Továbbra is a feudális jellegű osztogatás jellemzi a magyar gazdaságot, az uniós pénzeket rossz hatékonysággal használjuk föl, a túlszabályozó és központosító kormány pedig visszafogja a gazdasági aktivitást. A társadalmi és gazdasági élet önállóságát korlátozó intézkedések sokaságát mostanára megelégelte a társadalom, s a lelkes ifjúság vezetésével ezért indultak a közelmúltban tüntetések – nyilatkozta lapunknak Bod Péter Ákos, a Corvinus Egyetem közgazdász professzora.

– Bő egy évvel ezelőtt azzal zártuk a beszélgetést, hogy a kormánynak be kellene fejezni a feudális jellegű osztogatást, és a piacra bízni, hogy eldöntse, mely vállalkozás életképes.Történt előrelépés?
– Határozottan romlott a helyzet. Az elmúlt bő negyedszázadban persze sokszor túlfutottak dolgok, például amikor a privatizáció során Horn Gyuláék még a közüzemi vállalatokat is értékesítették. A korrigálás egyébként akár pozitív is lehet. De sajnos már rég nem erről van szó. Ha ugyanis a politika dönti el, hogy melyik vállalkozás nyer, akkor hosszú távon mindenki veszít. Most már azon kell keményen gondolkoznunk, miként lehet majd helyrehozni a dolgokat, ha váltás következik, mert a mostani állapot már rendszerré csontosodott.

– Akkor két százalék körüli teljesítményt látott a magyar gazdaságban az uniós támogatások nélkül. Javult-e azóta a helyzet?
– A kormány által megrendelt KPMG-GKI elemzés azt mutatja, hogy az uniós pénzek nélkül egyáltalán nem lett volna növekedés hazánkban. Persze ha nem lenne uniós forrás, akkor is tenni kellene valamit, s akkor talán megmozdulna valami a gazdaságban, de ennek figyelembe vételével is évente 0-2 százalék közötti a szerves, fenntartható növekedési képesség. Az biztos, hogy az uniós pénzek felhasználása nagyon gyenge hatékonyságú. A szerves növekedés legfőbb feltétele az ember, a munkaerő: ám még ha képzettségben megfelelő lenne is, számban egyre kevesebb. A tőkének sem állunk bővében, ha levonjuk az uniós pénzeket. Nehezen mérhető a növekedés harmadik tényezője, a társadalmi intézményrendszer: van-e jogbiztonság, szabályozási kiszámíthatóság, tisztességes és nem korrupt állam. Ha nincs, mekkora az ezek miatti veszteség. Nálunk a kormányzati hiperaktivitás a gazdaság energiájának elvesztegetésével jár, mert a politika kezdi helyettesíteni az innovációt, a kezdeményezőkészséget és minden olyan tényezőt, ami hajtaná a vállalkozásokat és így a gazdaságot.

– Úgy tűnik, a kormány továbbra is a nagy építőipari beruházásokra költ indokolatlanul sokat az uniós pénzekből a magasabb növekedési ütem fenntartása érdekében, illetve azért, hogy kistafírozza a baráti építőipari cégeket.
– Az előző ciklusban az volt a nem alaptalan kritika, hogy betonba öntik a pénzeket, városközpontokat újítanak föl, amelyek nem ösztönzik a gazdasági aktivitást. A másik véglet az, ha mindent a vállalkozások kapnának, de akkor is probléma, ha a pénzosztás politikai szempontok alapján történik. De hibás az a mai szemlélet is, hogy hívjunk le mielőbb minden uniós pénzt. Ilyenkor eleve nagy a hibalehetőség. Ha a pénzt hosszú évekre előre elköltik, amikor nem sokat tudunk arról, hogy öt-hat év múlva mire lesz szükség a gazdaságban, könnyű melléfogni. Ráadásul a gyorsított lehívás esetében jellemzően nincs elegendő építőipari kapacitás az építésekhez, ez pedig fölnyomja az árakat. Végeredményként az látszik, hogy a vállalkozói kalkulációt és a saját tőkeképződést semmi sem pótolja.

– Sokan úgy vélik, az osztogatáson kívül nincs a kormánynak gazdaságpolitikája. Ön hogyan látja?
– A politikai felső vezetésnek van határozott világképe és politikai célja, amelynek egy része támogatható, másik része nem. A középosztály megerősítésének gondolatát például helyeslem. De vajon az utóbbi években valóban erősödött-e a középosztály? Mert ha azt az ötezer „nemzeti trafikost” nézem, aki koncesszióhoz jutott, akár igen is lehetne a válasz. Ha viszont azt a harmincezer magyar kisembert nézem, akitől elvették a dohányárusítás jogát, akkor nem igaz. Aki az elmúlt egy évben 25-30 helyet ugrott a leggazdagabb száz magyar listáján, az megerősödött, akinek viszont ez nem sikerült, az nem. A szikár adatok azt mutatják, hogy társadalmunkban a jövedelmi különbségek jelentősen nőttek. Ez nem lenne gond, ha a jövedelmek fölhalmozódása a tehetségekhez igazodna, mint például a Szilícium-völgy sufnijaiból indult világcégeknél. Nálunk nem erről van szó. A kormányzat hiperaktív, de nem hatékony, ami a gazdasági teljesítmény rovására megy: a mérhető szempontokat figyelembe vevő nemzetközi listákon sajnálatosan hátul állunk. Nálunk például az adóügyekre sokkal több időt kell fordítani, mint másutt, vagy egy építési engedélyre is többet kell várni, mint másutt. Bizonytalanságot szül az is, hogy túl gyakran változnak a jogszabályok. Objektív kritériumok alapján tehát a kormány gyengén teljesít. Hozzáteszem, örülök, ha azt hallom, hogy az ország jobban teljesít, de hangsúlyozom, ez nem a kormányzat miatt történik, hanem annak ellenére. Jól mutatja az állam túlsúlyát, hogy a megtermelt jövedelem felét központosítja és osztja el újra, ami igen magas arány. Az osztogatás pedig azt a képzetet tartja életben, hogy a kormánytól kapnak az emberek, pedig nem, hiszen a szétosztott pénz az adófizetőktől származik. Ha kevesebbet szedett volna be a kormány, s a különbözetet a gazdaságban hagyta volna, jobban állna az ország.

– Mi magyarázza visszaesésünket a versenyképességi listákon? Milyen intézkedésekkel lehetne elősegíteni a versenyképesség emelését, a nagyobb hozzáadott értékű termelés meghonosodását? 
– Hazánk versenyképessége nemzetközi összevetésben romlott. Az autópályák és egyéb infrastrukturális beruházások tekintetében javultak viszonyaink, az államhoz, mint tulajdonoshoz vagy szabályozóhoz köthető mérőszámok viszont romlottak. Nálunk például sokkal nehezebb egy vállalkozásnak áramhoz jutnia, mint máshol. Megjegyzem, a gyenge hatékonyság törvényszerű az olyan nagy, túlcentralizált szervezetek esetében, mint amelyeket a magyar kormány meghagyott vagy újabban kiépített. A helyezésünk azért is romlott, mert más országok gyorsabban bontották le a verseny útjában álló akadályokat. Itt van Lengyelország, amely a kilencvenes évek elején az egy főre jutó teljesítmény tekintetében jóval mögöttünk, sőt Ukrajna mögött állt, most pedig előttünk van. A korrupció elleni fellépés tekintetében is sokkal előbbre jutottak az elmúlt negyedszázad során. Nemrég hallottam konferencián a téma szakértőitől, hogy náluk nincs intézményesített korrupció, vagyis hátszél nélkül is hozzá lehet jutni közbeszerzési megrendeléshez, állami támogatásokhoz. A Balkánon ez elképzelhetetlen, Magyarország ebben a tekintetben valahol a kettő között található. Nem csak ezért, de a lengyel gazdaság sokkal dinamikusabban nőtt, mint a magyar. A magyar versenyképességet rontják azok a törvények is, amelyeket a felső vezetők egy hétvégén kiötölnek, majd hétfőn az Országgyűlés elé kerülnek, s a héten már hatályba is lépnek. Holott hiányzik belőlük egy lényeges, megalapozó mozzanat: az, hogy a kifejezetten ebből a célból tartott szakapparátus több életképes és jogszerű javaslatot kidolgozzon, amelyekből a politikusok kiválaszthatják az értékrendjüknek megfelelőt. Az Európában páratlanul centralizált magyar döntéshozási rendszerben nagyon nagy a tévedés lehetősége. Ha például a szakapparátus készítené elő a döntéseket, akkor nem lehetne később arra panaszkodni, hogy Brüsszel visszadobta, hiszen a szakemberek bizonyára a hazai és uniós jognak megfelelő, szakmailag átgondolt javaslatot terjesztenének döntésre a kormány elé. Amikor viszont az olvasó azt hallja, hogy fontos ügyben egyéni képviselői indítványt nyújtanak be, akkor meg kell szólalnia a vészcsengőnek. Vagy előkészítetlen, ötletszerű döntés születik, vagy pedig a szokásos egyeztetési és nyilvánossági csatornákat akarja valaki kikerülni. Az egyéni indítványt ugyanis a kisebb ügyekre találták ki. Hallatlan, hogy sokakat érintő törvényt vagy akár alkotmányt módosítsanak egyéni képviselői indítvány alapján, ahogy az Országgyűlésben már megtörtént.

– Lassan teljesen eltűnik itthonról a képzett magyar munkaerő? Mit lehet ez ellen tenni? Egyáltalán van-e erre valamilyen rövid távú megoldás?
– Semmi gond azzal, hogy a magyarok külföldön, külföldiek pedig itt tanulnak. A gondok ott kezdődnek, ha nálunk a technikai vagy pénzügyi eszközök hiánya miatt bizonyos szakmákat egy szint felett egyszerűen nem lehet művelni. Az igazi veszély az agyelszívás, amikor a tehetséges és mozgékony emberek kikerülnek a magyar társadalomból. Különösen, ha a jelenlegi kedvezőtlen demográfiai folyamatokat erősítve a külföldön dolgozó, tanuló magyarok gyermekei kint születnek, akik talán már haza sem jönnek. De ha hazajön mégis, aki külföldön szerzett munkatapasztalatot, itthon igencsak nagyot néz, amint sokaktól hallom: odakint nem kérdezték, ki fia-borja, csak azt, hogy mihez ért. Nálunk viszont – különösen az állami szektorban – sok minden más fontosabb, mint hogy ténylegesen mit tud.

– Választási költségvetés-e a napokban nyilvánosságra hozott kormányzati elképzelés?
– Szolidan választási karakterű a 2018-as költségvetés: sokaknak jut belőle ez-az. Ám azt a kormányzati optimizmust, mi szerint négy százalék fölötti gazdasági növekedés várható, s amelynek hozadékából sok mindenkinek adható több, nem osztják sem a hazai szakértők, sem a nemzetközi szervezetek szakapparátusai. Nincs azonban benne akkora túlzás, mint a 2000-es évek közepén volt. Mint például 2005-ben, amikor botrányosan elszámolták a költségvetést. A kárát később láthattuk.

– A kormány továbbra is favorizálja a keleti nyitást. Van ennek értelme? Sokan úgy vélik, Orbán a szingapúri modellt követi. Ön szerint van-e ebben igazság?
– Logikus, hogy a dinamikusan növekvő keleti országokkal kereskedni kell, mindenki ezt teszi, számos uniós ország sokkal jobban, mint mi. De nem az állami, hanem a gazdasági szereplőknek kellene nyitniuk. Persze az erősen államosított rezsimekben a bizniszt segíthetik az államközi egyezmények. Azt azonban jó lenne belátni, hogy a magyar kisvállalkozások önállóan aligha képesek kilépni igen távol fekvő piacokra, legfeljebb a nagyvállalatoknak bedolgozva. Egyelőre a külkereskedelmi adatok nem igazolják vissza a keleti nyitásra fordított hatalmas összegeket. A magyar export dinamikusan nő ugyan, de az elsősorban a jó európai kereskedelmi adatokkal magyarázható, hiszen kivitelünk kapcsolódik a német, osztrák, holland terjeszkedéshez. És még valami: az, hogy ázsiai rezsimekkel árut cserélünk, nem jelenti azt, hogy a keleti, mondjuk a szingapúri vagy a kínai társadalom rendszerelemeit is át kellene vennünk.

– Alkalmas-e a hazai közgazdasági képzés megújítására a jegybank által kialakított új közgazdasági képzés?
– Az uralkodó gazdasági nézeteket mindig meg lehet kérdőjelezni. Ezért semmi kivetni valót nem találok abban, hogy az oktatás, kutatás szabadságának jegyében Matolcsy György közgazdászként meg akarja újítani a közgazdasági gondolkodást. Ha kutat és megalapozott eredményeket mutat föl, akkor csak rajta. Az viszont nincs rendjén, hogy a jegybank hatalmas összegeket elköltve közpénzből új egyetemet vagy egyetemi szakokat létesít. Matolcsy gazdasági minisztersége idején a Széll Kálmán terv keretében tízmilliárdokat vontak ki a magyar felsőoktatási rendszerből. Ennek is szerepe van abban, hogy a magyar oktatási rendszer nem tud úgy teljesíteni, ahogy az szükséges lenne. Ilyen háttérrel különösen nincs rendben, hogy a jegybank nagy összeget költ oktatási tevékenységre. Azt senki sem kifogásolja, ha saját alkalmazottait okítja, itthon vagy máshol. A felsőoktatás azonban rendszer, bonyolult belső logikával. Nem véletlen tehát, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tudós testületei kritikusan észrevételezték a jegybank oktatáspolitikai tevékenységét. Gondoljon bele, miért lenne indokolt, hogy a magyar közpénzből fenntartott egyik egyetem más és kedvezőbb pénzügyi háttérrel működjön, mint a többi állami intézmény. A Közép-Európai Egyetem, a CEU körüli viták fényében különösen furcsa a jegybank felsőoktatási mecenatúrája. A többi felsőoktatási intézmény joggal tarthat attól, hogy a fizetések és ösztöndíjak miatt indokolatlan hátrányba kerül. Egyébként a kormányzatnak és a jegybanknak kedves intézmények alapítása olyan kezdeményezés, amelynél az oktatás és kutatás természete miatt csak évtizedes távon válik el, hogy sikeres volt-e a kísérlet.

– Úgy tűnik a tavaly őszi eredménytelen népszavazással elindult egy sikertelenségi széria a kormány számára. Lát esélyt arra, hogy – miután Brüsszelben a sarokba térdepeltették a kormányfőt még a néppártban is – végre az ország gazdaságára is jut a kormány figyelméből?
– A szakmaiság már hosszabb ideje háttérbe szorult. Rövid távú, választási ciklusokhoz igazodó politikai kalkuláció uralkodik. Abban pedig teljesen rendben levőnek számít, ha valami durva lépéssel elveszítenek ugyan ezer értelmiségit, ám máshonnan ötvenezer új szavazatot nyernek vagy megtartanak. Az említett ügyekben legfeljebb taktikai visszalépéseket észlelek, de nem látom az értékelvű és távlatos kormányzás esélyét. Illúzióimat, ha voltak, már rég elvesztettem.

– Sokan úgy vélik, többet árt a magyar gazdaságnak az a bizonytalanság, amit a hibás törvények – mint például a lex CEU – okoz, mint bármilyen elhibázott gazdasági döntés.
– A törvény éle ugyan valóban a CEU ellen irányul, de azok a tízezrek, akik utcára mentek a sebtében átnyomott felsőoktatási törvény kapcsán, ennél több veszélyt láttak. Csupán egy közepes méretű egyetem miatt nem tüntettek volna hetvenezren. Sok fiatal bizonyosan azért tiltakozott, mert a saját jövőjét is féltette. A magyar felsőoktatás autonómiája már évek óta szűkül. A magyarázat szerint a kemény gazdasági helyzet miatt neveztek ki néhány éve keménykezű kancellárokat, akik visszafogják a költségeket. Tegyük fel, a pénzügyi racionalitás vezérelte az államot. De furcsa és egyáltalán nem magától értetődő, hogy a miniszterelnök nevezi ki a kancellárokat. Az ilyen személyes kapcsolat a felsőoktatás fölötti kontroll terén meglehetősen feudális jellegű. És ha csak ez lenne. Sok minden azonban beleillik abba, amit a nemzetközi szakirodalom haveri kapitalizmusnak nevez. De hívhatjuk lopakodó centralizációnak is. A tankönyv-kiadástól a szemétszállítás központosításáig rengeteg terület centralizálását figyelhetjük meg. Ami pedig az utcai tiltakozások elszaporodását illeti: kinél az egyik, kinél a másik életszféra állami befolyásolásának a folyamata vezetett el a tiltakozásig. A kádári társadalmi rendben szocializált rétegeket talán irritálja a fiatalok és kevésbé fiatalok utcára vonulása, én ebben inkább a társadalom védekezőképességét látom. Azt, hogy az emberek féltik maguk és gyermekeik jövőjét. Megjegyzem, a nyílt szó végső soron a kormánynak is jó, mert így az emberek fölhívják a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. Úgy gondolom, a következő néhány hónap nagyon mozgalmas lesz. Én például azt tapasztaltam az egyetemen a fiatalok között, hogy amíg néhány hónappal ezelőtt azt mondták: „úgysem lehet itt mit tenni”, most ugyanazok azt kérdezik, hogy mit kellene tenni. És ez így van rendjén. Arra bíztatok mindenkit, ha valahol helytelen dolgot lát, emelje föl a hangját. Hacsak nem vesztették el a józan ítélőképességüket a hatalmon levők, kénytelenek lesznek ezeket a hangokat meghallani.

Szerző: Hajdú Péter / mno.hu