h i r d e t é s

Ha engedne a tanároknak az Orbán-kormány, azzal saját bukását készítené elő

Olvasási idő
11perc
Eddig olvastam
a- a+

Ha engedne a tanároknak az Orbán-kormány, azzal saját bukását készítené elő

2022. december 09. - 06:25

A szakértő szerint olaj lenne a tűzre, ha érdemi engedményt tenne a kormány, e helyett inkább a mozgalom megosztására kell törekednie.

Forrás: noÁr/Facebook

Kende Anna szociálpszichológust, az ELTE PPK Pszichológiai Intézetének igazgatóját, a Szociálpszichológia Tanszék vezetőjét arról is megkérdezte az mfor.hu, hogy felgyűlhet-e annyira az elégedetlenség a magyar társadalomban az egyre nehezebb megélhetés miatt, hogy tömegesen forduljanak szembe saját szavazói is a kormánnyal.

Az ukrajnai háború már hónapok óta zajlik, ám most az infláció, az energiaárak emelkedése már olyan válságok, amelyek mindenkit érintenek. Milyen hatásokkal vannak, lehetnek ezek a társadalomra?

Nem gondolom, hogy a háborút nem érezzük a saját bőrünkön. Amikor kitört a háború a szomszédunkban, akkor mindenki valósan, őszintén és nagyon meg volt ijedve és érintve érezte magát, akkor is, ha nem konkrétan itt dördültek el a fegyverek. Nagyon közeli volt és nagyon ijesztő élmény volt. A magyarok nagyon nagy százaléka közvetlen segítséget is nyújtott a menekülteknek, ez is arra utal, hogy nagyon is a sajátunknak éreztük az Ukrajnában történteket. Mostanra viszont, ahogy a krízisekkel általában, megtanultunk együtt élni ezzel. Nem tudunk folyamatosan készenléti, krízisüzemmódban működni, és ez így van egy szomszédban, de akár még ennél is közelebb dúló háború is esetén is: megtanulunk együtt élni vele és egyre kevesebbet gondolunk rá. Lehet, hogy néha beszökik a gondolatainkba, de alapvetően megszokjuk. Kijevben is próbálnak visszatérni az emberek a hétköznapokba, dolgozni, szórakozni járnak.

Az alkalmazkodásnak vannak különböző eszközei, például az, hogy azok helyett a dolgok helyett, amelyekre úgysincs hatásunk, mint például a nemzetközi politika, vagy amikor úgy érezzük, teljesen tehetetlenek vagyunk a nagyobb, társadalmi léptékű folyamatok befolyásolására, inkább a mikrokörnyezetünkre fogunk koncentrálni.

Az infláció a háborúhoz képest kicsit másképp működik, mert az nem hirtelen történik, hanem lassan érzékeljük. Az, hogy hogyan élünk meg valamit, az nem feltétlenül azon múlik, hogy közvetlenül hogyan hat ránk, hanem azon, mennyire voltunk képesek alkalmazkodni a kialakult új helyzethez, és erre az infláció esetén több időnk van.

Alapvetően az emberek rengeteg módon képesek védekezni az ilyen krízishelyzetek pszichológiai hatásai ellen, és ez alapvetően egy nagyon adaptív és hasznos dolog, hiszen egészségügyi szempontból sem lehet fokozott szorongással, félelemben és aggodalomban élni folyamatosan. Persze ezeknek az alkalmazkodási módoknak is lehetnek következményeik, és nem állítom, hogy nem tud minket a társadalom vagy bizonyos válsághelyzetek, az anyagi nehézségek „megbetegíteni”, ezek nagyon nagy hatással vannak a jóllétünkre, a mindennapjainkra, de az ember alapvetően nagyon adaptív, és képes jó és értékes életet élni minden nehézség ellenére, és képes a legextrémebb dolgokhoz is alkalmazkodni.

Milyen hatással van az, ha ezek a feszültségek felhalmozódnak? Rendben van, hogy a saját környezetünkre koncentrálunk, de mégiscsak ott lebeg valahol mondjuk a nukleáris háború fenyegetése a fejünk felett.

Az biztos, hogy természetesen van egyfajta egyéni érzékenysége, hajlama az embereknek mentális betegségekre, de nagyon-nagyon nem mindegy, hogy mi történik közben a világban. Ha valaki szorongásra hajlamos, és rengeteg okot kap arra a világtól, hogy szorongjon, az természetesen rosszul hat rá. A pandémia, a klímaválság, a háború nyilvánvalóan hatnak mentális egészségünkre, de ez a klinikai pszichológus vagy a pszichiáter területe.

Én annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy ez a fenyegetettségi állapot, hogy súlyos egzisztenciális bizonytalanságban élünk, ez az embereket bizonyos típusú választásokra sarkallja, például a politikai viselkedés területén. Ezek is egyéni válaszok, csak éppen a politikai viselkedésre vonatkoznak.

Ilyen helyzetekben fokozódik az összeesküvéselméletekbe vetett hit, az emberek fokozottan alávetik magukat az autoriter (tekintélyelvű) vezetőknek és a politikai szélsőségek is nagyobb teret nyernek.

Úgy tudom, általában az olyan krízishelyzetek, mint mondjuk egy természeti katasztrófa vagy egy háború inkább a hatalmon lévők támogatását szokták erősíteni. Ez a helyzet most Magyarországon is?

Izgalmas és nehéz kérdés, hogy a krízishelyzetek inkább növelik a regnáló hatalom támogatását vagy inkább bomlasztják azt. Az viszont biztos, hogy nem lehet általánosságokban beszélni, az adott társadalmak állapota, sajátosságai mindenképpen befolyásolják ezt. Ebből a szempontból Magyarország esetében fontos figyelembe venni, hogy már a kiindulópont is egy nagyon polarizált társadalom. Ez a polarizáltság összefügg a politikai kultúrával, a politikai populizmus, illetve a közösségi média térhódításával nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. A sokféle folyamat azt eredményezi, hogy mindent szélsőségesen látunk, olyan dolgokat is, amelyeknek nem kellene kötődnie a politikai polarizációhoz, ahogy ezt megfigyelhettük például a pandémia alatt az oltás elfogadottságának kapcsán is.

Ez a polarizáció mindenképpen a hatalomnak kedvez azzal, hogy a társadalom még egy politikai oldalakon túlmutató kérdésben is nehezen képes egységet felmutatni. Ugyanakkor a magyar kormány stabilitása szempontjából kulcskérdés lehet, hogy például az oktatás ügye kapcsán, amely elméletben nem egyértelműen az egyik oldalhoz kapcsolódik, létrejöhet-e valamiféle egység.

Mi játszódhat most le egy kormánypárti, de a pedagógusokkal szimpatizáló ember fejében, aki látja, hogy vannak problémák, jogos felvetések? A helyzet az, hogy van egy nagyon erős konzervativizmus a gondolkodásunkban, nem politikai értelemben, hanem abban az értelemben, hogy a már kialakult nézeteinket szeretjük megerősíteni és nagyon nehezen változtatunk.

Sokkal valószínűbb, hogy olyasmivel kapcsolatban, ami ellentmond saját nézeteinknek, elmegyünk a végsőkig, hogy valamiféleképpen kimagyarázzuk, hogy inkább kivételként tekintünk rá, mint hogy változtassunk a saját nézeteinken.

Az oktatás ügye nyilvánvalóan rengeteg kormánypárti embert is érint, mégis valószínűbb, hogy a legtöbbeket nem fogja arra késztetni, hogy belássák, ez a helyzet a kormány hibás politikája miatt állt elő. E helyett valószínűleg valami olyasmit mondanak, hogy megérti a pedagógusok követeléseit, de ennek most nem itt van a helye a nehéz külső helyzet miatt, nem ez a jó pillanat, nem kéne a gyerekeket bevonni, politikai erők mozgatják a tiltakozásokat, ilyesmi.

De nincs mégis valamilyen pont, amikor elpattan a húr? Amikor mondjuk már valakinek dönteni kell, hogy a gyerekének vesz élelmiszert vagy befizeti a gázszámláját, akkor nem mondja azt, hogy most már elég, gyerünk az utcára?

Az oktatás helyzetéhez képest még kevésbé valószínű, hogy az infláció vagy az energiaárak gyökeresen átalakítsák az emberek véleményét a kormány tevékenységéről. Persze gazdasági válságokba buktak már bele kormányok, de Magyarországon ma nincs meg a véleményeknek ehhez szükséges pluralizmusa a médiában. Ha ugyanis az emberek kapnak egy világos magyarázatot arra, hogy miért élnek át nehézségeket, és ez a magyarázat valamilyen jól azonosítható külső tényezőket nevez meg okként, akkor ezt a legtöbb ember nemcsak elfogadja, hanem még meg is erősítheti a hatalomba vetett bizalmukat. Minél fenyegetettebb helyzetben vagyunk, annál nagyobb igényünk van arra, hogy valami erős vezető utat mutasson nekünk és megvédjen minket.

Az érdekes ebben az, hogy minél inkább a vesztese valaki egy rendszernek, általában annál inkább igazolja magában a működését. A rendszer nyertesei nyilván azt gondolják, hogy egy jó világban élünk, ahol mindenki érdemei szerint boldogul, de ezt azok is így gondolják, akik a rendszer vesztesei, mert különben állandóan dühösnek kéne lenniük, így pedig igazolhatják saját passzivitásukat. Ez a magatartás sokkal általánosabb, mint az, hogy valaki tesz valamit az őt érő igazságtalanság ellen, például elmegy tüntetni.

Nem vagyok politikai elemző, de az egyéni pszichológiai választások oldaláról nem nagyon tudom elképzelni, hogy tömegesen fordulnának a kormány ellen a szavazói a jelenlegi nehézségek miatt. Sőt, az ilyen krízisek inkább megerősíthetik a hatalmon lévőket, mert elemi reakciója az embereknek, hogy keresik azt, aki azt mondja, ő tud segíteni, és ad egy jó magyarázatot a nehézségekre, miközben más magyarázat, kritika nagy tömegekhez nem jut el.

Elvitathatatlan mindebben az állami, illetve kormányzati irányítás alatt álló média szerepe. Egy működő demokráciában, ahol lehet más véleményt is hallani, ott más lenne a helyzet, de itt a kormányzat választhatja ki, milyen magyarázatot ad az eseményekre, kit tesz meg felelőssé.

Van olyan veszély, hogy a felkorbácsolt indulatok tettlegességbe is átfordulhatnak? Brüsszelt biztosan nem fogja elfoglalni a feldühödött magyarok tömege, de lehetnek olyan csoportok, amelyek fizikai biztonságukban is veszélyeztethetve lehetnek?

A felgyülemlő dühöt, elkeseredettséget valamilyen irányba be kell csatornázni. Ez irányulhat felfelé, mondjuk „Brüsszel” vagy a nemzetközi pénzügyi körök felé, de lefelé is, mondjuk azok felé, akik alacsonyabb státuszúak, akiket „az én adómból tartanak el”. Bennük is veszélyt lehet látni, hiszen lehet attól félni, hogy az ő szintjükre fogunk lecsúszni, „lehúznak” minket a saját szintjükre, és még abból a kevésből, ami nekem van, abból is érdemtelenül kapnak.

Nagyon kifizetődő stratégia a hatalom részéről, ha egyértelmű bűnbakokat jelöl meg a problémák okozóiként, de ennek számos negatív következménye lehet. Nem is kell nagyon távolra nézni ehhez az időben, gondoljunk csak arra, mi vezetett a Brexithez. Senki nem tudta volna elképzelni, hogy bekövetkezhet, de világosan kiderült, hogy el lehet jutni odáig, hogy egy ország állampolgárainak többsége támogasson egy olyan döntést, ami súlyos károkat okoz nekik.

Arra is van esély sajnos, hogy fizikai agresszióba forduljon az indulatok levezetése, sőt romák, bevándorlók ellen történt korábbi bűncselekmények esetén ez meg is történt, de nagyon veszélyesek az LMBTQ emberek elleni kommunikációs támadások is.

Hatalmas felelőssége a hatalmon lévőknek, hogy hagyják-e elharapózni ezeket a bűnbakkeresési mechanizmusokat vagy felelősen kommunikálnak, mert bizony akár fizikai erőszakba is fordulhat az, ha rámutatnak egyes emberekre vagy csoportokra, hogy ők a felelősek az érzékelt problémákért.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a politikai mozgalmak mozgatórugója is az, ha az emberek felismerik, hogy kik a felelősek a problémáikért és kik azok, akik tehetnének a változásért, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali mozgalomról van-e szó.

Akármennyire jól is uralják a nyilvánosságot egyes autokratikus rendszerek, azért mégiscsak meg szoktak bukni valahogy. Erre akkor mi a magyarázat, milyen folyamatok vezethetnek ehhez?

Természetesen azért megdőlhetnek a mégoly hatékony autokratikus rendszerek is. Előfordul, hogy teljesen elvesztik a kapcsolatot a valósággal a hatalom gyakorlói vagy túlságosan bíznak saját hatalmukban és tévedhetetlenségükben, és rosszul mérik fel egy-egy döntésük következményeit. Általában ez úgy szokott működni, hogy gyűlik-gyűlik az elégedetlenség, és esetleg még az igazán nagy jelentőségű, húsba vágó ügyekben sem mozdul meg a társadalom, hogy aztán valami kisebb jelentőségű, de sokakat közvetlenül is érintő kérdés szikraként lobbantsa be a tüzet.

Ilyenkor el tud indulni valami, és ha érzékelik az emberek, hogy nincsenek egyedül az elégedetlenségükkel, annak a megélése, hogy tőlük nagyon különböző emberekkel is egy platformra kerülnek, és közösen képesek elérni valamit, ez cselekvésre tud sarkallni. Általában ilyenkor sem egyből omlanak össze ezek a rendszerek, de megingatják őket, és ez később az összedőlésükhöz vezethet. Nézzük meg az iráni helyzetet! A fél évvel ezelőtti tüntetéshullámnál az emberek ki mertek menni az utcára, és megélték, hogy képesek valamit közösen csinálni, most pedig még erőteljesebb tiltakozáshullám alakult ki, amely már engedményeket is képes volt kicsikarni a rendszertől.

Az, hogy mondjuk az oktatás, a pedagógusok helyzete kapcsán kezdődött tüntetéshullám, a polgári engedetlenség és a tüntetések hasonló pályát járhatnak-e be, azt most még nehéz megmondani. Ami biztos, hogy nem feltétlenül valami „nagy” ügyre kell várni, valószínűleg nem egy ilyen lesz, ami tömegesen utcára viszi majd az embereket.

Mit kéne tennie a kormánnyal elégedetlen tiltakozóknak, hogy valódi eredményeket érhessenek el?

Ha erre egyszerű válasz lenne, akkor mindenki tudná, mit kell csinálni. Általában azok a mozgalmak tudnak fennmaradni, amelyek valamilyen saját identitást tudnak az embereknek adni azon túl, hogy mondjuk elégedetlenek vagy demokraták vagyunk. Ha formálódik a tüntetések kapcsán egy erős identitás, ami összehoz akár egyébként nagyon másként gondolkodó embereket, az sokat számíthat. Ebben nagy szerepe lehet annak, ha sikerül megélni, hogy együtt valami jó dolgot össze tudnak hozni, legyen az akár egy élőlánc, vagy csak annyi, hogy sok külső támogatás érkezik a mozgalomban részt nem vevő emberektől. Az ilyesmik tudják megerősíteni az identitást és tehetnek fenntarthatóvá egy mozgalmat. Az biztos, hogy tüntetések szervezésénél többre lesz szükség a közös identitás létrehozásához és fenntartásához.

Mindenesetre vannak ígéretes vonásai e mostani tiltakozáshullámnak: széles kört mozgatott meg, bevonzotta a fiatalokat a politikába, adott nekik egy ilyen élményt, hogy igenis van közük a politikához, hogy nagyon különböző emberek támogatják, hogy ilyen sokáig fennmaradt. Ezek akkor is értékes dolgok, ha a konkrét követeléseket esetleg nem is sikerül elérni, mert ezek az élmények hosszú távon beépülnek, és számítanak a fiatalok politikai szocializációja, illetve a későbbi mozgalmak sikere szempontjából is. Ez mindenképp kedvező fejleménynek számít, bár a célok elérésének kérdésében szkeptikus vagyok. A követelések teljesítése nem eloltaná a lángokat, hanem olaj lenne a tűzre, és ezt a kormány is pontosan tudja.

És mi lenne a kormány szempontjából a jó taktika? Nem kéne mégis valamilyen engedménnyel lecsendesíteni a tüntetőket?

Az az igazság, hogy sokkal könnyebb azt felvázolni, miként fog szétesni ez a mozgalom, lecsengeni az elégedetlenségnek ez a hulláma is. A kormány biztosan nem fog ebbe közvetlenül belebukni, ez a hatalom nem így működik, sokkal erősebb pozíciókat épített már ki magának. És rengeteg eszközük van arra is, hogy szétzilálják ezt a mozgalmat.

Az biztos, hogy mint már említettem, valamilyen jelentősebb engedmény, mondjuk egy komolyabb, azonnali béremelés esetén nem az történne, hogy a tiltakozók azt mondanák, „jó, elértünk valamit, akkor most már ne menjünk ki többet az utcára”, hanem éppen ellenkezőleg.

A hatalom szempontjából az lehet a jó taktika, ha valamilyen kisebb engedményt tesz, mint például a kirúgott pedagógusok visszavétele. Ez megoszthatná a mozgalmat, valakik úgy gondolhatnánk, hogy most már elértek valamit, mások pedig továbbmennének. Hasonlót érhet el a bizonytalan jövőbe beígért valamilyen mértékű béremelés is, erre is mondhatják egyesek azt, hogy hát valamit azért elértünk, kaptunk egy ígéretet, akkor most már kicsit vegyünk vissza.

Fontos megjegyeznem, hogy amikor eredményekről, sikerekről, ígéretes trendekről beszélek, akkor nem a saját politikai nézeteim szempontjából teszem. Vannak természetesen saját nézeteim, de ennél fontosabb, hogy a szociálpszichológiának is vannak elképzelései arról, hogyan kellene működnie egy társadalomnak, legalábbis egy olyan társadalomnak, amelynek tagjaként az emberek lehető legnagyobb része tudja jól érezni magát. Ennek vannak tudományos kritériumai, és ezek most nem teljesülnek. Egy olyan tömegmozgalom, amelyben az emberek együtt kiállnak az érdekeikért és egymással szolidaritást vállalva elérnek valamit, az mindenképpen e felé vinné a dolgokat, politikai oldalaktól, a miniszterelnök személyétől függetlenül. (mfor.hu)


Kommentelne? Kattintson ide!

h i r d e t é s

Clicky