Egy forradalmi rendszer csak addig maradhat erős, amíg van ki ellen küzdeni.

Egy olyan entitás, amelyet úgymond a harc tett naggyá, és semmi máshoz nem ért, csak akkor tarthatja meg ezt a hatalmát, ha egyre újabb ellenségeket keres és talál magának – vagy konszolidálódik. Nehéz azonban úgy konszolidálódni, ha ezt csak a totális hatalom birtokában tuják elképzelni.

A Fidesz az „elmúltnyolcév” alatt erősödött kétharmados párttá – olyan nyolc év alatt, amelynek a végre minden indoka megvolt a társadalomnak arra, hogy egy új vezetői réteget próbáljon ki a régi helyett. Ez a nyolc év azonban a Fideszt nem csak megerősítette, de le is gyengítette. Mire sor került a kormányváltásra, ideológiájuk csakis abból állt, hogy a baloldalt el kell pusztítani, hiszen minden rosszért az felelős. Gyakorlatilag vallásháborút hirdettek, amelyben az ideológiai holdudvar és a tábor egy jelentős része lelkesen támogatta őket.

A szóban forgó kormányváltás óta elmúlt nyolc évből azonban már az ötödikben irányítanak ők. Ezen évek alatt a baloldal felaprózódott és egyes blokkjai, mint azt a legutóbbi választások jól megmutatták, nem csak külön-külön, de együtt sem képviselnek akkora erőt, hogy fenyegetést jelentsenek.

Nehézzé vált tehát a Fidesz számára, hogy bűnbakot találjon a ballépésekért. A kommunikációban persze még mindig nagy kedvenc Gyurcsány és az MSZP, de ez egyre kevesebbeket győz meg. Új ellenséget találni pedig nehéz.

Az Európai Unió ellen vívott szabadságharc egy ideig megint fűtötte a tábort – hiszen hogyan is szólhatnának bele bármibe a pimasz nyugatiak ebben az országban, amihez semmi közük? Ahová évente mindössze hétszer annyi pénz pumpálnak, mint amennyit Magyarország befizet a közös kasszába?

A civil társadalom vegzálása, az ellenzéki vagy éppen csak kormányellenes aktivisták kipécézése is jól működött, legalábbis a táboron belül, s ebben a jobboldali média lelkesen asszisztált. Az elmúlt hónapok kivételesen népszerűtlen tevei és intézkedései és a katasztrofális kommunikáció azonban még a saját tábor egy tekintélyes részét is lebontották, s még ha az ellenzék nem is erősödött, ma már azoké a legnagyobb csoport Magyarországon, akik nem díjazzák azt, ha az ő soraikban keresi a kormány az aktuális „rosszakat”.

Az szóba sem jöhet, hogy ne valaki ellen próbáljanak kormányozni – kapóra jött hát a párizsi tragédia, hogy a kontinensen egyébként is egyre népszerűbb bevándorlás-ellenességet meglovagolva új ellenséget találjanak, elterelve a figyelmet saját húzásaikról. Most éppen a „megélhetési bevándorlók”, „deviáns szubkultúrák” azok, akiket meg kell regulázni. Még nem látszik, hogy ez pontosan mennyire lehet népszerű álláspont, kérdés azonban, hogy ha a társadalom úgy gondolj, néhányezer bevándorlónál talán nagyobb baj is akad az országban, vajon ezekért kit tesznek majd felelőssé. Tudjuk, hogy a Fidesz kreativitása az ellenségkeresésben szinte kimeríthetetlen – kijelölhető ellenfél azonban már kevés akad.