Szücs Sándor válogatott labdarúgót Farkas Mihály és Péter Gábor pribékjei 1951. június 4-én végezték ki… E komor hónapban – csak Budapestről! – 15 ezer embert telepítettek ki… A sztálini Magyarországon ezekben az években az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) és a rendőrség csaknem 1,3 millió embert tartott bűnügyi nyilvántartásban, a rendes és különleges bíróságok 387 ezer embert ítéltek el (ebből 30 ezer személyt “államellenes” tevékenység miatt). A kitelepítettek száma elérte a 22 ezer főt, bírósági ítélet nélkül 6.000 állampolgárt internáltak, a kivégzettek száma – a háborús bűntettek miatt halálra ítélteket nem véve figyelembe! – 510 volt. 

Amikor dörgött és villámlott – A „Parasztbáró”

Kovács Erzsébettel, korának ünnepelt sztárjával, a “Rejtély”, a “Tűzpiros virág” és a “Donáti úti orgonák” előadójával személyesen sohasem találkoztam – holott a Németországból történt hazaérkezésem évében még mindketten egy városban éltünk. A szörnyű titkot (hogy ki volt valójában az a provokátor, aki elárulta őket) Ő is csak 1993-ban ismerhette meg egyik nyilatkozatomból, mikor emigráció évei véget értek. – Heti több alkalommal telefonon beszélgettem vele, felelevenítve azokat az éveket, melyeket ugyanabban az esztendőkben nagyon fiatalként (és “osztályidegenként”), távol a fővárostól, kitelepítésben éltem át. A „segítő” neve Kovács József volt, az alvilágban a háborút követő években „Parasztbáró” néven ismerték, az ÁVH beépített ügynöke volt, leginkább a nyugat-magyarországi megyékben tevékenykedett. A hetvenes évek elején még a politikai elítéltek fegyházában, a „Gyüjtő”-ben is foglalkoztatták. 

"Elindultunk a végzetes útra…”

“Az Aranycsapat nem egy tagja megfordult nálunk. Sanyinak Lantos és Hidegkuti voltak a legjobb barátai. Én akkor már énekelgettem különböző szórakozóhelyeken, ahol G. Dénes György, Szenes Iván, Horváth Jenő, Fényes Szabolcs, Seres Rezső dallamai szálltak – az ország mindeközben mozgalmi dalok bűvöletében robotolt.
Egy napon Sanyi előállt az egyetlen elfogadhatónak vélt megoldással: nincs más lehetőségünk, menjünk ki, hagyjuk el az országot… Említette, hogy sporttársai útján ajánlatot kapott az AC Milan-tól és arról is beszélt, hogy akadt egy ember, aki segítené szökésüket. – Fél kiló aranyat kért a ’segítő’ és még ötezer dollárt, ha kijutunk. Amikor az előzetes megbeszélésre elmentünk, találkoztunk a férfival, láttam, hogy nem tiszta a tekintete, de nem mertem szólni.
Elindultunk a végzetes útra. Szerelmem megkért, akármi is történjen, soha ne valljam be, hogy disszidálni akartunk. Voltak gyanús jelek, de mi naivan hittünk… A határ előtt ’segítőnk’ megkérte a Sanyit, hogy fogja meg a fegyvert, amit a kezébe ad és állítsa élesre a biztonság kedvéért. – Néhány perc múlva az árkokból fegyveres katonák ugrottak elő… Bevittek bennünket az őrsre, engem a falhoz állítottak, a Sanyit megbilincselve azonnal elvitték valahová. Én később az ÁVH rettegett Gyorskocsi utcai épületébe kerültem, elvették gyűrűmet, órámat, meztelenre vetkőztettek, kivül-belül megmotoztak… Kivették a bugyimból a gumit, levágták a szoknyámról a gombokat, elvették a cipőfűzőt. Az öt lépés hosszú zárkában két fapriccs volt és egy kübli. Szigorúan hanyatt kellett feküdni éjjel, a mellen, az őrség számára láthatóan, összekulcsolt kézzel. Ott tanultam meg a kenyeret elszopogatva enni, úgy tovább tartott… A kihallgatásokon vallattak, vertek, lekurváztak – de tagadtam.
Egy napon Sanyi kézírásával hoztak egy papírt, melyen egyetlen mondat volt olvasható: ’Mondjál el mindent, én is elmondtam mindent!’. - Később már tudtam, hogy becsaptak...

„Gróf Apponyi Júlia keverte nekem a betont…”

Vallottam. – A tárgyaláson ott volt az Újpesti Dózsa két embere, mint ülnök. A ’segítő’ sehol. Minden jéggé dermedt, világossá vált, hogy tőrbe csaltak. – Szücs Sándor vádpontjai: hazaárulás, tiltott határátlépés kísérlete, fegyvercsempészés a kapitalistáknak, csoportos szökés… Az ítéletet is hamarosan kimondták: az Ő ítélete kötél általi halál, én négy év börtönt kaptam.

Még az elején a börtönparancsnokot a cellában lemisiztem… Az egyenruhás őrjöngve ripakodott rám: ’Tetűmári! Maga szemét, utolsó ribanc, hogy meri Farkas Mihály elvtárs nevét a mocskos szájára venni!’ – Rögtön a sötétzárkában találtam magam. Kis üvegdarabbal felvagdostam az ereimet, de a vérem kicsurgott a folyosóra, ezért még életben találtak rám. Másfél év után munkára vittek bennünket, akkor kezdték el építeni a Csepeli Autógyárat. Mivel szépen raktam a téglákat, engem neveztek ki csoportvezetőnek. Gróf Apponyi Júlia keverte nekem a betont…
Azt sem tudtam meg 1993-ig, hogy a Sanyit hová temették. Puskás Feri, az Aranycsapat, az egész futballvilág egyetlen olyan játékosa volt, aki talán tehetett volna valamit Szűcs Sándorért. A ’száguldó őrnagy’ állítólag igyekezett is kijárni a kegyelmet csapattársának, de mindhiába…”

Az 1950. évi 26. számú törvény alapján - halál

Amit a háború utáni évek híres énekesnője sem tudhatott: szerelmét, Szűcs Sándor futballistát egy soha ki nem hirdetett – ebből következően nem hatályos – 1950. évi 26. számú törvény (“fegyveresen elkövetett tiltott határátlépés bűncselekménye”) alapján végezték ki… Az ismert sportoló nem kért kegyelmet, a kirendelt védő kérelmét elutasították. Kovács Erzsi akkor és még évtizedekig ennyit tudhatott meg a válogatott labdarúgó haláláról, illetve a saját büntetőügye hátteréről. Hazatérésem alkalmával mondtam el neki a részleteket. – Azt, hogy Puskás (eredeti nevén: Purczeld) Ferenc, a későbbi legenda, valóban akart-e segíteni és volt-e valós alapja a 20 NB I-es focista disszidálási szándékának 1951-ben, az valószínűleg soha nem derül ki. Aztán később, öt év múltán “Öcsi” és még egy egész csatársorra való világhíresség 1956-ban úgy döntöttek, hogy nem térnek haza. – Megérezhettek valamit. Elhatározásuk őket igazolta – a rémálom, a diktatúra, a levert szabadságharc után folytatódott.
 

©Kollár Erzsébet, 2018.
Szemenyei-Kiss Tamás „Az osztályidegen” c. kéziratából
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár
Budavári Palota „F” épület