Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke – és nem lehetetlen, hogy a Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) kancellárjelöltje a következő németországi szövetségi választásokon – , aki nemrég magyarul és együttérzően üzent Twitteren nekünk, akik a Népszabadság megszüntetése ellen tüntettünk a Kossuth téren, nyilvánosan kifejtette: nem kell Orbán Viktor (a jelenlegi magyar miniszterelnök) „fejére koppintani”, nem kell őt az „áldozat” szerepébe kényszeríteni, párbeszédet kell folytatni vele és a többi Európa-ellenes kelet-közép-európai politikussal.

Megfejtés: az Európai Unió vezetőinek, akik Anglia kilépése után igen nehéz helyzetben vannak, most nem áll módjukban, hogy az ex-Habsburg „fekete lyuk” (a Visegrádi Négyek plusz Ausztria) betömködésével foglalatoskodjanak, ami különben is lehetetlen. Mivel az Orbánok, Vonák, Ficók, Kotlebák, Zemanok, Kaczyńskiak, Szydłók,  Sebastian Kurzok, Strache/Hoferok, Sobotkák, Doskozilok és egyéb Christian Kernek – ha az olvasó nem ismeri ezeknek a neveknek egy részét, akkor magára (és a médiákra) vessen: illenék figyelni a szomszédokra, nemcsak az egzotikus amerikai elnökválasztásra és más gagyi bulvárhírekre – meglehetős népi támogatást élveznek pillanatnyilag, az Európai Unió vezetői tehetetlenek.

Orbán Viktor mint áldozat: elfacsarodik az ember szíve a szánalomtól. Ám ez mindössze azt jelenti: rugdossa Orbán miniszterelnök úr nyugodtan odahaza a nyilvánosságot, a médiákat, a civil társadalmat, a szegényeket, az ellenzék megmaradt csonkját, a magyar társadalomtudományt, művészeteket, börtönözze be a menedékkérőket, és tévessze meg nyugodtan a közvéleményt az állami propaganda lódításaival, de ne zavarja az EU vezetőit fölszámolói és csődgondnoki tevékenységükben. Elvégre az Alaptörvény hírhedt módosítása – némi értelmetlen fecsegésen túl – se változtat meg semmit, az Európai Uniót nem is említi, a népszavazás „nem” szavazatainak nem volt semmi foganatjuk. Nem rossz összjáték.

Annak ellenére, hogy az uralmon lévő magyarországi rezsim – mint egy svéd miniszter megállapította nemrég, korábban meg az ENSZ menekültügyi főbiztosa és még rengetegen, de amúgy is tudtuk – megszegi a nemzetközi jogot, különösen a genfi menekültügyi konvenciót, a dublini egyezményt, az Európai Unió számtalan (a magyar állam által is elfogadott, nemzeti joggá honosított, becikkelyezett) jogszabályát, rendelkezését (nem szólva az ENSZ Alapokmányról, az emberi jogok egyetemes, illetve európai nyilatkozatáról, és több hatályos nemzetközi egyezségokmányról), a széthulló „nemzetközi közösség” képtelen érvényt szerezni az 1945 óta szentírásnak számító alapelveknek.

Elvégre a Nyugat kénytelen volt eltűrni sokkal rosszabb rezsimeket is, mint a jelenlegi magyarországi autoritárius féldiktatúra. (No meg a nyugati államok maguk sem tartózkodtak és ma se tartózkodnak a rémtettektől a színes népek körében.) Ám van némi különbség aközött, hogy valamely szövetség, államcsoport, föderáció eltűr valamit vagy valakit ODAKINT, vagy eltűr valami tőle idegent és számára utálatosat ODAHAZA, ODABENT a saját jogterületén.

Európa helyzete ma ugyanaz, mint 1973. január 1-je előtt: Nagy-Britannia kívül van, Kelet-Európa pedig nagyjából ellenséges, külső veszélyforrás. Csakhogy ma a már kilépett Angliától és vezetőinek hisztérikus kapkodásától ördögien nehéz lesz megszabadulni, az Európa-ellenes Kelet-Európa, főleg az Európa-ellenességet államdogmává magasztosító magyar rezsim ma BÉVÜL van, szavazati, sőt: némely kérdésben vétójoga van, és rengeteg pénzt kap, amit az alkotmányos-szabadelvű jogállami rendszer lerombolására és szétlopkodására fordít. Tehát ez Európának rosszabb, mint az 1973 előtti fölállás volt.

Az Európai Unió kibővítése: egyértelmű kudarc.

A hivatalos Magyarországnak az 1980-as években, amikor úgy-ahogy még a KGST és a Varsói Szerződés tagja volt, és egy névlegesen „kommunista” párt, az ún. MSZMP „vezette”, sokkal szorosabb és barátibb kapcsolatai voltak az akkori NSZK-val, mint a jelenleginek a mostanival. (E tekintetben sokatmondóak Kádár, Grósz, Nyers, Németh, Horn bonni nagykövetének visszaemlékezései. Szépecskén konspirálgattak a nyugatnémetekkel a Szovjetunió és az NDK ellen a haszontalanok.)

A belső ellenségekkel megrakott Európai Unió teljesen tehetetlen Orbán Viktor miniszterelnök úrral szemben, ameddig a miniszterelnök úr korlátlan ura a magyarországi köz- és magánéletnek. (És ebben hovatovább már olyan hatástalan cikkek se fogják zavarni, mint ez.)

A nemzetközi sajtó – nemcsak a nyugat-európai, hanem az észak-amerikai is, és föltűnően sok KELET-EURÓPAI újság, portál és rádió/tévé is – mennydörög, a pesti sajtó nyüszít, ám mindennek semmi haszna, ameddig tart a magyarországi társadalom politikai tetszhalála, apátiája, közönye, ájultsága, nem kívánt törlendő. A kelet-európai belső ellenség kipenderítése sokkal több gondot-bajt okozna immár Európának, mint az e percben használatos módszer, amelynek a lényege: félrenézni, intézni saját nyugat-európai ügyeinket, figyelmen kívül hagyni (olykor taktikailag használni) a kelet-európai csoportot, amely púp Nyugat-Európa hátán, de egyelőre nincs mit kezdeni vele, ameddig Franciaország, Olaszország (bizonyos mértékig Spanyolország is) politikai válságban van, és ameddig a külső garancia (az Egyesült Államok) bizonytalan, az irányát vesztett Nagy-Britannia pedig irreleváns.

Nyugat-Európa kezd megbékélni avval, hogy a kontinens keleti és nyugati fele közötti politikai és világszemléleti szakadéknak nem a szovjet történelmi epizód volt az oka (hanem a kifejezése) – és ez a szakadék egyre mélyül.

India és Pakisztán fasizálódása, a kínai diktatúra keményedése, Oroszország „defenzív agresszivitása”, a nem múló közel-keleti válság, a billenékeny közép-ázsiai (posztszovjet) diktatúrák „pangása”, no meg persze maga a menekültválság azt mutatja, hogy a nyugat-európai liberális sziget egyre kisebb lesz. Franciaország teljes politikai osztálya és rendőrállami vezetése már most is tekintélyelvű, zömében meg rasszista-xenofób, a választások után pedig még sötétebb históriákra számíthatunk. A nagy liberális – és a mikroszkopikus baloldali – világsajtó óvó intései és dörgedelmei olyan képzeletbeli pozícióban születnek, amelynek a valóságalapja eltűnőben van.

A „demokratikusnak” ócsárolt magyarországi ellenzéki pártok európai képviselői – a maguk páratlan, utánozhatatlan ügyetlenségével – épp most fordulnak az Európai Bizottsághoz, hogy koppintson Orbán Viktor miniszterelnök úr orrára, amikor parlamentjük tiszteletre méltó elnöke, Schulz úr világossá tette, hogy a koppintástól a magyar balliberálisok orra fokhagymás. Auf Wiedersehen – mondta kedvesen a magyarországi „civil társadalomnak” (azaz mintegy százezer reményvesztett, megkeseredett, tétova ellenzékinek) az Európai Parlament szociáldemokrata elnöke.

A tényleges magyarországi ellenzék (néhány NGO, pár száz értelmiségi, tucatnyi media outlet) körülbelül úgy áll, mint a Pussy Riot: külföldön szeretik (ha netán hallottak róla), otthon utálják, de mindenki mosolyog rajta.

S még ebben az ellenzékben se a fölháborodás érces hangja hallatik, hanem a nyivákolás – meg legföljebb a rosszkedvű dünnyögés. A Népszabadságmegszüntetése (de facto: a betiltása) figyelmeztethetné szegény barátainkat, hogy a végveszély órája elérkezett; ám a sok-sok csalódás után ennek a közérdek bizonyos aspektusai iránt még érdeklődő embercsoportnak láthatólag elfogyott az ereje, energiája és az invenciója. Nem csoda – és ezért a legkevésébé sem az érintettek a hibásak, a látszat ellenére. Hány vereség kell hozzá, hogy elnézőbbek legyünk a civil társadalom ellenzéki részecskéivel? Én is elkövettem azt a méltánytalanságot, hogy e részecskéket szidtam; ez nem volt hasznos.

Az én politikai paszkvillusaimban az a paradox, hogy én nem vagyok (én se vagyok…) a szabadelvű-alkotmányos jogállamnak a híve, legföljebb a kisebbik rossznak (bár védelemre talán érdemes kisebb rossznak) tekintem a sovén féldiktatúrával szemben. Hiszen semmilyen polgári rendszernek nem vagyok a híve már régen. Máskülönben egész Kelet-Európában mindinkább elválik a baloldal a polgári szabadelvűségtől – de ezt azért nem hangsúlyozom jobban, mert ennek a „nagypolitikai” jelentősége csekély. De olvasóimnak tartozom vele, hogy legalább futólag és kurtán, de világossá tegyem álláspontomat. Baloldali olvasóim egy része elégedetlen vele, hogy bár nem kritikátlanul, de védek olyan polgári mítoszokat, mint az „emberi jogok”. Ezt megértem, de a jelenlegi helyzetben  az ellentmondást nem lehet fölszámolni, mert ez az ellentmondás a történeti szituációban van, nem (vagy nemcsak) énbennem. A szabadságjogok tekintetében nem vagyok hajlandó fölmondani taktikai szövetségemet (és persze csak publicisztikai, nem politikai szövetségről lehet szó – hiszen semmilyen szervezetnek vagy csoportnak nem vagyok a tagja, a Wikipedia téved) a szociálliberálisokkal. Erről ennyit.

Ám vissza fő témánkhoz: senkinek ne legyenek illúziói, Európa nem segíthet, és nem is fog segíteni.

Ha az orbáni kormányzati rendszer meginog, akkor az Európai Unió befolyásos tényezői nyilván újra szemügyre veszik a magyarországi politikát, de addig azt a bizonyos „reálpolitikát” folytatják majd a magyar radikális jobboldallal (Fidesz, Jobbik) szemben, amely nem jelent többet, mint bizalmatlan közönyt és – netáni apró tűszúrásoktól eltekintve – teljes passzivitást. Ezeknek a tényezőknek a magánvéleménye azonos a New York Times híres vezércikkével (Orbán tűrhetetlen, ki kellene taszítani Európából), de ez nem számít. A domináns európai értelmiségi nézet (a többi kelet-európai országban is!) azonos evvel, de ennek a valóságos hatalmi befolyása alig több a nullánál.

Ha mi nem teszünk semmit, senki nem fog értünk tenni semmit. Egyébként helyesebb is így. Ez a magyar társadalom ügye, s ha a magyar társadalom nem képes megoldani, senki nem fogja megoldani helyette.

Addig is: a hanyatlás folytatódik.

Szerző: Tamás Gáspár Miklós / hvg.hu