Félelem, vabankra játszó katonák, diplomáciai ügyetlenségek miatt nem tudott időben kilépni a Monarchia az első világháborúból, bele is halt egyszer s mindenkorra.

A magyarok még büszkék is voltak rá, hogy nincsenek önálló törekvéseik, pedig az angolszászokban lett volna partner erre, a franciák sem akarták mindig a pusztulásunkat. Politikai bénázások A régi Magyarország utolsó háborújában.

Annak is érdemes elolvasnia Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc első világháborúról szóló új könyvét, akinek illúziói vannak a „ régi világ” politikájával kapcsolatban. Nagy államférfiak helyett belterjes, személyes ambíciókba fulladó csörték, a külpolitikára vak pártvezérek jellemezték az 1914-18 közötti éveket is. Ezek alapján felesleges luxus összeesküvés-elméleti magyarázatokat keresni Trianonra, a nemzetközi helyzet és a Monarchia saját politikusai együtt bőven elég muníciót adtak mindehhez.

Mostanában az a nagy háború kitörésének legnépszerűbb magyarázata, hogy a döntéshozók egész Európában alvajárók voltak – a címe is ez az osztott felelősséget hangsúlyozó egyik bestsellernek. A Monarchia esetében ehhez kétség sem férhet: a dualista birodalom annak ellenére tett meg mindent a háború kitörésért, hogy jóval gyengébb volt riválisainál és még csak valódi célja sem volt győzelem esetére.

Fotó: Osiris Kiadó

A Monarchia politikusait és hadvezéreit a totális wishful thinking irányította, Conrad vezérkari főnökkel az élen. Arra sem létezett komoly terv, hogy mi lesz, ha az oroszok támadnak - pedig azért ennek voltak előjelei. Annyira rögeszmésen az egyfrontos, szerbek elleni háborúra készültek a haditervek, hogy emiatt választották a nehéz terepen való támadást Bosznia felől - így nem lehetett könnyen átcsoportosítani a hadtesteket az oroszok ellen. Azt nem is csinálták; inkább előbb délre irányították őket, majd nagy késéssel északra – nehogy összekeveredjenek a csapatok. A lenézett szerbek jól meg is vertek minket 1914-ben.

Egy begőzölt államférfi és a többiek

De nem a hadsereg minősége volt a legnagyobb probléma a Monarchiában. A Régi Magyarország utolsó háborúja című könyv nem operál hangzatos értékelésekkel, de azért világos lesz belőle, hogy a magyar politika minősége elég pocsék volt száz évvel ezelőtt is.

Az egész hatalmi szféra arisztokratikusan zárt és kontraszelektált volt, amiben politikai dinasztiák domináltak – Tisza István ugyanúgy miniszterelnök-gyerek volt, mint fő ellenlábasa, a nagy intrikus Andrássy. Utóbbi első számú riválisa az ellenzéki vezető szerepért saját veje, az utólag a jobboldalon démonizált, baloldalon jelképnek tekintett, de a korszakban valójában kevésbé befolyásos Károlyi Mihály volt – a belpolitika az úri kaszinón kívül főleg a családi villásreggeliken dőlt el.

Tisza István
Fotó: Hulton Archive

Ebben a közegben kiemelkedett a mostanában tudatosan állami kultuszfigurává emelt Tisza István, akit – a jobboldali emlékezetpolitikától függetlenül – a könyv szerzői is nagyra tartanak. De csak 1916-ig. Mert bár a miniszterelnök volt az egyetlen, aki távlatokban gondolkozott, nem kergetett illúziókat, és akkora volt a munkabírása, hogy még a közellátás részproblémáit is átlátta, egy idő után mégis ő lett az elkerülhetetlen változások akadálya.

Az első világháború centenáriumán mindig elmondják, hogy a szarajevói merénylet utáni hetekben Tisza volt az egyetlen józan, a háborút elkerülni akaró politikus, de arról már kevesebbet beszélnek, hogy hamarosan ugyanő volt az, aki minden ingadozással szemben a teljes győzelemig való kitartás pártján állt – miközben arra egyre kevesebb remény volt.

A korábban szövetséges olaszok „árulása”, vagyis az Antant oldalán való hadbalépése után Tisza másban is mintha elveszítette a józanságát. Bár addig következetesen ellenezte a Monarchia megnagyobbítását győzelem esetén, 1915 végén már ő is azt javasolta, hogy Boszniát csatolják hozzánk, Szerbia pedig formális függetlenségét megőrizve kerüljön magyar uralom alá - miközben a meglévő nemzetiségekkel sem tudtunk mit kezdeni. Arrogáns, saját mániáihoz ragaszkodó figuraként ekkor már ő a háborús slamasztikából való kiútkeresés legfőbb akadálya: makacsul elutasítja a béketerv-kezdeményezéseket és ragaszkodik a dualizmus mindinkább irreális fenntartásához.

Passzív ellenzék, hebrencs király

Az ellenzék vezéralakjai ehhez képest gyakorlatilag nem rendelkeztek semmilyen komoly koncepcióval, a külpolitikára vakok voltak, és a személyi ellentétek mindennél fontosabbak voltak számukra. Andrássy, aki a könyv szerint leginkább a frázispolitikához értett, német segítséggel próbálta elérni a királynál Tisza eltávolítását, de az igazán fontos szövetségi kérdésekben nem volt álláspontja.

Pedig közben már be volt dobva a Naumann-terv, egyfajta korai Lebensraum elképzelés, mely Berlin hegemóniájával a Német Birodalom és a Monarchia államszövetségét irányozta elő. Az egységes Mitteleuropához az első fontos lépés a vámunió lett volna - a vitatott kérdés nálunk az ellenzéki Függetlenségi Párt szakadásához vezetett; Károlyi Mihály körül pedig kezdett kialakulni egy háborúellenes front, és nőtt az ezzel járó személyes népszerűség.

Károlyi Mihály a 1940-es években
Fotó: Várkonyi László

Károlyit még a háború alatt kezdték bűnbakká tenni. Bár a tevékenységének nem volt érdemi hatása, népszerű ellenzéki vezetőként jó volt erre a szerepre. Saját unokatestvére, a konzervatív politikus, lapjában „az ellenséggel kacérkodó félhazaárulónak” bélyegezte, amikor Svájcban próbált tárgyalni az Antant képviselőivel - pedig ezt kifejezetten a király és a külügyminiszter megbízásából tette. Háború alatti békepolitikáját utólag Károlyi is igyekezett legendásítani, de az antantbarát ellenzék valójában meglehetősen passzív maradt, csak azt szerették volna, ha az uralkodó kompromisszumos békét kötne.

Az utolsó magyar király azonban erre egyáltalán nem volt alkalmas. IV. Károly még középszerűnek sem mondható uralkodó volt, és főleg háború idejére volt alkalmatlan. Hiába irtózott őszintén a háborútól és tartotta elavultnak a Monarchia egész struktúráját, a nagy elhatározások mellett jelleme csak félmegoldásokra volt alkalmas. Gúnyneve szerint „plötzlich”, vagyis Hirtelen Károly kapkodó, gyenge és befolyásolható ember volt, a vele kapcsolatos illúziókat szükségszerűen nem tudta beteljesíteni – összegzi Hajdu és Pollmann.

Gyávák a békéhez

Pedig volt olyan történelmi pillanat, amikor a béketervek megvalósítására lett volna valós esély, csak éppen gyávák és ügyetlenek voltak hozzá. A könyv nem megy bele az alternatív történelmeken való fantáziálásba, de egyértelmű, hogy idejében megkísérelt (ez úgy legkésőbb 1917 tavaszán lett volna reális forgatókönyv) kiugrás esetén több százezernyi élet megóvása mellett Magyarország határai is máshol lennének, sőt, esetleg a Monarchia is megúszhatta volna némi területi veszteséggel.

Az oroszok ugyan már eleve (vagyis 1914-ben) a Monarchia likvidálásában gondolkodtak, a franciákat (szemben az utólagos Trianon-mítoszokkal) ez nem érdekelte annyira, és Magyarország felosztásának terve sem Párizsban született meg. Erdélyt az Antant ugyan korábban odaígérte Romániának (a bukaresti titkos szerződés értelmében a határ majdnem a Tiszánál húzódott volna, a románok Mátészalkát, Békéscsabát és Makót is megkapták volna), de Szerbia igényeit nem támogatták a Baranya, Bácska, Bánát egészére. A britek is sokáig úgy gondolták, hogy Magyarországot

"nem lenne célszerű megfosztani olyan területektől, amelyek elvétele túlmutatna a nemzetiségi elv alkalmazásán."

Az Antant sokáig külön, a fő ellenségnek tekintett németektől megkülönböztetve kezelte a Monarchiát. Bár Bécs is elfogadta a német tábornokok esztelen tervét, az amerikaiak háborús belépését kiprovokáló korlátlan tengeralattjáró-háborút, az amerikaiak nekünk nem üzentek hadat még hónapokig. 1917 nyarán Anglia is úgy látta, hogy a Monarchiát érdemes lenne leválasztani Németországról. Ugyan ekkor már csak területi áldozatokkal lehetett volna békét kötni, de a Galíciáról való lemondással és az Olaszországnak adott területi engedményekkel meg lehetett volna vásárolni a békét anélkül, hogy abba a Monarchia feltétlenül belepusztult volna. Akár a német megszállást is érdemes lett volna kockáztatni, hiszen utólag elnyerhettük volna ennek a tárgyalóasztalnál a jutalmát.

Ottokar Czernin
Fotó: Imagno

De miközben például az ügyes román diplomácia jóvá tudta tenni, amit a csatákban elrontottak, nálunk fordítva: a Monarchia diplomáciája a reménytelen helyzeten is tudott rontani, és hiábavalóvá tenni a hadsereg kitartását. Károly hiába tudta, hogy a németekkel együtt nem lehet békét kötni, a különbéke megkísérléséhez nem volt bátorsága. Czernin külügyminiszter jobban félt a német hadvezetéstől, mint az ellenségtől. Mint A régi Magyarország utolsó háborúja írja:

"A Monarchia politikusainak és tábornokainak többsége a teuton téboly bűvöletében élt, csaknem a frontok összeomlásáig."

A magyar érdeket senki nem képviselte

Miközben a Habsburg Birodalom többi népe jó hamar elkezdett előkészítő tárgyalásokat folytatni a saját helyzete érdekében, a magyar politikusok nem próbálkoztak önálló magyar külpolitikával, pedig maga a Monarchia háborús külügyminisztere is magyar volt, két ízben is. A magyar diplomaták még büszkék is voltak rá, hogy csak a Monarchia egészének érdekét nézik, másra nem is gondolnak; miközben az angolszászok egy idő után már Bécs helyett Budapesttel akartak volna inkább tárgyalni.

Tisza a békére vágyó királlyal és a közvéleménnyel szemben makacsul és egyre önteltebben kitartott a „durchhalten”, a csak a végső győzelem vagy teljes pusztulásban gondolkodni képes német militarizmus mellett. Miután a király lemondatta a közvélemény szemében gyűlölt bűnbakká váló miniszterelnököt, nem sokkal később jött az öreg Wekerle Sándor, aki sosem értett a külpolitikához, csak a színfalak mögötti kompromisszumokhoz. „Túl sokat hazudik” - mondta róla a fiatal király, „de ha nem megy másként, mégiscsak kinevezem”.

IV. Károly
Fotó: Keystone

Miután IV. Károly elügyetlenkedett titkos békeajánlatát, a Habsburg Birodalom területi integritásáért cserébe könnyű szívvel német érdekeltséget kínáló Sixtus-levelet a franciák a királyt kompromittálandó nyilvánosságra hozták, a rémülten visszakozó IV. Károly már moccanni sem bírt Berlin tudta nélkül. Ekkora a franciák már amúgy is lemondtak a Monarchiáról: Clemenceau és a teljes győzelem hívei vették át az irányítást Párizsban, és a csehszlovák, jugoszláv lobbinak is egyre komolyabb szerep jutott.

Ők ekkor kivívták azt, amit akartak, más kérdés, hogy az álmuk és államuk 70 évvel később többé-kevésbé szertefoszlott. A mi akkori politikusaink kitartottak a teljes összeomlásig, a háború utolsó napjaiig. Egészen addig, amíg már a katonák egy menet közben megszűnt birodalom nevében harcoltak, vonultak vissza és dezertáltak. Utolsó csatlósok voltak, legalább annyira, mint egy világháborúval később az utódaik.

index.hu (Címlap: Trianon elleni tüntetés szegeden, a Városháza előtt - 1920 - Fotó: fortepan.hu)