Robert Anthony Altemeyer (1940 –) több évtizeden keresztül foglalkozott a tekintélyelvű rendszerek, ideológiák pszichológiájával. Kutatásainak kiindulópontja – amit később empirikus mérésekkel is igazolt – az, hogy az emberek politikai döntéseit jelentős részben a személyiségtípus határozza meg. Ennek leírására többféle mutatót is kidolgozott, ezek egyike az úgynevezett jobboldali tekintélyelvűség-skála (Right-Wing Authoritarianism, RWA-skála), amely az eredetileg 2006-ban megjelent The Authoritarians című könyv középpontjában áll. A több kiadást megért könyv egy változatát a szerző nemrég saját honlapján ingyen elérhetővé tette.

Autoriter? Konzervatív? Baloldali?

Fontos leszögezni, hogy az, amit Altemeyer a jobboldali tekintélyelvű személyiségnek nevez, nem azonos a jobboldali vagy konzervatív nézeteket valló emberekkel. Bár az általa folytatott amerikai és kanadai kutatások alapján az ilyen személyiségjeggyel rendelkező emberek nagyobb része jobboldali pártokat támogat, Altemeyer szerint hasonló a pszichológiai profilja azoknak az emberek is, akik például a Szovjetunió későbbi időszakában a pártállam lelkes hívei voltak. Bár magukat kommunistának vallották, pszichológiai értelemben mégis a jobboldali tekintélyelvű személyiségről beszélhetünk esetükben,

hiszen a „jobboldali” itt elsősorban az adott társadalomban rögzült hatalmi struktúrák és értékek tiszteletét jelenti,

nem pedig mindazt, amit a politikai iránytűk gazdasági vagy kulturális tengelyén a jobboldalra szokás sorolni. Ebben az értelemben létezik baloldali tekintélyelvűség is, ami éppen a hagyományos struktúrák lerombolása érdekében adna rendkívüli hatalmat egy vagy több vezetőnek. De ez Altemeyer szerint jóval ritkább, és a vizsgált nyugati társadalmakban sosem vált igazán relevánssá a politikában.

Altemeyer szerint a jobboldali tekintélyelvűség három attitűd együttesét jelenti egy emberben:

• tekintélyelvű önalávetés: az egyén aláveti magát a hatalomnak, nagyfokú engedelmességet tanúsít a hatalmat birtokló személyekkel szemben;
• tekintélyelvű agresszió: aktív vagy passzív agresszivitás olyan emberek ellen, akik valamilyen szempontból nem férnek bele a normálisként elfogadott kategóriákba;
• konvencionalizmus: nagyfokú hagyománytisztelet, ragaszkodás a bevett, hatalmi struktúrák által támogatott szokásokhoz.

Azt, hogy mennyire jellemző valakire a jobboldali tekintélyelvűség, Altemeyer egy 1996-ban kidolgozott kérdőív segítségével méri fel. Ezekben ilyen és hasonló állításokat kell, hogy értékeljen a válaszadó -4-től +4-ig terjedő skálán, annak tükrében, mennyire ért egyet azokkal:

„Országunknak most egy erős, elszánt vezetőre van szüksége, aki összezúzza a gonoszt, és visszavezet bennünket a helyes útra.”

„Az engedelmesség és a tekintély tisztelete a legfontosabb erények, amiket egy gyereknek el kell sajátítania.”

„Tárt karokkal és nyitott szellemmel kell fogadnunk a tiltakozókat és radikálisokat, mert az új eszmék táplálják a haladást.”

„Országunk megalapozott tekintélyű emberei rendszerint okosabbak, tájékozottabbak, és hozzáértőbbek, mint mások, s az emberek támaszkodhatnak rájuk.”

„A homoszexuális férfiak és leszbikus nők éppoly egészségesek és erkölcsösek, mint bárki más.”

A kérdésekre adott reakcióik alapján az Altemeyer által vizsgát alanyok (nagyrészt egyetemisták) pontszámot kapnak, ez alapján sorolhatók a magas vagy alacsony RWA-pontszámúak csoportjába. Természetesen az emberek többsége a két lehetséges szélsőérték közé esik.

A bűnözőkkel kíméletlen, a korrupt politikussal elnéző

Altemeyer szerint azért lehet személyiségtípusokról beszélni a tekintélyelvűségi pontszám alapján, mert a hasonló számot kapott emberek más szempontokból is hasonlóan gondolkodnak és cselekednek. A magas RWA-pontszámú, tehát tekintélyelvűségre hajlamosabb emberek például az átlagosnál gyakrabban dőlnek be például az érvelési hibáknak: Altemeyer egyik kutatásában az alábbi, hibás logikai láncot használta:

• Minden hal tengeri állat.
• A cápák is tengeri állatok.
• Tehát a cápák halak.

A végső állítás ugyan igaz, de a logika hibás (a két első állításból nem következik a harmadik, és az első állítás hamis) – minél magasabb volt valaki RWA-pontszáma, ezt annál kisebb eséllyel látta át. A leggyakoribb válasz az volt: az érvelés helyes, hiszen a cápák tényleg halak.

Altemeyer szerint ez azt mutatja, hogy

a tekintélyelvű személyiségű emberek hajlamosak a dogmatikus gondolkodásra, kritikus gondolkodásuk kevésbé működik, ha olyan narratívával találkoznak, ami igazolja korábbi előítéleteiket.

Vagyis hajlamosabbak a politikai manipuláció áldozatává válni, elhinni hamis állításokat és hibás érveléseket, ha egy tekintélyszemély azt mondja, amit hallani szeretnének.

A szerző hangsúlyozza, hogy az autoriter személyiségű emberek kifejezetten a hatalmon levő emberek (állami vezetők és hagyományosan nagyobb hatalommal rendelkező csoportok) irányába elfogultak, és nem feltétlenül a hagyományosan elfogadott szabályok tekintetében – leginkább ez különbözteti meg a jobboldai tekintélyelvűséget a konzervativizmustól. Ezt példázza, hogy míg a magas RWA-pontszámú emberek a közönséges bűnözőkkel (tolvajokkal, garázdákkal stb.) szemben drákói szigort vezetnének be, az átlagnál jóval elnézőbbek azokkal, akik visszaéltek a hatalmukkal, például korrupt politikusokkal vagy túlkapást elkövető rendőrökkel.

Nincs mitől félnünk, csak a félelemtől

Az autoriter személyiség meghatározó érzelme Altemeyer szerint a félelem. A politikában ez elsősorban a fennálló rend megváltozásától és a másságtól (kisebbségekkel szembeni előítéletek, xenofóbia) való félelemként jelenik meg. A félelem az egyik összetevője az autoriter rendszerekre és mozgalmakra jellemző erőszaknak. A másik a morális fölény érzése: míg a kevésbé tekintélyelvű emberek hajlamosak időről időre megkérdőjelezni, vajon ők állnak-e a jó odalon, a tekintélyelvű személyiségeknél ilyen kételyek ritkán merülnek fel.

Számukra a csoporthoz (nemzet, vallás vagy maga a politikai párt) való tartozás és lojalitás a legnagyobb érték, így ennek megkérdőjelezése árulással ér fel.

Emiatt a jobboldali autoriter csoportokban rendkívül erős a kohézió, és kevésbé jellemzőek a belharcok és az ideológiai viták.

Az erős félelemérzet sokszor az irracionalitásig fajul. Altemeyer egyik kísérletében például négy csoportba osztotta a magas RWA-pontszámot elért résztvevőket, és az első csoporttól azt kérdezte: egyetértenek-e azzal, hogy a drogfogyasztás minden másnál nagyobb veszélyt jelent a társadalomra. A résztvevők többsége igennel válaszolt, pont úgy, mint a többi csoport, akiktől azt kérdezték, a családok szétesése, a vallástalanság vagy a környezetszennyezés a legnagyobb fenyegetés. Mindegyik, tekintélyelvű személyiségekből álló csoport az éppen felvetett problémát vélte a létező legnagyobb veszélynek – ez pedig arra utal, hogy a veszély méretét a tekintélyelvű személyiségek hajlamosak túlbecsülni. Az alacsony RWA-pontszámú emberek ezzel szemben a veszélyre vonatkozó kérdéseknél gyakrabban mondtak ellent, és saját mérlegelésük alapján mondták, hogy valami mást tartanak a legnagyobb kockázatnak.

A pszichológiában – Sigmund Freud tanításai alapján – uralkodó nézet volt, hogy a tekintélyelvű gondolkodás a tudattalanba lefojtott vágyakból és gyermekkori traumákból ered (például abból lesz autiriter személyiség, akit gyerekként a szülei szigorúan büntettek). Ezt az empirikus kutatások azonban nem támasztották alá.

Altemeyer kutatásai szerint viszont azok, akiket gyermekként félelemre neveltek, arra, hogy a világ alapvetően veszélyes hely, jóval gyakrabban válnak autoriter gondolkodásúvá.

Azok, akik egy úgynevezett „veszélyes világ” kérdőíven sok igenlő választ adnak, az átlagnál nagyobb arányban mutatnak homofób, rasszista és más módon előítéletes attitűdöket, és keményebb államhatalmat támogatnak.

Vezér és követő

Arról tehát már képet kaphattunk, mit lehet tudni az autoriter mozgalmak követőiről, de mi a helyzet a tekintélyelvű vezetőkkel? Altemeyer szerint azoknak a személyiségtípusa, akik politikai vezetőkké válnak, több szempontból különbözik az autoriter követőkétől. Itt bemutat egy újabb személyiségskálát, az úgynevezett „szociális dominancia orientáció”-skálát (Social Dominance Orientation, SDO). A magas SDO-pontszám elsősorban a társadalmi hierarchiák támogatását és az empátia alacsony szintjét mutatja (a releváns kérdőív például ilyen kérdéseket tartalmaz: „egyetért-e azzal, hogy egyes csoportok egyszerűen alsóbbrendűek másokhoz képest; hogy az egyenlőségre való törekvés igazságtalan; hogy ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, néha át kell gázolni másokon” stb.). Kutatások szerint az erős SDO-faktor összefügg a nagyobb hatalmi ambíciókkal és a machiavellisztikus magatartással is.

Mind a magas RWA, mind a magas SDO-pontszámú emberek hajlamosak az előítéletekre a mainstreamen kívül eső csoportokkal szemben,

azonban az utóbbiakra nem annyira jellemző a konvencionalizmus és a dogmatikus gondolkodás (ezzel összefüggésben például azok, akik ezen a skálán magas pontszámot kapnak, az átlagnál kisebb arányban vallásosak). Szemben az autoriter követőkkel, a tekintélyelvű vezetői pozíciók felé orientálódó emberekre nem jellemző a félelem-alapú neveltetés és világszemlélet, ehelyett jellemzőbb, hogy az emberközi viszonyokat alapvetően konfliktusként („a dzsungel törvénye”) látják. Az agressziót így esetükben nem a félelem és a morális fölény érzete támasztja alá, hanem az, hogy úgy vélik, mindenki más is így tenne.

A tekintélyelvű rendszerek kiépülését Altemeyer szerint jelentős részben e kétféle, egymást mágnesként vonzó személyiségtípus „egymásra találása” teszi lehetővé: „A tekintélyelvűség olyasvalami, amit az autoriter követők és az autoriter vezetők közösen főznek ki” – írja. „Az autoriter követők örömmel alávetik magukat a dominancia-orientált vezetőknek (…) és együtt olyan halálos örvényt indítanak el, ami egy egész országot beszippanthat”.

Nem kőbe vésett a személyiség

A szerző szerint ugyanakkor két dolgot nem szabad elfelejteni: az egyik, hogy ahhoz nem feltétlenül kell autoriter személyiségűnek lenni, hogy valaki egy diktatúra kiszolgálójává váljon (igaz viszont, hogy az autoriter pártok hatalomra juttatásában nagy szerepe van a megfelelő pszichológiai profilú embereknek). Altemeyer példaként említi a híres Milgram-féle áramütés-kísérletet, ahol az alanyok nagy többsége, köztük a kevésbé autoriter beállítottságú emberek jelentős része is hajlandó lett volna parancsra életveszélyes áramütéssel kínozni egy embert; valamint Christopher Browning Átlagemberek című, a megszállt Lengyelországba átvezényelt és a náci háborús bűnök végrehajtójává vált rendőrökről szóló könyvét.

A másik, hogy a könyvben bemutatott személyiségjegyek nem megváltoztathatatlanok. Altemeyer saját felmérései is azt mutatták, hogy egy-egy személy RWA-pontszáma élete során változhat – az egyik legnagyobb csökkenést azoknál tapasztalta, akik a két profilkészítés között elvégezték az egyetemet. Altemeyer szerint ennek nem is annyira az oktatás az oka, hanem az, hogy

az egyetemen az ember találkozik eltérő nézőpontokkal és a saját csoportján kívüli emberekkel, amely látványosan csökkenti az előítéletességet.

Ezért tartja fontosnak a kisebbségek láthatóságát, reprezentációját a médiában és a közéletben.

Rámutat arra is, hogy ha egy társadalomban növekszik a félelem szintje, az a tekintélyelvű gondolkodás növekedését is magával hozza (nem véletlen, hogy az autoriter propaganda jellemzően a fenyegetettségérzet fenntartására törekszik, általában valamilyen külső ellenség felmutatásával).

Nem meglepő, hogy amikor egy felmérés előtt az embereknek a baloldali extrémizmus (terrorizmus, országot megbénító sztrájkok) fenyegetését mutatták fel, utána nagyobb arányban adtak magas jobboldali tekintélyelvűségre mutató válaszokat, de akkor is ez volt a reakció, amikor szélsőjobboldali erőszakról beszéltek az alanyoknak. Ez azt mutatja, hogy hatalomra törekvő autoriter jobboldali erők számára sokszor politikailag kifizetődő lehet az erőszak alkalmazása.

A szerző azonban a jobboldali tekintélyelvűség hatékony ellenszerének nevezi az erőszakmentes tiltakozást.

A felméréseken résztvevők a leginkább akkor mutattak kevésbé tekintélyelvű attitűdöket, amikor előzőleg arról hallottak, hogy egy elnyomó hatalom békés tüntetőket bántalmaz. Az erőszak szintjével a tekintélyelvűség is növekszik egy társadalomban, míg az erőszakmentes ellenállással elkerülhető ez a csapda.

Zubor Zalán

Könyv: Bob Altemeyer: The Authoritarians. Winnipeg: University of Manitoba, 2006.

szakirodalom.atlatszo.hu