A 2018-as országgyűlési vereség és a 2019. őszi önkormányzati választások pozitív tanulsága kellett ahhoz (a korábbi bukásokkal együtt), hogy realitássá váljon az ellenzék technikai koalíciójának gondolata. Miközben ez a felismerés megérett – noha annak módjáról még ma is vitatkoznak az érintett szereplők (közös listák száma) – a jövőkép, vízió-adás, a kínálat-orientált ellenzéki ajánlat súlyosan leépült. Egyes pártok szervezetileg is szétcsúsztak. Ősszel már többet fogunk tudni, de egyelőre úgy tűnik, a válsághelyzet előtt-alatt sem tudtak érdemben javítani a pozícióikon.

Látjuk az ellenzéki szereplőket, halljuk a hangjukat, esetleg üdvözöljük a közös kormányváltó szándékot, csak éppen nem kapunk irányjelzőket arról, hogy mit gondolnak a világról, társadalomról, mit képviselnek, miben különböznek egymástól, és miként tudnának együttműködni.

Miért lényeges ez? Mert ennek hiányában ugyanúgy zsákbamacskát árulnak, mint a „folytatjuk” üzenetével újrázó Fidesz. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a kormánypártok rendelkeznek saját hívószavakkal, szimbólumokkal, mítoszrendszerrel, a választók által is jól beazonosítható narratívával, míg ellenfeleiknél gyakran a proteszt-ellenzékiség terméketlenségét, az innováció hiányát látjuk néhány ritka kivétellel.

A pártrendszer „20-21. századi” felosztásának kísérlete a politikai paletta hárompólusúból ismét kétpólusúvá válásával együtt értékelődött le. Ez gyakorlatilag a Jobbik pólusképző erejének és középpárti státuszának elvesztését és a „lehet más a politika” ígéretének megfakulását jelentette.

Azóta a DK-tól a Jobbikig terjedő „egységfront” csaknem áthidalta az ellenzék töredezettségét, ám ezt a 2010 előtt kormányzó és (kezdetben) velük szemben önmagukat meghatározó szereplők részvételével tette. Ez komoly dilemmákat hozott felszínre (a magukat többször átpozicionáló, vezetőváltásokon átesett pártok esetében identitásválsággal együtt), és még többet tartogat 2022-höz közeledve – nem is beszélve az esetleges közös kormányzásról.

Az ellenzéki szerepbe szorulás tartóssága, a valódi politikai verseny nyomasztó hiánya, a hatalom irányából érkező adminisztratív támadások közelebb hozták egymáshoz a releváns ellenzéki szereplőket, növelve az ellenzéki szavazótáborok közötti átjárást. (Ez már a 2018. áprilisi taktikai szavazás esetében is megfigyelhető volt, bár „csodafegyvernek” nem minősült. Azóta még inkább felerősödött ez az attitűd.)

Néhány ellenzéki párt ebből azt a tanulságot vonta le, hogy az identitáspolitikára, a közösségépítő politikai szimbólumokra nincs szükség, hiszen azok vitás pontokat képeznek az ellenzéki együttműködés játékosai között. Van olyan szereplő, amelyiknek azt az egyszerű igazságot is újra fel kellett fedeznie (saját kárán), hogy

a politika verseny, s az ellenzéki pártok nem a teljes hasonulásban, hanem a versengő együttműködésben érdekeltek – hacsak nem akarnak teljesen feloldódni.

Eközben azt láthatjuk, hogy azok a politikai pártok, amelyek felvállaltak akár megosztó programelemeket, álláspontokat, beleálltak a vitákba, nemcsak a „farvízen” igyekeztek tematizálni, tehát kitűntek valamivel, láthatóak voltak, azok tudtak leginkább profitálni a 2018 áprilisa óta eltelt időszakból. Ez akkor is igaz, ha az elmúlt bő félévben egyik szereplőnek sem sikerült trendszerűen erősödnie, domináns pozícióba kerülnie az ellenzéki oldalon.

Ugyanakkor az is világossá vált: kitűnni nem azzal lehet, hogy ki tudja harsányabban szidni Orbán Viktor rendszerét.

Néhány ellenzéki szereplő beleesett abba a csapdába, hogy egy szűkebb választói „törzsközönség” előtti performanszként tekint a politizálásra, miközben személyi, szervezeti, programadási oldalról komoly deficitet halmozott fel.

Ezt a politikai munkát nem lehet megspórolni, sem annak hiányát elfedni Facebook-lájkokkal és az „összellenzékiség” fátylával.

Az együttműködési kényszer felismerésével és felvállalásával együtt szükségessé vált a „közös minimumok” megtalálása. Az viszont stratégiai hiba volna, ha ugyanazokat a húrokat pengetné minden ellenzéki szereplő. Egy ilyen szövetség csak akkor lehet sikeres, ha kellően sokszínű, mégis integratív. Nem úgy válhat azzá, hogy – félve a csoportképzéssel járó vitáktól – minél kevesebbet mond, hanem úgy, hogy minél szélesebb, más-más világnézetű választói rétegeket igyekszik megcélozni üzeneteivel. Ezért van szükség arra, hogy az ellenzék rendelkezzen olyan erővel is, ami a balközép, centrista, proteszt-baloldali, stb. választók mellett a kormánykritikus, társadalmilag konzervatív szavazókat is képes megszólítani.

Ideológiai szempontból nehéz volna egyértelműen beskatulyázni a pártokat. Könnyebb dolgunk van, ha azok önmeghatározását vizsgáljuk. Az MSZP szociáldemokrata pártként határozza meg önmagát. A Jobbik immár „centrista nemzeti néppárt” (jelentsen ez bármit is). A Momentum szintén középen áll – ahogy Déri Tibor, Újpest polgármestere nemrég megjegyezte a tisztújítást követő új elnökség összetétele kapcsán. Az LMP – Magyarország Zöld Pártja többféle politikai eszmeáramlatot is követve szintén centrumpozíciót foglal el. Miközben hazánkban tartós tömegmozgalmat, omnibusz-pártot a politikai centrum nehezen vagy aligha tud fenntartani (ennek megvannak a választásszociológiai okai), látszólag egyfajta tülekedés alakult ki a „centrista” pozícióért, miközben a Fidesz magának vindikálta a „jobboldalt”.

Választói oldalról a politikai centrumban elhelyezkedőkre leginkább egy töredezett baloldali-centrista erőtér és egy egységes, jobboldali erőközpont veti ki a hálóját.

Való igaz, hogy a választók többsége elsősorban nem ideológiai kérdések mentén hoz döntést, ugyanakkor értékjelzők, azonosulási pontok nélkül nem fogják megszólítva érezni magukat. Az ellenzéki pozícióból megfogalmazott szocialisztikus ígéretek és az „Orbán, takarodj” indulati eleme ehhez önmagukban nem elegendőek. Brand-építés, megújulás, politikai karakterek felemelése sem képzelhető el csupán külsőségek (új frizura, új elnevezés, bőrdzseki, új pártlogó, stb.) által, ha nincs ezek mögött jövőkép, misszió, „eredeti termék”.

Az ellenzéki összefogás nem lehet sikeres sem közös minimumok, sem a résztvevő szereplők önálló identitásának felvállalása, társadalmi ajánlatának megfogalmazása nélkül. A 21. század gyorsan változó viszonyai, kihívásokat támasztó trendjei, növekvő törésvonalai közepette a közösségi identitások szerepe egyre inkább felértékelődik.

A választók részéről is egyre nagyobb kereslet mutatkozik arra, hogy ezekre az összetett jelenségekre a politika képes legyen magyarázatokat és válaszokat adni. A szükséges leegyszerűsítés miatt ez csakis értékalapon állva (pl. ökoszociális, liberális, konzervatív, stb.) tehető meg. Ezért a sikeres szereplők nem leépítik identitásukat egyfajta technokrata („ügyek mentén való”) politizálást hirdetve, épp ellenkezőleg: megerősítik azt.

Ha kitekintünk a világban jelenleg zajló, európai szemmel is jól észlelhető folyamatokra, azt láthatjuk, hogy az identitáspolitika a virágkorát éli – akár az inkább jobboldalra, akár a baloldalra sorolható társadalomformáló erőket, mozgalmakat nézzük. Ennek fontosságát a hazai politikában leginkább a kormánypárti stratégák ismerték fel, fordították a maguk javára. Orbán Viktor felépített európai véleményvezéri, vizionárius szerepe is részlegesen ennek tudható be. A Fidesz azonban a törésvonalak biztosította ellenségkép erejét használja fel, pedig a politikacsinálás és önmeghatározás állhat konszenzuális alapon is.

A nyilvánosság szerkezete, a politikai verseny állapota, egyes ellenzéki szereplők teljesítménye folytán gyakran lehet az a benyomásunk, hogy a kormánykritikus/kormányellenes média is egyfajta „pártpolitikai szerepbe” bújik, és az ellenzéki pártok helyett/előtt igyekszik tematizálni.

Maga a jelenség nem feltétlenül szokatlan, hiszen a média sok helyen „negyedik hatalmi ágként” működik, s még korlátozott médiapluralizmus mellett is komoly információ-közvetítő, narratívagyártó szerepe van. Ráadásul a kormányoldali, irányított médiavalósággal szemben ez – az adott médiumok tendenciózus jellege esetén is – egy demokratikusabb, pártpolitikai aktoroktól függetlenebb működést irányoz elő.

Ugyanakkor az ellenzéki média nem veheti át az ellenzéki pártok nyilvánosság előtti szerepét, nem orvosolhatja a rossz döntéseket, szervezeti gyengeségeket, kommunikációs baklövéseket, vagy a koherens világkép és társadalom-felfogás hiányát.

Az ellenzéki pártok egymással való súrlódásait hiba volna csupán a zsákmányszerzés logikája mentén megragadni. Politikai stratégiai és identitáspolitikai (hitelességi) szempontok csapnak össze, miközben minden szereplő tisztában van a megegyezés kényszerével. A fő kérdés ma nem az együttműködés létrejötte, hanem az ellenzék választási esélyeit, ezzel együtt a kormányváltás lehetőségét alapvetően befolyásoló koncepció kiválasztásának módja. Utóbbi megéri a vitát.

A cikk szerzője a Jövő TV állandó politológusa. / jovotv.hu