Figyelem! Tipikusan közép-kelet-európai jelenségről lesz szó.

Vagy mégsem? Mennyi a sok és mennyi a kevés? Zenészek és a többiek, na meg ami a színpad mögött történik.

Magyarországon jelen pillanatban főállású zenésznek lenni anyagilag nagyjából annyit jelent, mintha az ember portás volna egy közepesen menő cég irodaházában. A zeneakadémiát végzett, szimfonikus zenészek sokkal jobb helyzetben vannak, főként, ha sok a külföldi felkérés, illetve szerződött tagjai egy-egy nagyobb zenekarnak. Az ő világuk azonban egészen más lapra tartozik.

Egy kiváló gitáros, zongorista, ütőhangszeres, fúvós, vagy épp énekes sorsa közel sem rózsás, ha a zeneipar nem tart igényt a munkájára. Márpedig nem tart, mivel a média külön gyárt magának sztárokat, akikkel azt csinál, amit akar, ha aláírnak egy-egy több évre szóló szerződést.
A rossz nyelvek ezeket a kifacsart szerencsétleneket hívják egyszer használatos, vagy eldobható sztároknak.

Van azonban egy egészen speciális területe a magyar zenei életnek, mely sokkal inkább tartozik a szórakoztatóipar területére, mintsem a zenéére, bár látszólag mégis inkább az elsőhöz húz. Ez pedig nem más, mint a mulatós műfaj.

Az ismertebb nevek egyetlen fellépésért átlagosan 200-500 ezer forintot kérnek, melyben nincs benne a szállítás, a roadok díjazása (ha kellenek, bár általában hangszerek híján nem), az útiköltség és az ÁFA.
Az igazán kedvelt mulattatók azonban (mindenki gondoljon csak a műfajra, pontosan tudni fogja, hogy kikről is van szó) sokszor ennél is többet, gyakran 500-600 ezer forintot is hazavisznek egyetlen fellépést követően.

Az igazán szomorú érdekes az egészben, hogy lényegében semmiféle végzettséget és szakmai tudást nem igényel ez a foglalatosság, különösebb fáradozással sem jár a munka, mégis megkereshető vele akár a havi 2-3 millió forint is, méghozzá tisztán, leadózva, járulékokkal és unblock, mindennel együtt.

A hangszeres tudásukat és gyakorlatukat évtizedek kemény munkájával elsajátító zenészek ezzel szemben többnyire tanításból és abból a néhány koncertből élnek, amit havonta sikerül megszervezniük. A jogvédő irodai tagság sem kecsegtet vagyonokkal: akinek dalait napjában többször játssza a rádió, havonta legfeljebb néhány ezer, de maximum egy-két tízezer forint szerzői jogdíjat kapnak, hiszen a rendszer elosztásos alapon működik.

A mulatós műfaj a lehető legkönnyebben emészthető, s alapvetően nem kell más az élvezetéhez mint a puszta belső döntés: „jó lesz ez”.
A települési önkormányzatok horribilis pénzeket fizetnek a fellépőknek a falunapi produkciókért cserébe, s még örülnek is, hogy ennyiből milyen nagy mulatságot sikerült rittyenteni. No igen. Panem et circenses, mondja a művelt polgármester, majd átveszi a számlát.

A legszebb az egészben, hogy a jelenség világméretű, bár Amerikában ugyanúgy nem mulatósnak hívják a piacvezető műfajt, ahogyan Németországban, vagy Ausztriában sem.

Minden a fejekben dől el. De az, hogy mi legyen a fejekben, vajon hol?

(Címlap: Kis Grófo a jászfényszarui céges bulin // Fotó: H. Szabó Sándor)