Kinek a bőség, kinek az egyszerűség – hogy ne féljünk többé a nemnövekedéstől
A világgazdaság fellendülése megnyugtatta a médiát, a befektetőket és a döntéshozókat. De vajon biztosítható-e hosszú távon az emberiség jövője, ha újra visszatérünk a tegnapi gazdasági növekedéshez?
Forrás: magyardiplo.hu
Azok közül, akik elutasítják ezt a modellt, néhányan a nemnövekedés mellett érvelnek. Javaslatokat tesznek a környezeti, társadalmi és demokratikus kihívások új megközelítésére globális szinten.
A nemnövekedés[1] értelmezése körül jelenleg termékeny viták folynak egy nemzetközi platformon. Mára már evidens, hogy a végtelen növekedés egy véges világban egy téves illúzió a környezeti adottságok miatt. Egy egyenlőtlen, produktivista és fogyasztói világban a „mindig többet” elérte a határait. Támogatói szerint a nemnövekedés a társadalmi igazságosság, az emancipáció és az életöröm perspektíváit nyitja meg.
Szerintük a növekedés, amelyet ma a hozzáadott érték éves növekedésével mérnek, fizikai képtelenség, mivel az közvetlenül a termeléssel és a fogyasztással van összefüggésben. Legyen az vörös, zöld vagy fekete, fenntartható vagy inkluzív, az örökös növekedésre törekvés abszurd: évi 3%-os növekedés azt jelentené, hogy termelésünk (és fogyasztásunk) 24 évente megduplázódik. Ilyen ütemben egy évszázad múlva majd tizennyolcszor termelnénk többet, mint ma. A józan ész azt diktálná, hogy szálljunk ki ebből a hajszából, hiszen ma már a társadalmi jólét szempontjából nem beszélhetünk javulásról.[2] Ugyan ki állíthatja, hogy összességében ma háromszor olyan boldogok vagyunk, mint voltunk ötven évvel ezelőtt?
De ugyanilyen abszurd lenne, ha ellenkező irányba mennének a dolgok. A cél nem a gazdaság zsugorodása, hanem az, hogy felhagyjunk a növekedés hiedelemvilágával,[3] és továbblépjünk e csupán mennyiségi megközelítésből, amely szem elől téveszti a gazdaság valós céljait. Hogy lépjünk tovább egy minőségi gondolkodás felé, amely a tetteinkről és az életünk értelméről szól. Hogy kísérletezzünk és másképp tegyük fel a kérdéseket. Hogy alapvető szükségleteinket természetesen és fenntarthatóan, de egyben az együttélés szellemében és igazságosan elégítsük ki.
Mindazonáltal a növekedésben való hit továbbra is él és virul, ugyanúgy a jobb-, mind a baloldalon, sőt még ökológus körökben is. A klimatikus vészhelyzetre adott válaszként a dogma most a szétválást [4]veszi alapul: növeljük továbbra is az áruk és szolgáltatások mennyiségét, ugyanakkor csökkentsük jelentősen a környezeti hatásokat és a nyersanyag-kitermelést. Bár itt-ott létre is jött részleges, regionális, ágazati vagy átmeneti szétválás, a kihívásoknak megfelelő globális szétválásra még nem került sor.[5]
Az ilyen szétválás egyik legnagyobb kihívása az üvegházhatású gázok kibocsátásának drasztikus csökkentése lenne. De, hacsak nem lépünk túl a fizika törvényein, nem valószínű, hogy képesek leszünk a fosszilis tüzelőanyagokat (kőolaj, földgáz, szén) helyettesíteni, amelyek még mindig fogyasztásunk 84%-át teszik ki. Mivel – legalábbis egyelőre – nincs könnyen tárolható és szállítható, energiasűrű és könnyen kiaknázható energiaforrásunk, nincs más megoldás, mint csökkenteni energiafogyasztásunkat.
Együttlét, autonómia, öröm
A közelmúltban történt hatalmas beruházások ellenére a szél- és napenergia még mindig a világ elsődleges energiájának kevesebb mint 3%-át teszi ki, miközben már most is feszültségek jelentkeznek bizonyos anyagok, például a szükséges nagy mennyiségű réz előállításában, és a földhasználatban is. Az energetikai átállás tehát csak a leginkább energiaigényes tevékenységeink csökkentésével valósítható meg. Ezért mértéktartó, szolidáris, nyitott és lokális gazdaságokban van csupán értelme a fosszilis energiákról a megújulókra való átállásnak.[6]
A növekedés társadalma az innovációnak csak a gazdasági dimenziójával foglalkozik, amely a technikai fejlődés szinonimájává vált. A nemnövekedés arra ösztönöz, hogy az innovációt más értékek, például az együttlét, az autonómia, az életöröm, az ökofeminizmus, a közös javak, a szabadidő, a low-tech, a permakultúra, az önigazgatás és a kölcsönösség szerint gondoljuk újra.[7] Szó sincs a technikai innováció elutasításáról, amennyiben az illeszkedik egy új társadalmi és kulturális gondolatmenetbe.
A Föld népességének végtelen növekedése ugyanolyan abszurd gondolat, mint az energiafelhasználás korlátlan növekedéséé. A nemnövekedés a demográfia központi kérdését főként a globális társadalmi igazságosság megvalósításában látja. Történelmi tapasztalat, hogy ott, ahol tisztességesen meg lehet élni és biztosított az oktatáshoz való széles körű hozzáférés, ott magától csökken a születésszám. Közel száz országban, és szinte minden kontinensen a termékenységi ráta már most is a reprodukciós szint alatt van.[8] Bár a demográfiai trendek szerint néhány évtizeden belül több mint tízmilliárdan leszünk, a népességszabályozás már csak a Fekete Afrika egy részén maradt akut probléma. Így tehát a javak megosztásán van a hangsúly, különösen az élelmiszerekhez és a vízhez való hozzáférésen, ami azt jelenti, hogy meg kell kérdőjeleznünk a termelési és fogyasztási szokásainkat. A népesség elöregedésének kihívása ugyanakkor azt is megköveteli, hogy több erőforrást és időt fordítsunk az egészségügyre és a gondozásra, a szolgáltatásokra és a minőségi, helyben termelt és a biológiai sokféleséget regeneráló, főként növényi alapú élelmiszerek előállítására.
Szükséges kilépni a kapitalizmusból, de nem elég. Kihívás az is, hogy lemondjunk a termelés-és fogyasztásközpontúságról, és a társadalmat ne csak a gazdaság szemszögéből lássuk és szervezzük. Szükséges továbbá radikális kritika alá vennünk a technotudományosság elvét is, ez egy elidegenedési folyamat, amely szerint a technológia mindent megoldhat.
Nem véletlen, hogy a nemnövekedés a fejlődés kritikája során született. A nyugati civilizációs modellt erőszakkal terjesztették, először azoknak a területeknek a lakosságára, ahol létrejött, mint Angliában a 16. században a bekerítésekkel,[9] ezt követően a 19. században az ipari forradalommal, majd gyarmatosítás útján kiterjesztették az egész bolygóra.
Bár a nyugatiaknak nincs joguk megtiltani, hogy bárki kövesse őket az ő fogyasztói zsákutcájukba, de a kötelezettségük kettős: el kell ismerniük felelősségüket a jelenlegi és a jövőbeli katasztrófákért, és fel kell hagyniuk a déli országok kizsákmányolásával. A déliek csak akkor reménykedhetnek majd, hogy saját sorsuk urai lesznek, ha az északiak csökkentik a fogyasztásukat. Ez a csökkentés nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy véget vethessünk az erőforrások kizsákmányolásának, ami ráadásul politikai és gazdasági beavatkozásokkal jár együtt. Ha továbbra is ugyanezen az úton haladnánk, az úgynevezett „zöld” növekedéssel, az csak állandósítaná ezt a gyarmati kizsákmányolást, amely például jelenleg Kongóban folyik a stratégiai fontosságú kobaltért (ez a digitális technológiához szükséges), vagy Bolíviában a lítiumért (ez az elektromos akkumulátorokhoz kell).
Az a tény, hogy Kínában, Indiában vagy Brazíliában a középosztály számára elérhető a nyugati életmód, nem szabad, hogy elfeledtesse velünk e fejlődésnek sem a kritikáját, sem a káros hatás fontosságát a világ e régióiban. Végül is a kínaiak az első áldozatai a nyugati országokban fogyasztott termékek előállításához kapcsolódó szennyezésnek. Mivel az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának több mint 90%-áért az északi országok a felelősek,[10] az egyetlen módja annak, hogy ebből az egész bolygót sújtó zsákutcából kilépjünk, hogy párbeszédet folytassunk a déli és a feltörekvő országokkal, és elismerjük a történelmi felelősséget.
A kihívás már nem a növekedés, hanem a megosztás kérdése. Ha továbbgondoljuk a nemnövekedést, akkor az az alapjövedelem, az ingyenesség vagy a cserekörök kérdéséhez vezet minket. Erre ad választ a feltétel nélküli alapjuttatás, amely összeköti az alapjövedelmet és az ingyenes hozzáférést a közszolgáltatásokhoz és az alapvető szükségletekhez.[11] Ez a juttatás méltó életkörülményeket biztosítana a születéstől a halálig mindenkinek egyénileg és feltétel nélkül. Hozzáférési jogot adna az erőforrásokhoz (víz, energia, lakhatási vagy tevékenységi hely, élelmiszer), a szolgáltatásokhoz (oktatás, egészségügy, közlekedés, információ és kultúra), de más, nem spekulatív cserekereskedelemre, például helyi valuták használatára is ösztönözne. A közvetlenebb és nyilvános vitákra alapuló demokratikus rendszerek végre feltehetnék az alapkérdést: mit állítanak elő, hogyan és milyen célra?
Ez az átfogó projekt megköveteli a jövedelmi plafon és a vagyon újraelosztásának átgondolását, mivel itt rejlik az egyenlőtlenségek fő oka, de szükséges felülvizsgálni (az állami és magán-) adósságokat is, valamint a központi bankok és a pénzkibocsátás szerepét.
Vágyaink visszaszerzése
„Kenyeret és rózsát” - követelt James Oppenheim egy versében a múlt században, s ez számos munkásmozgalom himnuszává vált. Természetesen továbbra is szükségünk van kenyérre, de annak ízletesnek kell lennie, és ha lehet, helyben, biolisztből, a biológiai sokféleséget megőrző termelési módszerrel kell készüljön. Kenyeret, amelyet finom ebédeken osztunk meg egymással, és nem sajnáljuk az együtt töltött időt. És rózsát is, de nem olyanokat, amelyeket Afrikában, szörnyű szociális és környezeti körülmények között termesztenek, majd hűtőrepülőgépen juttatnak el hozzánk.[12] A nemnövekedés elemzi az időhöz, a területekhez, a másokhoz, a tevékenységekhez, a szükségletekhez és a felhasználáshoz való viszonyt. Saját vágyaink meghatározására ösztönöz, északon és délen egyaránt. Ehhez ki kell szabadulnunk a reklámok manipulált világából, és abból a médiából, amely teret ad egy egyenlőtlen és pazarló társadalomnak.
A nyugat-afrikai Maliból származó Aminata Traoré, globalizációellenes aktivista, gyakran említi, hogy sürgősen szakítani kell „a képzelet megerőszakolásával”, amely a növekedési társadalom jellemzője.[13] És hogy emancipálódni kell. A cél bőséget teremteni oda, ahol a nyomor terjed, és takarékosságot oda, ahol a felesleg burjánzik.[14]
Vincent Liegey mérnök, a budapesti Cargonomia szociális szervezet társkoordinátora, társszerzője (Anitra Nelsonnal) az Exploring Degrowth: A Critical Guide [Kritikus útmutató] (Pluto Press, 2020) és (Isabelle Brockmannal) a La Décroissance, fake or not [A nemnövekedés – hamis vagy sem] (Tana Éditions, 2021) című könyveknek.
Több info: www.nemnovekedes.net
Philippe Descamps
A szó, amely még mindig tabu a Zöldeknél
Az Europe Écologie Les Verts (EELV - A francia zöld párt) 2022-re szóló „Ökológikus Köztársaság projektje” többször is bírálja „a mindenáron való növekedés modelljét”. A „nemnövekedés” kifejezés azonban egyszer sem szerepel a 83 oldalas dokumentumban, amely egy „közös munka”, és őszre ebből kell megszületnie az elnökjelölt programjának.
A szeptember 8-i második televíziós vitán az EELV-előválasztás mindhárom jelöltje kerülte a témát. Éric Piolle azt mondta, hogy „nem rajong” a kifejezésért. Yannick Jadot nem akar „elméleti vitákat a franciák előtt, hogy aztán összezavarodjanak”. Sandrine Rousseau asszony úgy véli, hogy „itt most nem ez a téma. A téma a vagyon megosztása”. Így végül egyedül Delphine Batho asszony állította a témát a kampánya középpontjába, hangoztatva minden nyilvános szereplésén, hogy „a nemnövekedést kell az ökológia jelszavává tenni”, mivel ez „az egyetlen valódi válasz arra, hogy ne menjünk a falnak”. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően végzett a harmadik helyen, miközben szocialista múltja és pártja, a Génération écologie őt a liberális politika, sőt „a zöld növekedés” hívének tartotta.
Egy, az egészségügyi válság közepén végzett felmérés szerint a franciák kétharmada támogatta a nemnövekedés fogalmát („nagyon kedvezően” 13%, „inkább kedvezően” 54%), amely „a javak és szolgáltatások termelésének csökkentését jelenti a környezet és az emberiség jólétének megőrzése érdekében”. A javaslatot az EELV-szimpatizánsok 79%-a, a France Insoumise-szimpatizánsok 86%-a és a Les Républicains-szimpatizánsok 50%-a támogatta.
Fordította: Drechsler Ágnes / magyardiplo.hu
