A baloldalnak nem kellene évről évre megkongatni a vészharangokat és megfújni a harci kürtöket, amikor újra és újra rádöbben, hogy az EU-t nem a baloldal céljainak megvalósítására hozták létre és üzemeltetik.

Vajnai Attila az Európai Baloldal elnöke, (akármit jelentsen is az Európai Baloldal) azt állítja a Népszabadság hasábjain, hogy Európa átalakítása elkerülhetetlen, de jobb lenne, ha azt nem a szegényeket és a bevándorlókat utáló szélsőjobb, hanem a szolidaritáshoz és a demokráciához ragaszkodó baloldal vezényelné le - írja a gepnarancs.hu. Nyilván a bevándorlóknak és a szegényeknek jobb lenne, ha a mai Európa helyett születendő újat baloldali értékek mentén hoznák létre, de ez nyilván nem lenne annyira jó a jobboldalnak, amelynek választói és finanszírozói a jómódúak, még inkább a gazdagok, de valójában az európai nagytőke.

A baloldalnak, az európai tömegeknek egy szolidáris és szociálisan érzékeny, igazságos közteherviselésen és igazságosabb jövedelemelosztáson alapuló Európa lenne szimpatikusabb, míg a kontinens nagytőkéseinek és kisebb-nagyobb vállalkozóinak, akik ugyancsak tőkések a maguk módján, inkább tetszene egy a munkavállalókat és a másodlagos elosztást, vagyis a szociális hálót, azt a bizonyos szolidaritást jobban pórázon tartó állam. Nevezzük nevén a gyereket: olyan Európát szeretnének, ami az európai tőkések, még inkább a nagytőkések érdekeit szolgálja és versenyképességüket erősíti más kontinensek konkurens nagytőkéjével szemben.

Az olyanokkal szemben, akik kevesebb közösségi felelősségvállalás, magyarul: alacsonyabb adóterhek mellett gyorsabban tudják a tőkéjüket felhalmozni (USA, Kína, India stb.) és a profitjukat nem nyirbálja meg olyan drasztikusan a közösségi fogyasztás és a közösségi infrastruktúra fenntartása, mert ezt inkább a munkavállalókra lőcsölik, akik a személyi jövedelemadóikkal és a forgalmi adóban, áfában megfizetett fogyasztói adóikkal maguk dobják össze a saját maguk megsegítéséhez szükséges pénzt. Ahelyett, hogy a munkaadóikat, azaz a tőkéseket vegzálnák ezzel, megfosztva őket, – akiket ilyenkor nagy előszeretettel befektetőknek nevezünk – attól a lehetőségtől, hogy a megkeresett sok pénzből még több pénzt csináljanak, és a cégcsoporthoz tartozó 10 vállalkozáshoz még újabb húszat vásároljanak a szinergia és az extraprofit növelése, valamint a sokba kerülő és macerás piaci verseny kiiktatása érdekében, monopolhelyzet létrehozása, fenntartása, vagy erősítése céljából.

Eddig teljesen egyetértek Vajnai Attilával. Sőt tovább megyek: az EU és elődje, a Közös Piac létrehozásának már eleve semmi más célja nem volt, mint az, amivel a mostani európai vezetőket vádolja a baloldali politikus. Nevezetesen egy gazdasági tér létrehozása, ahol a tőke szabadon „áramolhat”, ami magyarul azt jelenti, hogy „kaszálhat”, mert nem akadályozza meg semmi a nagyokat abban, hogy még nagyobbak lehessenek és eltiporják a kisebbeket. Ami a kapitalizmusban teljesen természetes törekvés, mondhatnám a rendszer lényege, más törekvésnek értelme sincs. Ezt szokták piacgazdaságnak nevezni, amelynek ugyancsak alapvonása viszont az állandó törekvés a piac kiiktatására, arra, hogy valaki, vagy valakik monopolizáljanak egy-egy iparágat, vagy – ha lehet -, többet, és ha megy, akkor mindet és az egész világon. A piacgazdaság lényege a szüntelen törekvés a piac kiiktatására, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy mindenki mindent, még a piac felszámolását is a piac létezésével indokolja.

Azt már tudjuk – és nem Vajnai Attilától -, hogy a multinacionális, de helyesebben: nemzetek feletti tőke ma már nem tud a nemzetállamok béklyóiban működni, vagyis – más szavakkal -, a multinacionális nagytőke érdekei ütköznek a nemzetállamok érdekeivel. A multik tevékenysége számára a nemzetállami határok értelmezhetetlenek és feleslegesek. Ezért is hozták létre például az Európai Unió elődjét és állnak ki minden nemzetállami korlátozással szemben, amikor a termékeik és szolgáltatásaik interkontinentális értékesítését szervezik és valósítják meg. Valamikor városállamok és városi vámok állták a nemzetközi kereskedelem útját, és a városok húzták le a sápot a kereskedőkről, majd ezt a szerepet a nemzetállamok vették át, hogy később mindenféle vámuniók, gazdasági- és szabadkereskedelmi övezetek lépjenek a helyükre, egyre növelve a nagytőke játékterét.

Azt is tudjuk, hogy ma már nem létezik olyan nemzetállam, amely képes lenne szembeszállni a szinte korlátlan anyagi erővel rendelkező nemzetközi tőkével, vagyis egy-egy ország, akár az olyan nagyok, mint az USA, vagy Németország sem képes szembe menni a saját, vagy a nemzetközi nagytőke érdekeivel, bár nem állítom, hogy egyáltalán próbálkozna ilyesmivel, mert nem próbálkozik, hiszen tudatában van annak, hogy esélye egyenlő a nullával, nem beszélve arról, hogy a nagypolitika erősen a nemzeti nagytőke jármában húzza az igát és szerepe igazából eme nagytőke érdekeinek kiszolgálása. Ha másért nem, már csak azért is, mert ennek a nagytőkének a pénzéből létezik és működik elsősorban, vagyis a polgári demokráciát ugyan az egész világon a munkavállalók adóiból tartják fenn, de a politikusokat – ugyancsak világszerte – a nagytőke finanszírozza. Így kényelmes mindenkinek, így van ezzel a finanszírozással a legkevesebb probléma és így lesz a nemzetállami politika is féloldalas, ahol deklaráltan, „polgári” demokrácia van, a politikai rendszer „a polgár” vagyis a nagypolgár, a nagytőke érdekében működik. (Ezért akarták egykoron a „polgári”demokráciát a „népi” demokráciával helyettesíteni. Nem nagy sikerrel.)

Térjünk vissza az Európai Unióhoz és vizsgáljuk meg ennek viszonyát a nagytőkéhez és a nemzetállamokhoz. Semmi kétség nem férhet ahhoz, és erről már volt a cikkben szó, hogy az EU a nagytőke érdekeinek érvényesítésére jött létre. Viszont – ahogyan az már lenni szokott – minden szervezet és intézmény elkezdi élni a saját életét, ami gyakran ellentmondásba kerülhet a drága jó édes szüleinek az érdekével is. Akár azoknak az érdekeit is sértheti, akik valójában a saját maguk érdekeinek szolgálatára létrehozták. A helyzet nyilvánvalóan erre hasonlít a mai Európai Unió esetében. Egyes uniós szervezetek, különösen azok, amelyek nem állnak közvetlenül a nemzetállamok képviselőinek irányítása, az Európai Bizottság fennhatósága alatt, elkezdték saját életüket élni. Ilyen az Európai Parlament is, amely a közvetlenül választott képviselőivel nem átall rendre szembe menni az Európai Bizottsággal, és beletaposni az egyes nemzetállamok érdekeibe. De, miért is? Hát csak azért, mert az EU egyes intézményei, így korlátozott formában ugyan, de a parlament is, valós jogköröket kaptak a nemzetállamokkal szemben, hogy összeurópai érdekeket jeleníthessenek meg, de – ami ennél is fontosabbá vált -, az európai nagytőke érdekeivel ellentétes érdekeket is képviselni tudnak.

Ezek a bizonyos bürokratikus intézmények voltak az elmúlt néhány évben azok, amelyek például – szemben a semmire sem képes, mert a nemzetállamok vezetőiből álló Európai Bizottsággal – megpróbáltak rálépni Orbán Viktor farkára is, hogy megállítsák az illiberális fenomén tobzódását a saját országában. És ez vonatkozik számos – az európai egyszerű polgárok számára fontos – más ügyek kezelésére is, ahol a katalizátor szerepét éppen az uniós bürokrácia vállalta fel, és ez a bürokrácia volt mindez idáig az egyetlen, amely egy-egy ügyben hatékonyan volt képes fellépni a nemzetközi nagytőkével, még az amerikai nagy multikkal szemben is. Nem véletlen, hiszen az egyenként gyenge és egymás ellen kijátszható nemzetállamok erejét meghaladva volt képes egy 500 milliós közösség nevében normákat megfogalmazni és azokat be is hajtatni. A fogyasztói jogoktól, a munkavállalói jogokon, a környezetvédelmi és egészségügyi normákon át az általános emberi és polgári jogokig bezárólag az uniós bürokrácia volt az egyetlen és utolsó lehetőség az uniós nemzetállamok polgárai számára, hogy az őket ért hátrányok és jogsértések ügyében – miután nem találtak orvoslatot a saját nemzetállamuknál – az EU-hoz, vagy annak intézményeihez fordulhassanak. Azokhoz a bizonyos bürokratákhoz, akik elveket és törvényeket, nemzetközi normákat és egyezményeket kértek számon a nemzetállamokon azok állampolgárai érdekében.

És hogy végre a lényegre térjek: az európai baloldalnak, akárkik is azok, és akármilyen fokon veszik is komolyan saját magukat, észre kellene térniük és fel kellene mérniük, kik az ő igazi szövetségeseik és kik az ellenségeik. Felületes, de a lényeget jól visszaadó megközelítésben, a kontinentális baloldalnak nem az uniós bürokrácia és az uniós centralizációs törekvések az ellenségei, hanem éppen ellenkezőleg. A legnagyobb veszély a baloldali értékekre és a megmaradt baloldali vívmányokra a nemzetállamok reneszánsza, a decentralizáció, az uniós központi irányítás és normatív rendszerek meggyengülése lenne. Ha valaki nem képes ezt átlátni, legalább arra figyeljen fel, hogy az EU továbbfejlesztését egy Európai Egyesült Államokba, vagyis egy igazi „centralizált” érdek és értékközösségbe, éppen az európai jobboldal gáncsolja, ahol csak tudja, és a centralizációt, az egységes normák és értékek rendszerét éppen ők támadják, akik a nemzeti vagy még inkább a nemzetek feletti nagytőke érdekében politizálnak, akármilyen nacionalista, szuverenitásért kiáltó és egyéb demagóg jelszavak alatt teszik is ezt.

A centralizált és a nemzetállamok szuverenitását korlátozó EU a baloldal igazi szövetségese. Persze nyilvánvaló, hogy vannak olyanok, mint például a jobboldali Angela Merkel, aki ebben a centralizációban főleg a német nagytőke számára rejlő lehetőségeket látja, de ez nem veheti el a józan helyzetértelmezés képességét a baloldaltól, hiszen a világ legtermészetesebb dolga, hogy – működjön is az EU akármilyen szervezeti formában -, azt mindkét politikai opció, a jobb- és a baloldal értelemszerűen a saját maga javára akarja kamatoztatni. A jobboldal a nagytőke érdekeiben centralizálna, míg ugyanebben a folyamatban a baloldalnak a tömegek érdekeit kellene szem előtt tartania. Ha abból indulunk ki, hogy a demokratikus Európában – most nem számolva a szélsőségekkel egyik oldalon sem – e két politikai opció határozza meg a történéseket, akkor nyilvánvaló, hogy – nem forradalmi úton – csak kompromisszumok árán és lépésről lépésre, a jobb és a baloldal tűrőképességét és érdekérvényesítő képességét figyelembe véve lehet azt a bizonyos Európát, az Európai Uniót átalakítani. Semmiképpen nem fog menni sem úgy, hogy csak a bal-, sem úgy, hogy csak a jobboldali érdekek mentén hozunk létre valami újat Európában.

A baloldalnak nem kellene évről évre megkongatni a vészharangokat és megfújni a harci kürtöket, amikor újra és újra rádöbben arra, amit már régen tudnia kellene, hogy az EU-t Konrád Adenauer és jobboldali politikus társai hozták létre maguknak, és eszmetársai azóta sem a baloldal céljainak megvalósításán dolgoznak benne. Ehelyett számba kellene venni azokat, a már meglévő eszközöket, amelyek felhasználásával és egyre nagyobb és határozottabb tömegtámogatással az EU megújítását, a lehetőségek szabta korlátok között, abba az irányba tudná befolyásolni a baloldal, ami az európai munkavállalók, vagy – leánykori nevükön – a munkások érdekeinek érvényesülését szolgálná, vagyis a nagyobb szolidaritás, az arányos közteherviselés, az igazságosabb jövedelemelosztás irányába, hogy ne egy opció, a nagytőke érdekeit képviselő jobboldal, decentralizált és nemzetállamokon alapuló Európája valósuljon meg, hanem az a bizonyos „új” Európa minél szélesebb társadalmi spektrum érdekében működjön.

Angela Merkel a Keresztény Demokrata Unió, a német nagytőke pártjának elnöke és nem tőle kell várni a baloldali és szociálisan érzékeny, igazságos és szolidáris Európa megteremtését, de tisztában kell lenni azzal, hogy nélküle és Németország nélkül békésen nem fog menni. A politika arról szól, hogy miként lehet az érdekeket békés eszközökkel érvényre juttatni. A parlamentáris demokrácia arról, hogy miként lehet ezt parlamentáris, demokratikus eszközökkel végezni. Az összes többi megoldás, vagyis a forradalom, a kapitalizmus, vagy a polgári demokrácia megdöntésére, egy a jelenlegi társadalmi renddel ellentétes, igazságosabb társadalmi formáció létrehozása, nem lehet a polgári demokrácia feladata. Ahogy – Magyarországra utalva – a polgári vagy liberális demokrácia felszámolása és bármilyen színű diktatúrává alakítása sem.

gepnarancs.hu / Zsebesi Zsolt (Címlap: Forrás: gepnarancs.hu)