Ellenzékből, négy év alatt, 1928 májusa és 1932 júliusa között a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) tizenhétszeresére tudta növelni támogatóinak számát. 

Bár a példátlan előretörésben külső okok – elsősorban a gazdasági világválság – is szerepet játszottak, történészek azóta a modern tömegpolitika első totális, minden korszerű eszközt és elemet felhasználó kampányaként elemzik a nácik mozgósítását. Adolf Hitlert és pártját nem az SA keretlegényei, hanem a művelt értelmiségiek által professzionálisan felépített, gátlástalan propagandakampány tette potenciális kormánytényezővé. Philip Gavin amerikai történész a weimari Németország utolsó öt választásáról szóló tanulmányában azt vizsgálta, miként válhatott az NSDAP demokratikus keretek között a legerősebb németországi párttá.

1928-ra Adolf Hitler legyőzte minden riválisát a náci pártban, és Führerként egyszemélyben uralta az NSDAP-t. Volt azonban egy alapvető probléma: a párt az 1928 májusában tartott parlamenti választáson kiábrándítóan szerepelt. Az NSDAP mindössze 810 ezer szavazatot kapott. A 2,6 százalékos eredmény csak a kilencedik helyhez volt elég, és ez még az 1924-es eredménytől is elmaradt. Úgy tűnt, hogy a nácik a német politika zajos, visszataszító és jelentéktelen epizódszereplői maradnak. A gazdaság kezdte kiheverni az első világháborús vereség és a kíméletlen jóvátételi terhek okozta sokkot. A berlini színházakban és mulatókban felhőtlenül szórakozott a nép, amely a demokratikus választásokon rendre a szociáldemokratákat szavazta be az első helyre.

Hitler azonban nem fogadta el, hogy máris leáldozott a politikai karrierje, még mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Hitt benne, hogy eljön a pillanat, amikor akcióba lendülhet.

Amikor 1929. október 29-én a Wall Streeten kitört a tőzsdeválság, Németországban kevesen gondolták, hogy alig 10 hónap múlva a náci párt több mint 6 millió szavazattal a második legerősebb frakcióvá válik a Reichstagban. A sikerhez az elszabadult munkanélküliség és infláció mellett egy nagyon intenzív, tudatos és hatékony kampányra is szükség volt. A több mint 60 milliós országban a náci pártnak alig 100 ezer tagja volt, ám ezt a nagyon fegyelmezett és fanatikus magot – köztük a párt­hoz kapcsolódó különítményeket – azonnal mozgósítani lehetett. A pénzt német nagyiparosok adták, a társadalmi támogatást pedig a nacionalista felső-középosztály számos tagja biztosította a számukra. A tömegek azonban még mindig hiányoztak a nácik mögül.

Hitler tudta, hogy nem képviselheti nyíltan azokat a célokat, amelyeket néhány évvel korábban a Mein Kampfban leírt, és amelyekről a húszas években nyíltan szónokolt a náci gyűléseken. A megtévesztő választási propaganda kidolgozását egy magasan képzett, ám frusztrált értelmiségi párthívére, Joseph Goebbelsre bízta.

Goebbels feladata az volt, hogy a fővárosban, Berlinben felépítse a náci párt új imázsát. Rajongott Hitlerért és feltétel nélkül hitt a Führer képességeiben, de tudta, hogy a német közvélemény meglehetősen rossz véleménnyel van a nácikról, akik 1923-ban törvénytelen puccsot kíséreltek meg, majd politikai karanténba kerültek. Az utcán és a kommunista gyűléseken verekedő barnaingesek sem növelték a párt elfogadottságát.

Az idő rövidsége ellenére – a rendkívüli választásokat júliusban írták ki, és a szavazás napjáig, szeptember 14-éig alig két hónap volt hátra – Goebbels átfogó programot dolgozott ki. Repülőgépet bérelt Hitler és stábja számára, hogy naponta több helyszínen is kampánygyűlést tudjanak tartani. A rendezvényeket és fáklyás felvonulásokat egységesen szer­vezték, a középpontban a Führer állt, akit ekkor még csak párttársai neveztek így. A parlamenten kívüli politikust azonban csak közvetlen hívei ismerték személyesen.

Hitler beszédeihez a Goebbels által felkért szakemberek válogatták össze a paneleket. A szavazatok maximalizálásához arra volt szükség, hogy mindenkinek ígérhessen valamit: munkát a munkanélkülieknek, lehetőségeket a vállalkozóknak, a hadsereg fejlesztését a katonáknak, társadalmi harmóniát és tandíjmentességet a diákoknak, Németország dicsőségének helyreállítását a háborús veteránoknak. Rendet ígért a káosz helyett, nemzeti egységet és közösséget a támogatóknak. Megfogadta, hogy Németország újra erős lesz, amely nem fizeti többé a kirótt háborús jóvátételt. Korrupció helyett elszámoltatás lesz, marxizmus helyett népi eszmék – ígérte. Persze itt-ott üzent a zsidóknak is, hogy megszorongatja őket, de csak a „hazaárulókat és vérszívókat”.

A mindenkinek mindent kampányhoz jól illett a párt teljes neve is: Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. Hitler nem foglalkozott a középpártokkal – bár ezek is jóval nagyobbak voltak a náciknál –, hanem a két nagy tömbbel, a szociáldemokrata-kommunista baloldallal és a nacionalista centrummal szemben határozta meg magát.

Se vörös, se fekete – a jövő a nemzetiszocialistáké, hirdették a választási plakátok, amelyeket vezető kereskedelmi reklámszakemberek terveztek. Az eredmény meggyőző volt: az NSDAP törpepártból 1930 szeptemberében egyszerre a második legnagyobb párttá vált, közel 6 és félmillió szavazóval. Bár a kormányzás közelébe nem kerültek, ettől kezdve azt hirdették magukról, hogy ők a váltópárt, amely elkergetheti a korrupt, tehe­tet­len politikai elitet. A hatalom felé vezető úton döntő volt az 1930-as siker, de az áttörésre Hitlernek két évet még várnia kellett.

hetek.hu