A Kitekintő olvasói számára mindez nem újdonság, de a logikai láncolat kedvéért érdemes néhány ténnyel szembesülni – bármily kellemetlen is ezeket tudomásul venni.

Magyarország egy kicsi, gazdaságilag, katonailag és – újabban – politikailag gyenge ország. Nemzetgazdaságunk legjobb esetben az Európai Unió 0,7 százalékát (!) teszi ki. Abba meg jobb nem belegondolni, hogy az ún. multik teljesítményét levonva mennyi is az annyi. Természeti erőforrásaink csekélyek, geopolitikai helyzetünk évszázadok óta kedvezőtlen, kiszolgáltatott. Gazdaságunk elképesztően nyitott, exportunk 78 százaléka az EGT-be irányul (2013), a hazai állami beruházások elsöprő többségét az EU fizeti, és a többi, és a többi. Ezek olyan tények, amelyekkel érdemes szembenézni, mint kiindulási alappal, hiszen e nélkül semmilyen nemzeti fejlesztési stratégia nem lehet sikeres. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen körülmények között élő ország számára miért nem evidencia a nemzetközi kapcsolatok működését, veszélyeit és lehetőségeit értő emberfők kiművelése.

Hány jó ész lett vaddá,
Hogy nem mívelték?
Hány polgár búnyikká?
Hogy jóba nem nevelték!
Dudva lenne a dudvák
Közt az ananász:
Kanász marad akinek
A nevelője kanász.
(Csokonai: Jövendölés az 
első oskoláról a Somogyban)

Folyik a kormányzati húzd meg, ereszd meg a nemzetközi tanulmányok szak megszüntetése kapcsán. Az egyetemi polgárság megmozdulását követően mintha visszakozna a hivatalos oktatáspolitika, de a sajtóban több helyen megjelent „győztünk!” hangulat a diákság részéről nem feltétlenül indokolt. Egyfelől könnyen lehet, a minisztérium tudatosan dobta be a szakok felszámolásának hírét, hogy legyen miből engedni. Régi tárgyalástechnikai húzás, bár nem túl elegáns, hiszen a saját kormányunknak nem taktikáznia kellene ellenünk, hanem szolgáltatnia, azért vannak. Másfelől a közben csöndben ismét megnyirbált egyetemi autonómia hatására semmi sem zárja ki, hogy egy év múlva újra elővegyék az ügyet. Az újonnan felállítandó egyetemi konzisztóriumokban az egyetemi hallgatók nem kapnának helyet, maga az egyetemi vezetőség is alig, mégis az egyetem nevében hozhat majd komoly döntéseket. Ráadásul a felsőoktatási államtitkárral tegnap megjelent interjúban egyáltalán nem az hangzott el, hogy mégsem szüntetik meg a nemzetközi tanulmányok és egyéb szakokat, hanem, hogy „ez egy tervezet. Nyitottak vagyunk a tárgyalásokra.”

Az oktatás unalomig ismert helyzete

Nemzetközi példák, sőt, a józan ész is azt diktálja, hogy mindezen adottságok mellett egyetlen dolog vihetne előre egy ilyen csepp kis országot: a tudás. Persze lehet, nem mondogatjuk még ezt elég ideje, talán csak a görögök óta, de huszonöt éve biztosan. Hiszen pontosan tudjuk, a világ egyik pénzügyileg is legjobb befektetése éppen az oktatás. Nem beszélve a társadalmi hasznáról. Egy norvég felmérés szerint évi 10 százalékos hozamként fogható fel az oktatás megtérülése, ami jóval meghaladja a kamatlábak sok évtizedes átlagát. Sőt, talán valaki még emlékszik rá, az OECD 2009-es adatai szerint a fejlett országokban éppen Magyarországon volt a legnagyobb haszon a felsőoktatási kiadásokon, a magyar állam tizenegyszer (!!!) annyi bevételt szerez a diplomásoknak köszönhetően, mint amennyibe a képzésük került. Nem igaz tehát az a kocsmai színvonalú érvelés az egyetemisták ellen, hogy ők eltartottak, így hallgass a nevük. Ellenkezőleg, hosszabb távon épp ők tartják majd el az ilyen mélységű érvelésre képes polgártársaikat.

Ehhez képest oktatóként (kettős csapás: tanárgyerekként) elkeserítő azt látni, hogy saját kormányaink évtizedek óra szisztematikusan verik szét a hazai oktatás minden szintjét. Az OECD adatai szerint hazánkban a második legalacsonyabb a tanárok fizetése, sőt, itthon csökkent legdurvábban a fizetésük reálértéke, 2012-ben már csak 65 százaléka volt a 2005-ös értékének. Ez konkrétan azt jelenti, hogy például egy több diplomás általános iskolai nyelvtanár negyven év munkaviszony után kb. 140-150 ezer forintos nettó alapfizetéssel megy nyugdíjba, azaz pályája végére sem éri el a magyar hivatalos átlagfizetést sem! És tőlük várjuk, hogy felkészítsék a jövő generációit a felsőoktatásra. Ahol egyébként egy kezdő oktató tanársegédként kb. 120-130 ezret vihet haza, és ha elég tehetséges és/vagy jól helyezkedik, ezt néhány évtized alatt akár meg is duplázhatja, ezzel bizonyos szakokon elérve saját tanítványai versenyszférabeli kezdő fizetését.

Nem meglepő, hogy az Európai Bizottság oktatásért, kultúráért, ifjúságért és sportért felelős biztosa is úgy nyilatkozott: „Megkerülhetetlen, hogy Európa versenyelőnyének megtartásához vagy növeléséhez le kell számolni azzal a nézettel, ami szociális kérdésként áll az oktatáshoz. Az oktatás befektetés. A kultúra, a tudásbázis, a minőség jelenti szinte Európa utolsó megmaradt versenyelőnyét.” Az idézett biztost egyébiránt Navracsics Tibornak hívják, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett rövid külügyminisztersége alatt a hazai külpolitikai kutatás intézményi ellehetetlenítésében. 

Mindehhez képest a minap egy svéd kutató kollégával beszélgetve csodálkozhattam rá arra, hogy a svéd állam nem pusztán ingyen biztosítja mindenkinek a felsőoktatási képzéseket, hanem havi 1000 euró támogatást ad minden diák számára, amelynek egynegyede vissza nem térítendő. Nem csoda, hogy 70-75 százalék az éves beiratkozási arány, azaz a svéd fiatalok közel háromnegyede egyetemre jár! Felmerülhet a kérdés, hogy néhányan nem élnek-e vissza a helyzettel, nem lébecolnak-e? Dehogynem! Viszont még így is bőven megéri az államnak a rendszer üzemeltetése, mert a döntő többség diplomával a kezében elképesztően magas hatékonysággal képes termelni, így az átlag svéd munkavállaló közel 7 hétnyi munkaórával kevesebbet dolgozik, mint egy magyar, miközben közel 4,5-szer több értéket termel! De persze sokan mondanák, hogy Svédország gazdag, így rossz példa. Úgyhogy beszéljünk inkább a fejlődő Kínai Népköztársaságról, ahol az egy főre jutó gazdasági teljesítmény épp a fele a magyarnak. Ennek „megfelelően” a pekingi Tsinghua Egyetem 364 milliárd forintos (1,3 mrd USD) éves költségvetése önmagában két és félszerese a teljes magyar 143 milliárd forintnyi állami felsőoktatási kiadásnak. A 2013-as magyar állami támogatás a 2005-ös ráfordítások felét teszi ki reálértéken számolva. Mindeközben a Tsinghua hallgatóinak száma valamivel kevesebb, mint az ELTE-n tanulóké. Ráadásul egy pekingi egyetemi tanár (történetesen épp a nemzetközi tanulmányok szakon) már négy éve is jobban keresett, mint egy magyar, azóta pedig valószínűleg csak nyílt az olló. Ha pedig a jelenlegi felsőoktatási büdzséhez hozzáadnánk azt a 400 milliárdot, amit a magyar adófizetők nem teljesen önszántukból évente a sport állami támogatására költenek, akkor országos szinten már majdnem elérnénk a Harvard költségvetésének a felét! De ez már tömény populizmus részemről. 

A fentebb felületesen vázolt helyzet nagyrészt az elmúlt évtizedek mindenkori kormányainak lelkes költségcsökkentő ténykedésének köszönhető. Bár Magyarország egyetlen erőforrása a humán tőke lehetne, éppen az ebből a szempontból legfontosabb és egyben legvédtelenebb két alrendszert, az oktatást és az egészségügyet sikerült elsorvasztani. Az, hogy ez megtörténhetett, az egész társadalom felelőssége. Miközben például Kínában még a nép legegyszerűbb gyermeke is évszázadok óta a kőkemény oktatásban látja utódai boldogulásának, felemelkedésének kulcsát, addig nálunk a többség számára az oktatás másodlagos fontosságú, a tanárok megbecsülésének szintje pedig rendkívül alacsony javadalmazásukban is tükröződik.

A legújabb kormányzati elképzelések azonban mintha egy új minőséget képviselnének, ami túlmutat az eddigi, pusztán költségcsökkentő célzatú intézkedéseken. Most olyan egyetemi szakok kerültek célkeresztbe – élükön a nemzetközi tanulmányokkal –, amelyek nagyrészt piaci alapon (azaz bevételt generálva, nem pedig adóforintokat felemésztve) működnek, nagy népszerűségnek örvendenek, így kiemelkedő képességű hallgatókat vonzanak, akik aztán az átlagnál jobb elhelyezkedési esélyekkel indulnak neki az életnek. Mindezek alapján aggasztó gondolatok merülnek fel az emberben, amikor a kormány valós céljait próbálja elgondolni. Vajon miért kell egy olyan szakot ellehetetleníteni, amely politikailag, jogilag és gazdaságilag kiművelt, nyelveket beszélő és főképp világlátott embereket képez? Egy olyan szakot, amely bevételt generál az egyetemeknek, gyakran egész karokat tart el, ahová a legmagasabb pontszámokkal lehet bekerülni, és amely diplomával átlagon felüli eséllyel lehet elhelyezkedni? Mi köze a kormánynak ahhoz, hogy egy diák saját pénzéből mit és hol szeretne tanulni? Mindezt az egyetemi autonómiába és a diákok önrendelkezési jogába durván belerondítva. Abba az egyetemi autonómiába, amelynek már a keresztény-konzervatív Egységes Párt illetékes minisztere, Klebelsberg Kuno is kiemelt jelentőséget tulajdonított:

„A szabadság nemcsak a tudományos kutatás, hanem a tudományos igazgatás sikerének is nélkülözhetetlen előfeltétele; a közigazgatási szabadság jogi formája pedig az autonómia.”[1]

Kinek az érdeke mindez? Számos elmélet látott napvilágot az elmúlt napokban, kezdve a Nemzeti Közszolgálati Egyetem számára kormányzati eszközökkel történő piactisztítástól (vö.: vasárnapi zárva tartás és a kivételezettek köre) egészen a párt pallérozott emberfőktől való félelméig (végül is volt már olyan, hogy egy egyetemista elment Oxfordba, megtanult angolul, látta a nyugatot, visszajött, oszt’ mi lett belőle). Mindez azonban csak rövidtávon érdekes, hosszú távon az a lényeg, hogy a már ismert módon nyitott, a nemzetközi környezetének kiszolgáltatott Magyarország számára elemi, stratégiai fontosságú a nemzetközi kapcsolatok terén a lehető legjártasabb szakemberek kinevelése. Nem csak az állam, hanem a gazdasági szektor számára is! Nincs annál ijesztőbb, mint amikor egy-egy magyar diplomatával folytatott pár perces beszélgetés során az ember rájön, hogy az illető életében nem hallott a realista külpolitikáról, a Bretton Woods-i rendszerről, a hintapolitika történelmi következményeiről, vagy épp a külkereskedelmi cserearányokról. Mást tanult, szelaví, ahogy a művelt latin mondja. 

Mire jó a nemzetközi tanulmányok szak?

Félreértés ne essék, a hazai nemzetközi tanulmányok képzés nem tökéletes. Sőt, attól gyakran igen messze áll, ahogy azt a legtöbb jelenlegi vagy volt hallgató mondani szokta. Saját jogi majd nemzetközi tanulmányaim, illetve ötévnyi rendszeres külföldi oktatói tevékenység után határozottan egyetértek ezekkel a véleményekkel. Az okok sokrétűek, kezdve a már kivesézett elégtelen finanszírozási háttértől a gyakran megcsontosodott humánerőforráson keresztül egészen a merev állami akkreditációs elvárásokig. Épp ez utóbbi miatt is az elemi logika megcsúfolása és/vagy a hallgatóság értetlennek nézése a felsőoktatásért felelős államtitkár azon kijelentése, miszerint minőségi bajok vannak a nemzetközi tanulmányokkal. Hiszen közvetve-közvetlenül az állam hagyta jóvá az akkreditációs eljárás során a szak felépítését, az oktatók számát, minőségét stb. Ugyanezen szabályok miatt nem vagy alig lehet változtatni a tanrenden, és így fordulhat elő, hogy a 21. században bizony elvégezhetnek úgy öt évet a tanulók, hogy az Egyesült Államokról, Kínáról vagy Oroszországról egyáltalán nem hallgattak önálló tantárgyat. Persze, hiszen jelenleg kevéssé csábító az egyetemi oktatói munkakör, így a már meglévő oktatók szakterületéhez kell igazítani a kínált tárgyak körét, mint gombhoz a kabátot. Na de milyen az a kormányzati politika, amely baltáért nyúl, ha valakinek a homlokára száll egy légy?

Ehelyett tessék modernizálni a tananyagot és az oktatási módszereket, tessék kinevelni, megfizetni és megtartani a tehetséges fiatal oktatókat, és tessék erősíteni a versenyt a több intézményben folyó képzési programok között! Magyarországnak szüksége van az efféle végzettségű emberekre a diplomáciai-politikai szférában és az üzleti szektorban is. Egyrészt aki nem ismeri a világot, az nem ismeri saját hazáját és önmagát sem. Márpedig idehaza eleve komoly önismereti kihívással küzdünk, nem kellene ezt tovább mélyíteni. Másrészt meg kellene érteni, hogy megfelelő minőségbiztosítás mellett a nemzetközi tanulmányok szak nem romkocsmákban merengőket képezne, hanem a gazdasági szereplők számára fontos munkaerő-alapanyagot. Az elmúlt egy-két évtizedben végbement technológiai, munkavégzési és ebből fakadó oktatás módszertani fejlődés következtében ma már nem pusztán a lexikális tudást bebiflázó, illetve azt visszamondó végzettekre van szükség. Nyugati felsőoktatási intézményben már régóta olyan amerikai és európai akkreditációs elvárásoknak kell megfelelnünk, amely sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a hallgatók kompetenciáinak fejlesztésére, gyakorlat-orientált képzésére. Ennek egyik fő oka, hogy a felgyorsult technológiai fejlődés mellett már régóta lehetetlen megmondani, egyáltalán szükség lesz-e még azokra a szakmákra öt év múlva, ahová most a kormányzat szabályozási eszközökkel terelni akarja a  magyar fiatalokat. (Nem lesz!)

Ennek megfelelően a nyugati (és egyébként gyakran már a keleti) felsőoktatási módszerek egyik alapkövetelménye, hogy nyitott, kommunikatív, más kultúrákat is ismerő és elfogadó, az alapokat jól ismerő, de az újabb és újabb fejlesztéseket megtanulni képes és akaró értelmiségieket képezzen. Az őket majdan alkalmazó szervezetek pedig erre a nyitottságra és flexibilitásra alapozva a saját, speciális elvárásaikhoz igazítják munkavállalóikat. 

Az elmúlt években gyakran felmerült a kérdés, hogy miért nincs itthon önálló intézménye pl. az EU-kutatásnak, a Németország-kutatásnak vagy akár a Kína-kutatásnak. Ehhez képest tavaly sikerült még az általános külpolitikai kutatás intézményét is ellehetetleníteni. Idén már tényleg a nemzetközi alapképzés beszántását is megérhetjük? Ha Magyarország sikeres szeretne lenni, nagyon gyorsan le kellene vetkőznünk azt a leginkább periferikus országokra jellemző, provinciális mentalitást, miszerint aki nem tud hegeszteni, az igazából nem is dolgozik. Valójában hamarosan aki csak hegeszteni tud, az nem fog dolgozni, mert nem lesz hol. 

A szerző Kína-kutató, jogász, külpolitikai szakértő, egyetemi oktató, az egykori Magyar Külügyi Intézet volt munkatársa.

kitekinto.hu (A kép illusztráció!)