Mayer Máté írása a Spanyolviasz blogon

Másfelől 2011-ben forradalmi hullám söpört végig a Közel-Keleten megdöntve számos diktátor uralmát. Nem is olyan régen Erdogan elnök ellen puccsot kíséreltek meg Törökországban, Putyin Oroszországában rég látott erejű tüntetések zajlottak a nyugdíj korhatár emelése miatt, Ukrajnában forradalom buktatta meg az oroszbarát, populista Janukovics elnököt. Ha csak ezekre a hírekre figyelünk, akkor pedig azt feltételezhetjük, hogy a világ lassacskán ugyan, de egyre demokratikusabb hellyé válik, a demokrácia végül mindenütt győzni fog. Mi akkor az igazság?

A ’29-es világválság óta axiómaként kezelik a társadalomtudósok azt az állítást, hogy a gazdasági válság mindig a szélsőséges eszmék megerősödését hozza, a demokráciák bukását, diktátorok felemelkedését eredményezheti. Ez a kijelentés azonban pontatlan, mert a gazdasági válság mindig a fennálló rendszer megingását hozza magával, vagyis, ahol diktatúra van, ott a diktatúrát rengeti meg a krízis, ahol demokrácia van, ott a demokráciát gyengíti meg, hisz a válságért mindenütt a hatalmon lévő vezetőket okoljuk. A 2008-as gazdasági világválság pedig ennek megfelelően a demokratikus országokban a demokratikus eszmék, politikusok és intézmények iránti bizalmat ásta alá, míg a harmadik világ néhány országában, melyeket keményebben érintett a krízis, a diktátorok itták meg a levét.

A még ma is uralkodó neoklasszikus közgazdaságtan ígérete szerint a profitmaximalizálással, a GDP korlátlan növelésével a világ minden problémája megoldódik és ettől végül mindenkinek jobb lesz. Ennek a mesés gyarapodásnak pedig egyetlen eszköze van: a szabad verseny, ami a mind jobb minőségű és mind olcsóbb termékek és szolgáltatások Kánaánját hozza el. A neoklasszikus közgazdászok ennek megfelelően azt állítják, hogy a gazdasági válságot mindig külső tényezők, például természeti katasztrófák, vagy a piacok állami túlszabályozása okozza, ezért a gyógyír a piac mind nagyobb fokú liberalizálása és a környezeti katasztrófák minél hatékonyabb kivédése. A valóságban azonban ez a modell a folyamatos túltermelésből adódó gazdasági válságokhoz, a környezet tönkretételéhez és tőkekoncentrációhoz vezet, ami megöli magát a szabad versenyt és egyre silányabb minőségű, rabszolgamunkával készített olcsó termékek dömpingjét eredményezi.

Ugyanakkor a már említett ’29-es válság után, bár hatalomra került Mussolini, Hitler és egy rakás további diktátor Közép-Európában és néhány évig úgy tűnt, a fasizmus megállíthatatlanul ledarálja a liberális demokráciát, végül az USA zászlaja alatt a demokratikus eszmék hívei még a hidegháborút is megnyerték a szovjetekkel szemben. A világgazdaságot pedig sikerült úgy megreformálni, hogy 2008-ig ismét folyamatos növekedési pályán tartsa a fejlett országokat, sőt, még néhány harmadik világbeli ország is feljebb tudott kapaszkodni gazdasági értelemben. Miért ne ismétlődhetne meg az akkori forgatókönyv, miben más a világ mai helyzete a demokráciák és diktatúrák szempontjából, mint a 20. század első felében volt?

Általában elmondhatjuk, hogy egy politikai berendezkedést, mindig valamilyen társadalmi-gazdasági egyensúly tart fenn. A feudalizmust például a nemesek, a papság, a városi polgárság és az uralkodók gazdasági-társadalmi egyensúlya tartotta fenn. Amíg ezeknek a rétegeknek nagyjából hasonló méretű vagyona volt, nem tudták kigolyózni a többieket a hatalomért folytatott versengésből. Ha a nemeseknek kicsit jobban ment, és az uralkodó trónjára törtek, hogy saját jelöltjük fejére tegyék a koronát, vagy kiskirályok módjára függetlenedni próbáltak a királyok, cárok és császárok fennhatósága alól, akkor az uralkodók a papsághoz és a polgárokhoz fordulhattak segítségért a nemesek ellen. Ha a papság befolyása nőtt túl nagyra, akkor lehetett az urakat és a polgárokat szövetségesül hívni és így tovább. A feudális gazdasági rendszerben senki nem tudott olyan gyorsan olyan nagymértékben meggazdagodni, hogy azt a többi rend el ne gáncsolhatta volna. A politikai hatalom legfőbb forrása ugyanis minden korban és kultúrában a vagyon, hiszen a pénzt mindig nagyon könnyű politikai befolyássá alakítani.

A feudalizmus, mint politikai rendszer akkor omlott össze, amikor az iménti egyensúly egyszer csak felborult a felfedezések és főleg a gyarmatosítás hatására. A reformáció eltaposni való eretnekség, a humanizmus és a felvilágosodás vándordiákok és különcök hóbortja maradt volna, ha nincs egy hirtelen meggazdagodó társadalmi csoport, ami gazdasági erejére támaszkodva nem tűzi ezeket az eszméket a zászlajára annak érdekében, hogy politikai dominanciára tegyen szert. Ők voltak a vállalkozó polgárok, akik a gyarmatosításból meggazdagodva a technológiába, az iparba fektettek és útjára indították az ipari forradalmat. Nem azért támadták a feudalizmust, mintha emberszeretőbbek lettek volna a papoknál és a nemeseknél, vagy mert jogegyenlőséget követeltek volna minden ember számára, ahogy azt Hollywood szereti láttatni, hanem mert többségük nem volt nemesi származású, így pedig csak korlátozott politikai jogaik lehettek. Azonban, ha az ő adójukból működött a teljes államapparátus és a hadsereg, akkor azt szerették volna, ha cserébe ők írhatják a törvényeket is a nekik tetsző módon. Így született meg a modern demokrácia.

Az olyan dicsőnek tartott eseményekben, mint a Nagy Francia Forradalom egyszerű emberek harcoltak és haltak meg a „régi rend” híveivel szemben, de ezzel végül – tudtukon kívül – csak a tehetős nagypolgárok érdekeit szolgálták. A világ sem igazságosabb, sem egyenlőbb nem lett a forradalmaktól és a polgárháborúktól. Szavazati jogra kizárólag a tehetős kevesek tettek szert, továbbra is ők irányították az országokat, csak most már nem nemeseknek és papoknak hívták őket, hanem nagypolgároknak, és törvényileg védett előjogok helyett immár törvényileg védett, örökölhető vagyonbiztosította – és biztosítja máig – az uralmukat még a következő generációk fölött is.

A képviseleti demokrácia mai formáját akkor nyerte el, mikor a szavazati jogért küzdő középosztálybeliek, munkások, parasztok és az addig másodrendű polgárokként számon tartott nők és feketék ki tudták kényszeríteni azt. Azért jártak sikerrel, mert megszervezték magukat és együttes gazdasági súlyukat kihasználva méltó(bb) ellenfelei lehettek a nagypolgárságnak, mint egyénenként, külön-külön. Az összvagyonuk és leginkább a termelésben, a szolgáltatásban és a tervezésben játszott kulcsszerepük kikerülhetetlenné tette őket a gazdaságban és a hadászatban, így akárcsak egykor a római plebs, a 19-20. századi alsóbb rétegek is megkapták a jogot, hogy beleszólhassanak a politikába.

Mert bár a képviseleti demokrácia egyik mítosza az, hogy elidegeníthetetlen jogokkal születünk, a valóságban jogokkal sohasem születünk, azokat mindig ki kell kényszeríteni, ahogy a vállalkozó polgárok jogokat kényszerítettek ki a királyoktól, cároktól és császároktól, vagy a munkásmozgalmak a nagypolgárságtól. A képviseleti demokráciában azonban csak ahhoz szereztek nekünk jogot az elődeink, hogy megmondhassuk, hogy kik „csinálják a politikát”, arra már jóval kevésbé, hogy a mi kezünkben legyen a tényleges politikai hatalom. Sajnos azonban a megszerzett jogokban sokaknak csalódniuk kellett, mert valójában nem a közügyeket akarták ők befolyásolni, hanem, akárcsak nálunk a rendszerváltás idején, egy magasabb életszínvonalra vágytak. A választójog önmagában azonban erre alkalmatlan eszköz. (Ráadásul eleve lehetetlen cél, hogy mind „nagypolgárokká” legyünk, mert a Föld erőforrásai ennyi embert még a jelenlegi színvonalon is csak bajosan tudnak ellátni.) Rajtunk áll, hogy harcolunk-e további jogokért, vagy inkább „szakértőkre” bízzuk a közügyeinket...

Visszatérve a ’29-es gazdasági válsághoz, akkoriban még javában zajlottak a polgárjogi küzdelmek. Bár a gazdaság csődbe jutott, a politikai rendszert fenntartó gazdasági-társadalmi egyensúly még éppen abba az irányba formálódott, ami erősítette a fennálló világrendet. Az általános és titkos választójog megadásával még tömegeket lehetett a rendszer elégedett támogatóivá tenni. Mára azonban ez a gazdasági-társadalmi egyensúly elbillent a korlátlanul gazdagodó, szűk körű gazdasági elit javára, akik nem csak a globális GDP jelentős részét birtokolják, de szinte a teljes ipart, a médiát és az összes szolgáltatást is. A többségnek ők adnak munkát, ételt, otthont, ruhát, szórakozást, híreket, járműveket és kütyüket, tőlük veszünk gyógyszert, sőt, egyre több helyen már a vízkészletek is az ő kezükben vannak. Ráadásul a birtokukban lévő technológiákkal és a tudós társadalom gazdasági érdekeik szolgálatába állított nagyobb részével együtt, hamarosan talán már alkalmazottként sem lesz szükségük az emberek többségére, ha szinte mindenkit kiválthatnak majd robotokkal és algoritmusokkal. Ez az egyik lényeges különbség a ’29-es és a 2008-as világválság között és ez az egyik fő oka annak, hogy a mostani válság a képviseleti demokráciák végleges összeomlásával fenyeget.

Sokan a ’29 utáni időkhöz hasonlítják a jelen kort, de nekem inkább a Római Köztársaság bukása jut róla az eszembe. A tömegek már elvesztették azt a kevés tényleges politikai hatalmukat is, ami volt, ezt jó páran már érzik is, de nem látják át, hogy mi zajlik körülöttünk. Az állam és a köztársaság védelmezőiként föllépő demagóg zsarnokokat szívesen támogatnak, hogy valahogy helyrebillentsék ezt a felborult egyensúlyt, de ők csak „cirkuszt és kenyeret” adnak a népnek, míg a mai nagypolgárság, a nagybefektetők érdekeinek jobban megfelelő rendszereket építenek ki a demokrácia helyett.

Végül a klímaváltozás olyan „Mad Max” világok megteremtésével fenyeget mindenütt az egész bolygón, ahol eleve lehetetlen volna demokráciáról és emberi jogokról beszélni. Hiszen, ha egy pohár vízért és egy falat ételért küzdesz nap, mint nap, nem fog érdekelni, hogy azt milyen áron szerzed meg és az sem, milyen címmel ruházza fel magát bárki, aki az adott föld urának mondja magát.

A bejegyzés sorozat további részeiben a demokratikus berendezkedésre leselkedő fent felsorolt veszélyeket szeretném részletesen körüljárni magyar és nemzetközi példákon keresztül, mert ha értéknek tekintjük a demokráciát, akkor megállapítható, hogy a vagyonkoncentráció, a környezeti problémák sora és a technológiai fejlődés iránya nagyobb veszélyt jelentenek rá, mint néhány populista vezető. A folytatásban elsőként arra keresem a választ, hogy miért engedjük, hogy kicsússzon a kezünkből a hatalom és miért támogatunk inkább demagógokat, mint megfontolt politikusokat?

Forrás: spanishwax.blog.hu