelmével és irodalmával is. Házukban, ahol lakott, pinceklubot szervezett, ahol merész kijelentéseket tett a diktatúráról, arról álmodozott, hogy majd egyszer fegyvert fog az elnyomókkal szemben. Szamizdatot tervezett, felhívás vázlatokat írt, guminyomdát szerzett.
Miután Prágában Jan Pallach diák 1969. január 16-án elevenen elégette magát, hogy ezzel tiltakozzon hazája szovjet megszállása ellen, Bauer Sándor négy nappal később a Nemzeti Múzeumnál locsolta le benzinnel, majd meggyújtotta magát.

Miközben lángolt a teste, két nemzeti zászlót tartott a kezében, élő fáklyaként lobogva figyelmeztette nemzetét a diktatúra szörnyű és elviselhetetlen tényeire és a szovjet megszállásra. Tettével egyszerre tiltakozott a fojtogató légkör, valamint a magyar részvétellel történt csehszlovákiai megszállás ellen. „Szeretnék élni – írta búcsúlevelében – de most a szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek…” – Majd még a szüleinek írott sorokhoz hozzátette: „Nem lehet eszme nélkül élni…”

A jelenlévők közül egy orvostanhallgató – Bihari Sándor – próbálta megmenteni, ő később elmondta, a súlyosan megégett Bauer mindvégig eszméleténél volt. A közelben állók kérdésére, hogy miért tette, a fiú azt válaszolta, hogy hazaszeretetből, az orosz megszállás elleni tiltakozásul. Búcsúlevelei is ezt tükrözték. Barátjának, Sajbán Miklósnak, így írt: „Prágában tűzhalált választott egy fiatal, tiltakozásul Csehszlovákia orosz megszállása ellen…”
Osztálytársának, Szilágyi Jánosnak, ezt írta: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember… Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19-én gyújtotta fel magát, így tiltakozva az orosz megszállás ellen.”
Búcsúleveleit lefoglalta a rendőrség, mert „felbujtó szövegezésűeknek” minősítettek.

A súlyosan megégett fiatalt a budapesti Róbert Károly körúti Honvéd Kórházba szállították be, ahol még három napig szenvedett. Kórházi ágyán három rendőr őrizte a haldoklót, mert bár tettét közönséges öngyilkosságnak tüntette fel a pártállami sajtó – a Budapesti Rendőr-főkapitányság javaslatára dr. Kelemen Géza ügyész két nap múltán előzetes letartóztatásba helyezte a 17 éves ferencvárosi fiút – azzal indokolva döntését, hogy „szabadlábon hagyása esetén a köznyugalmat zavarná”. Az ügyészségi határozatot a kómában lévő fiú édesapja írta alá január 22-én. Bauer Sándor másnap hajnalban, 1969. január 23. napján hunyt el.

Az ország, a nyilvánosság semmit sem tudott meg az akció hátteréről, mert csak egy kétsoros újsághír számolt be az eseményről. A tragédia napján csak a kor politikai elítéltjei, a „Gyűjtő” rabjai emlékeztek meg róla – azon a napon megtagadva az élelem átvételét. 
Hetven órás haláltusája után a rokonai lakóhelyéhez tartozó Rákospalotai Temetőben helyezték végső nyugalomra összeégett testét. A temetőt – akárcsak Bibó István temetése alkalmával – az állambiztonságiak teljesen megszállták a temetés napján. A titkosrendőrség csak a szűk rokonságnak engedték meg, hogy a ravatalnál elbúcsúzzanak tőle.
2009-ben még hét középkorú budapesti ott volt a temetőben, februárban, halála évfordulóján. De 2010-ben, és az idén Bauer Sándor sírjához a kerületi iskola tanárjai és diákjai nem jöttek el… 
Emlékét ma a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjénél csak az emléktábla hirdeti.
*

Akik elsöpörték a megszállók ünnepét

És ott voltak 1956-1989 között azok, akik aktív ellenállást fejtettek ki a Szovjetunió által megszállt országban. Kádár János és az MSZMP ezreket, majd lassan csökkenő számban százakat zárt börtönbe, a legszigorúbb fegyház fokozat és őrizet mellett – csupán csak azért, mert szabadságot, emberhez méltó életet akartak.

E munkások egy része, Horváth Ilona és Kollár Erzsébet, csatlakozott zárt egységben az 1988-ban megalakult ifjúdemokrata párthoz, ők voltak a mára már elfeledett Fidesz Munkáscsoport. Az értelmiségiek egy része alapította meg az első független, szabad munkásvédő organizációt – a „Szolidaritást” és a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetét is.
1989 januárjában – azt a Fidesz Munkáscsoportot, amely Kossuth-címeres zászlókkal vonulva elsöpörte november 7-ét a magyar történelemből, harcolta ki március 15. méltó megünneplésének lehetőségét. – A Fidesz Országos Választmánya ezeket a fiatalokat anarchistáknak nevezte, a Munkáscsoportot feloszlatta, kizárta a pártból… Nemsokára a TDDSZ-t is beolvasztották a bársonyos forradalommal elért „rendszerváltás” által kreált Liga elnevezésű szakszervezetbe.
*

Levágta a nyelvét, hogy ne tudjon beszélni

Moyses Márton Sepsiszentgyörgyön, a Székelyföldön született, 1941. április 20-án. Baróti diákként 15 évesen, 1956 utolsó hetében indult el három társával, hogy segítségére legyen a magyar munkások forradalmának. Társai a sötétség leple alatt átjutottak a határon, de Marci leszakad társaitól, eltévedt… és gyalog elindult vissza, a hosszú útra Székelyföld felé.

1960. november 22-én tartóztatták le a „Holnap forradalom lesz”, a „Beszélgetés a halállal”, valamint a „Vörös és fekete reakció” című kommunistaellenes verseiért. A Securitate civil ruhás ügynökei a tanteremből rángatták ki – iskolatársai közül csak nagyon kevesen látták az életben viszont. Verseit megsemmisítették, a romániai bíróságok 7 év börtönre ítélték, amit fellebbezés után két és fél évre változtattak. Vizsgálati (nyomozati) szakban, majd a börtönben kínvallatást kínvallatás követett, esetleges társai felől faggatták, és ezért Ő, hogy ne tudjon beszélni, ne legyen képes vallani és ne is tudják kényszeríteni vallomásra senki ellen, egy cérnadarabbal levágta a saját nyelvét. A Securitate orvosai azonban visszavarrták a nyelvet, igaz, a politikai vizsgálati osztály hivatali helyiségében elvégzett műtét közben semmiféle fájdalomcsillapítást nem alkalmaztak. 

Szabadulása után emberi roncsként került a kijelölt kényszer-lakhelyére, a Kovászna megyei Nagyajtára (Aita Mare). Arról a magyarországi nemzeti ellenállásnak és az erdélyieknek nincs információja, hogy vajon mi volt az utolsó mozzanat, ami öngyilkosságra késztette, de az akkori viszonyokat ismerve, mikor ellenzékiek holttesteit találták meg igen gyakran a hegyekben, a folyók „ismeretlen” holttesteket sodortak a Duna-delta felé – lehetnek elképzeléseink…

1970. február 13.-án – egy évvel Jan Pallach és Bauer Sándor mártíromsága után – Brassóban, Moyses Márton a Román Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. A pártház előtt ácsorgó titkosrendőrök és az őrség tagjai rávetették magukat, ezért ott helyben nem égett el, nem halt meg azonnal… Moysest elhurcolták.
A még fellelhető írásait és a róla készült összes fényképet megsemmisítette a Securitate. Mint „visszaeső bűnöző” megtagadtak tőle minden orvosi segítséget, beleértve a fájdalomcsillapítást is. – A romániai forradalom után részben kutathatóvá vált iratokból kiderült, hogy iszonyatos kínok között szenvedett hónapokon át, míg végül 1970. május 15-én (29 éves korában) meghalt.

Az elmúlt évben az egykori romániai magyar politikai foglyok szövetsége közvélemény-kutatás keretében vizsgálta meg, hogy úgy a románok, mint a magyarok, emlékeznek-e Moyses Mártonra, az ifjú költő mártíriumára? – Nos… a felmérés nem várt eredménnyel végződött: tíz megkérdezettből kilenc még a nevéről sem hallott, tragédiájáról pedig még ennél is kevesebben rendelkeztek információkkal.
*

©Kollár Erzsébet 2018.
Pünkösti Árpád és Szemenyei-Kiss Tamás könyvei felhasználásával 
Bibliotheca Nationalis Hungariae Kézirattár gyűjteményeiből.