Novotny Zoltán és Hajdu B. István után harmadikként a 67 éves rádiós sportújságíró, Gulyás László kapta meg a Szepesi György-díjat, amely a hazai sportújságírás legmagasabb kitüntetése.

A jelenleg a Magyar Rádióban dolgozó volt televíziós szakember ebben az emelkedett pillanatban vállalta azt, hogy egy olyan interjút ad, amelyben a pályafutásával kapcsolatos valamennyi kényes kérdésre válaszol. 

A Szepesi György-díj átvétele utáni beszédének végén, amikor Knézy Jenő nevét említette, elcsuklott a hangja, és nem is mondott többet. Knézy Jenő 14 évvel ezelőtti halála a mai napig ennyire megviseli?

Igen, mert a fél életünket együtt töltöttük el. A nyűglődéseink, a bánataink, az örömeink sokszor közösek voltak. Jenő temetésén én mondtam el a búcsúztatót.

Nagyon hiányzik. 

Még akkor is, ha a mi legendásan jó viszonyunk közepette voltak ennek a kapcsolatnak hullámvölgyei. Amikor kijöttem a temetőből, elhatároztam, hogy onnantól kezdve semmit nem adok fel.

Akkor sem, ha nekem jönnek, ha fúrnak, vagy kirúgnak. Meg kell, hogy mutassam, hogy a legmélyebbről is vissza lehet kapaszkodni.

Knézy Jenő halálakor több kolléga megfogalmazta, hogy bármennyire is szép hivatás a miénk, belehalni egészen biztosan nem kell a sportújságírásba. Mit gondol erről?

Nem is fogok belehalni. Az elmúlt tíz évben megtanultam, hogyan kell magammal foglalkozni. Rengeteget olvasok, mindennap sportolok, sokat vagyok otthon, tévét pedig egyre ritkábban nézek.

Ez meglepő egy olyan embertől, aki közel három évtizedet húzott le a tévében.

De az egy teljesen más tévé volt. Nekem nem volt lehetőségem arra, hogy egy gomb megnyomásával két perc alatt kilencven oldalnyi statisztikát köpjön ki a gép, amelyet aztán felolvasok a közvetítés alatt. A francia és a német sportlapok 7-10 napos késéssel érkeztek meg Budapestre, mi azokból dolgoztunk.

Egy Aeroflot-repülőgép a Tbiliszi repülőtéren Forrás: Fortepan/origo.hu

Senkit nem megbántva, de a mai kollégák jelentős része el sem tudja képzelni, milyen az, amikor 1986. március 26-án Tbilisziben a Szovjetunió-Anglia barátságos meccsen a tizenötödik percig nincs összeállításod, majd negyedóra elteltével hoznak egy papírt, amire kézzel és cirill betűkkel írták föl a neveket.

Mi a fenét csinált Grúzia fővárosában ezen a meccsen?

A világbajnokságon azonos csoportban voltunk a szovjetekkel, természetes volt, hogy a Magyar Televízió adta ezt a mérkőzést. Keleti út volt, szocialista napidíjjal, kecskés, belföldi Moszkva-Tbiliszi repülőjárattal.

Álljunk meg egy szóra! Idősödő sportújságírók előszeretettel mesélnek legendákat az egykori szovjet belföldi repülőgépekről, ahol az utasok mellett különféle élőállatok is utaztak.

Tényleg volt ilyen? Nem lehet, hogy valaki látott egy ölebet, elmesélte, mekkora kutya volt, aztán ebből lett a kecske, a ló és a városi legenda?

A macska nyávog. A kutya ugat.

A kecske mekeg.

Ez a szerencsétlen állat tényleg mekegett. Karámban a kecskék, előttük a fű, a gép meg repült Moszkvába.

Ennél azért kellemesebb élmény lehetett a Videoton 1984/85-ös UEFA Kupa-menetelésének a tévés közvetítése.

Mivel akkoriban szinte minden jelentős és magyar sikerrel kecsegtető futballmeccset Vitray Tamás közvetített, árulja el nekem, hogy nem vették le önt erről a harmadik forduló után?

A Videoton az első fordulóban a Dukla Praha ellen játszott, ezt a két meccset Knézy Jenő közvetítette. Neki aztán októberben más dolga volt, így jöttem én a Paris St. Germain ellen. Amikor a Videoton továbbjutott, sokan veregették a vállam, és mondogatták, hogy szép volt mindez, de majd most jön valaki más.

A Videoton-Real Madrid UEFA Kupa-döntőt is Gulyás László közvetítette Forrás: Vidi.hu/origo.hu

Jött is, az osztályvezető, Radnai János, akinél jobb főnököm soha nem volt, és soha nem lesz.

Ő megállt azt ajtóban, és azt mondta, bármeddig is jut a Videoton, azt én közvetítem. A fehérváriak a döntőig meneteltek, én meg utazhattam velük. Életem legnagyobb élménye volt mindez.

Egy ilyen kitüntetés átvétele olyan kegyelmi pillanat, amikor nyugodtan beszélhetünk kellemetlenebb dolgokról.

Önnel kapcsolatban kettő ilyenre emlékezni. Az egyik az 1985-ös Juventus-Liverpool BEK-döntő. A Heysel-katasztrófa, 39 halott, miközben az MTV képernyőjén az NDK zenés ajándékkosara ment.

A kiküldött riporter ön volt. Hogyan emlékezik vissza erre a rettenetes estére?

Brüsszelben a tévékommentátorokat egy olyan teraszon helyezték el, ahonnan mindent nagyszerűen lehetett látni, kivéve a lelátónak azt a szakaszát, ahol a tragikus események történtek. Persze tudtuk, hogy valami nagyon nagy baj van, de a közvetítés ötödik percében Budapestről rászóltak a fülemre, hogy fejezzem be, és adjam vissza a hangot.

Az 1985-ös BEK-döntő, a Liverpool-Juventus-mérkőzés a brüsszeli Heysel-stadionban, ahol 39 ember halt meg Forrás: AFP/Dominique Faget/origo.hu

Akkoriban egy kicsit mások voltak a szabályok a tévében. Ha Pest azt mondta, hogy fejezzem be, akkor nekem nem lehetett ellenkeznem.

Ha visszapörgethetné az időt, ugyanúgy cselekedne? Visszaadná a szót?

Értelemszerűen nem. Látom magam ott, hogy tehetetlenül vergődtem, nem volt semmiféle információm. Illetve egy mondatot kaptunk, hogy az UEFA Végrehajtó Bizottsága ülésezik.
Nem volt internet, nem volt mobil, nem volt információ.

Amikor hazatért Brüsszelből, hogyan fogadták?

Volt, aki azt mondta, hogy nagyon sajnál, volt, aki szerint hülyeséget csináltam, mert nem kellett volna visszaadnom a szót, sokan pedig a tenyerüket dörzsölték, hogy egy életre megbuktam. 

Ez utóbbi nem következett be. Ki állt akkor ön mellé ebben a helyzetben?

Radnai János, aki annyi munkát adott, hogy hetekig ki sem látszottam belőle. Tudta, hogy ez a legjobb terápia, így sikerült felejtenem.

De azt nem vitatom, hogy ebbe a szituációba tényleg bele lehetett volna úgy bukni, hogy többet nem leszek komoly tévés.

Ma már azt is kevesen tudják, hogy erre a BEK-döntőre szegény Knézy Jenő lett volna hivatalos. Ő azonban addig rágta a fülemet, hogy cseréljünk, amíg belementem ebbe. Nekem abban az évben az Everton-Rapid Wien KEK-döntőre kellett volna mennem Rotterdamba. Rossz csere volt.

Van egy olyan ember ebben a szakmában, akivel a viszonya meglehetősen ambivalens volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Ráadásul ez a kolléga nagyon hosszú ideig a főnöke is volt. Ennyi év távlatából hogy gondol vissza Vitray Tamásra?

Vitray Tamás a munkában soha nem gátolt engem. Ugyan nem mindig azokat a feladatokat adta, amiket megérdemeltem volna. Akkoriban sokszor dühöngtem ezen.

Ugyanakkor a Mester sokat tanított bennünket. Gyakran vizsgáztatott, szakmai kérdéseket tett fel. Ebben a tekintetben sokat köszönhettünk neki Knézy Jenővel együtt.

Gulyás László és felesége, Beloberk Éva válogatott kosárlabdázó Forrás: Mravik Gusztáv és Galán Laura/origo.hu

Az hogy emberileg miként bánt velünk, más kérdés. Az 1990-es olaszországi foci-vb-n személyesen köszöntött fel. Néhány év múlva, amikor visszatért a sportszerkesztőségbe, kvázi megfenyegetett, hogy nem felejti el nekem azt, hogy miket tettem ellene.

Pedig nem csináltam semmit. Ugyanakkor az is igaz, hogy az esernyőt mindig ott tartotta a Sportosztály fölött.

Onnan ki semmi olyan nem ment, ami másra nem tartozott. Látja, ennyire vegyes a kép. 

De barátok sosem voltunk – most már nem is leszünk.

Pedig 2007-ben nem Vitray Tamás rúgta ki önt a tévéből.

Nem, az már egy másik, fiatalabb vezető volt. Személyes ellentéteim voltak az akkor és ott regnáló kollégával. Akkor nagyon mélypontra kerültem. Ha a Magyar Rádió akkor nem dob mentőövet, lehet, hogy ma nem beszélgetünk itt.

A rádió az életemet mentette meg. A kirúgásom után úgy éreztem, hogy bár a kezemet lekötötték, a számat nem foghatják be.

Édesapám, Gulyás Gyula a rádió riportereként 1948-ban a londoni olimpiáról közvetítette a férfi kard egyéni döntőjét, Gerevich Aladár győzelmét. 64 évvel később, Londonban nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a rádióban Szilágyi Áron kardvívó aranyérmét kommentálhattam.

Szilágyi Áron első aranyérme Londonban, amelyet a rádióban Gulyás László közvetített. A képen Szilágyi mellett Somlai Béla mesteredző Forrás: AFP/ALBERTO PIZZOLI/Alberto Pizzoli/origo.hu

Ráadásul eredetileg ez nem az én feladatom lett volna, csak az az ember, aki akkor a beosztást csinálta az apám emlékére való tekintettel odaadta ezt a munkát.

Amikor vége lett, kijöttem a vívócsarnokból, és az utcán zokogni kezdtem.

Azt hiszem, hogy ekkor jött ki belőlem az azt megelőző időszak valamennyi feszültsége.

2012-ben Szilágyi Áron aranyérme után azt mondta, hogy „végre, végre, végre”. Négy évvel később, Rióban azt, hogy „újra, újra, újra”. 2020-ban Tokióban mit mond majd?

Szerintem semmit.

Most tényleg úgy vagyok vele, hogy 2018 végéig szeretnék dolgozni, addig befejezném az M4 Sporton most futó Múlt és jelen egy időben című műsoromat, ahol a magyar sport legendás alakjait mutatjuk be.

Tudom, ez a bukszusos műsor, ugye? Amikor a riportalanyai mindig egy szép szobanövény előtt ülnek.

Azok az idős emberek a saját környezetükben nyilatkoznak, hát tehetek én arról, hogy valamennyiük lakása tele van virágokkal?

Miért csinálja ezt a sorozatot?

Hogy fiatal maradjak. Ezek az emberek, sportolók adták az én fiatalságomat. 

A mai fiatalabb generációt – akár a kollégákat is – érdekli még mindez?

Ebben nem vagyok biztos, de az idősebbeket igen. Azt látom, hogy a fiataloknak ma már mindent az internet jelent, ha az nincs, szinte lebénulnak.

Mert ebben szocializálódtak, ebben nőttek fel. Próbálná meg őket könyvtárba küldeni. Kiröhögnék.

Vass István Zoltán talán nem haragszik meg, ha elmondom, hogy az ő lakásában mintegy 4000 könyv van.

Valamennyit olvasta.

Nem gondolom, hogy ettől ő kevesebb lett volna, de hogy több, abban szinte biztos vagyok.

Akkor sutba azzal a véleménnyel, hogy az internet a minden?

Sok minden, de azért az élet kicsivel több, mint a gombnyomogatás. Ezért nem tudok mit kezdeni az okostelefonokkal sem. A kisujjammal nyomkodom, mert ha a másikkal tenném, félreütnék. Ja, és amióta van ez a csodálatosság, az életem is átalakult.

Naponta jön ötven e-mail, amiből jó, ha egy szól nekem, a többire csak rátettek másolatban.

Mégis hallom, hogy zörög a telefon, szinte már automatikusan nyúlok oda, nézem, hátha nekem jött valami.

Pedig a fenét jött. Már megint nem kaptam semmit, nem keresett senki.

origo.hu