Volt a Kádár-rendszer alkonyán egy rendelet, melyet különösen szerettem. Arról szólt, hogy kétezer forintnyi valutát minden magyar állampolgár tarthat magánál otthon.

(Újszülötteknek: akkoriban csak engedélyezett nyugati utazás alkalmából válthattunk ki – egyébként rendkívül kevés – valutát. Ami megmaradt belőle – tréfa –, azt hazajövet vissza kellett váltani. Elvileg tehát senkinél nem lehetett otthon egy fillér sem. Egészen eddig a rendeletig.) - írja a 168óra.hu

Ez a pompás verdikt azért tetszett nekem, mert egyszerre ismerte be a valóságot (hogy egy egész ország bűnözik) és engedélyezte annak egy igen csekély mértékét. Valutázni tilos, mondta az állam, kivéve, ha nem haladja meg a kettőezer forintot. Egy állam durván beleszólt polgárai magánéletébe, de ugyanazzal a mozdulattal cinkossá is emelt mindannyiunkat. (Az már csak a diktatúra diszkrét bája, hogy a valutaárfolyamok akkoriban is változtak: aki tehát este még jogkövető polgárként aludt el, mert éppen kétezer forintnyi dollárja volt a sifonérban, reggel már bűnözőként ébredt – mert a pénze kétezer-ötven forintot ért. És az állam kedvére dönthette el, lecsap-e rá vagy sem.)

Ez az abszurd történet jutott eszembe a minap, amikor bölcs jogalkotóink újabb bravúrjáról, a köztéri fényképészeti tilalomról hallottam. A rendelet lényege, hogy mostantól engedély nélkül senki le nem fényképezhető, s már az is bűncselekmény, ha ez mintegy véletlenül megtörténik, nemhogy az, hogy művünket közzé is tesszük újságban, interneten, családi albumban.

Jó, az mindenki előtt világos, hogy a drákói szigor a miniszterelnök úr saját lábain álló kedves leánya meg a miniszterelnök úr sajátos öltözködéséről elhíresült főtanácsadója miatt született. Ők elégelték meg, hogy mindenféle alakok, visszaélve a demokrácia szabadosságával, furtonfurt lefényképezték őket, s aztán a képeket közzé is tették itt-ott, csípős megjegyzésekkel kísérve. Ennek a minősíthetetlen gyakorlatnak persze véget kellett vetni. És a többi államférfi is szívesen asszisztált ehhez a döntéshez, honatyák és miniszteriális héroszok, akik régóta szeretik maguk eldönteni, hogy milyen kép jut el róluk a lakossághoz. Mondom, ezt még értem, sima hatalmi arroganciáról van szó, ha megtehetik, tegyék, attól kétharmad a kétharmad, hadd éljenek. De akkor sokkal egyszerűbb lenne, ha – mondjuk – kiadnának egy listát, ezeket nem lehet fényképezni, bírálni, rossz szóval illetni, és kész: attól még nem sérül a sajtószabadság. (Szerintük.)

De nem, itt az egyéni méltóság van megvédődve, minek következtében nemcsak a sajtófotónak fellegzett be, hanem a turistáskodásnak is. Képzeljék el, amikor a messze földről jött idegen le akarja fotózni a nejét a Halászbástyán, de valaki véletlenül átmegy a kép hátterében. Na, ez már maga a bűneset. Lesznek majd megélhetési fényképarcok, akik folyton a legfrekventáltabb helyeken fordulnak elő, s aztán perelnek – lesz hozzá szakosodott ügyvéd is, ne féljenek. Amikor a rendőrök meg a börtönőrök személyiségi jogai törtek felszínre, akkor is hetente érkeztek a bírósági idézések a szerkesztőségekbe, a gördülékeny sajtómunka elősegítésére.

Persze az igazság pallosa nem fog mindig lesújtani: csak amikor akar. Attól jogállam a jogállam.

168ora.hu