Orbán szokása szerint kettős játékot űz. Ezt egyelőre büntetlenül megteheti, mert új kormánya még nincs, a régi pedig már nem csinál semmi lényegeset. 

Egyfelől itthon tovább pörgeti a migránskereket, örömmel konstatálja, hogy a Soros Györgyhöz kötődő szervezetek, alapítványok, oktatási intézmények ellehetetlenülnek, illetve elhagyják az országot, ugyanakkor a külföld felé békülékenyebb üzeneteket is küld. Azok, akik paradigmaváltást látnak ez utóbbi jelenség mögött, valószínűleg úgy gondolják, hogy Orbán kész bizonyos kompromisszumokra annak érdekében, hogy ne közösítsék ki saját pártcsaládjából, illetve ne essen el uniós forrásoktól.

Sokkal valószínűbb azonban az a változat, hogy a németek és franciák kettős nyomás alá helyezték Orbánt. Angela Merkel inkább az Európai Néppártból való kizárással fenyegeti az illiberális magyar kormányfőt, Emmanuel Marcron viszont egyértelművé tette számára, hogy ezzel a politikával a perifériára szorul. A felek közti párbeszéd mindenesetre sokkal intenzívebbé vált a választásokat követően, mint amilyen azt megelőzően volt. A zárt ajtók mögött elhangzottakról a magyar fél hivatalosan csak általánosságokat, és nyilvánvaló füllentéseket kommunikál, a franciák és németek pedig a nemzetközi sajtón keresztül szivárogtatnak ki néhány részletet.

Ezekből a töredékes információkból is jól látszik azonban, hogy az EU csúcsvezetői nem akarják mindenáron a radikálisok közé lökni Orbánt, egyúttal kizárni Magyarországot minden együttműködésből. Ez nem lenne jó sem a magyaroknak, sem az Európai Uniónak, hiszen további nemzeti eszkalációkat indítana el, ugyanakkor az Orbán-kormány politikája miatt nem akarják hátrányos helyzetbe hozni az országot. Főként Macron viselkedésén látszik, hogy megértette Orbán taktikáját, illetve a motivációit, ezért személyre szabott módszert alkalmaz.

Nem erősíti azzal, hogy Magyarországra látogat, mint például Erdogan vagy Putyin, de minden lehetőséget megragad arra, hogy személyesen beszélgessen el Orbánnal. Ez imponál a magyar kormányfőnek, ugyanakkor nem valószínű, hogy egyszerű bájcsevegések zajlanak ezeken a találkozókon. A francia elnök ugyanis a „húzd meg, ereszd meg” taktikával próbál Orbánból némi együttműködést kipasszírozni. Vannak eszközei, hiszen erős a befolyása az EU-ban, ugyanakkor segítségére lehet a közvetlen meggyőzésben Angela Merkel is, akivel közös nevezőre jutott már ezeknél nehezebb kérdésekben is.

Egyszóval, ha valaki konszolidációnak látja a jelenlegi folyamatokat, az téved is, meg nem is. Nem tudjuk ugyanis, hogy az új kormány beélesítése előtt milyen engedményekre kényszerítette Macron és az Európai Néppárt Orbánt, hiszen, a puding próbája az evés, és ezt a pudingot még fel sem szolgálták. Az azonban biztos, hogy a magyar kormányfő soha nem fogja beismerni, hogy bármiben is kompromisszumra jutott volna a „hanyatló nyugat” bármelyik vezetőjével is. A harcias retorika ezért itthon biztos megmarad, ám az nem biztos, hogy ezt következetes végrehajtás is követi majd. Ha úgy tetszik, az uniós csúcsvezetők megmenthetik a hazai civileket, a CEU-t, a szabad sajtót, a bírói függetlenséget, ám Orbán biztosan épp olyan tántoríthatatlan vezetőként fog tetszelegni, mint amikor hadat üzent a liberális demokráciáknak.

Többször értekeztünk már arról, lehet-e, illetve hasznos dolog-e Orbán szempontjából konszolidálni saját rendszerét. A válasz röviden annyi: elvileg lehetne konszolidálni, ám biztos, hogy nem lenne taktikus lépés a részéről. Orbán ugyanis ahhoz szoktatta saját táborát, hogy mindig küzdeni kell valakik vagy valamik ellen, a konszolidáció viszont az elfogadásról, az építkezésről, a kompromisszumokról szól. A kormányfő általában úgy választotta meg ellenségeit, hogy azok megfélemlíthetők, zsarolhatók, legyőzhetők legyenek, és amikor eltért ettől a sémától, meg is égette magát. Gondoljunk csak az államadósság elleni harcra, amit látványosan elveszített, majd ejtette is a témát. Ilyen logika alapján most nem lesz harc (legfeljebb egy kis kommunikációs bűvészkedés) a népesedéspolitika területén, illetve nem próbálják meg hazacsábítani a külföldön dolgozó fiatalokat sem.

Ha a kormányfő habitusa nem lenne ilyen konfrontatív, akár kapóra is jöhetne számára az a nemzetközi elvárás, hogy engedjen bizonyos kérdésekben. Megerősíthetné pozícióit a nemzetközi színtéren, elfogadtatná azokat a változásokat, melyeket ma nehezen tud lenyelni a hazai és külföldi közvélemény, ezzel lényegében legalizálná az illeberális állam néhány elemét. Ő viszont hiába indul most vidékjáró körútra, célja nem az, hogy megszerettesse magát azokkal is, akik eddig nem szavaztak rá. Őt csakis azok érdeklik, akik hozzák számára a kétharmadot, vagyis bedőlnek a meglehetősen lebutított propagandájának.

Ha konszolidálná rendszerét, akkor valós problémákra valós válaszokat kéne adnia, amihez sem kedve, de valószínűleg stábja nincs. A valódi szakembereket ugyanis már elüldözte magától, akik meg megmaradtak a párt értelmiségi holdudvarában, azok nagy pénzt akarnak szakítani, nem ciklusokon átívelő nagy reformokkal bíbelődni. A centralizáció folytatása a Nemzeti Együttműködés Rendszerének biztosítéka arra, hogy mindig lesz annyi pénz a rendszerben, amennyiért érdemes hűségesnek maradni Orbán Viktorhoz. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: „Ha csatába indulsz, ne a rátok váró szörnyűségekről beszélj a harcosaidnak, hanem a gazdag zsákmányról.”     

Forrás: Szegedi Kattintós Blog