Változatlan formában nem működtethető tovább a 2010-ben deklarált, majd alkotmányos puccsal létrehozott Nemzeti Együttműködés Rendszere. Az autokrácia eddigi formájában megbukott, az egyeduralom további építésének békés keretek között nincs esélye. Amíg az önkormányzatokban hatalomra jutott ellenzéknek a rendelkezésre álló politikai tér kitöltése, addig a törvényhozói és végrehajtó hatalmat kézben tartó kormányerőknek a rendszer korrekciója és konszolidációja jelent kihívást. Egymással ellentétes törekvések alakítják a politikai konfliktusok és kompromisszumok dinamikáját.

Történelmi előzményeket tekintve a mai hatalommegosztás több tekintetben a honfoglalást követően, a 10-11. században kialakult dukátus gyakorlatához hasonlítható. Lényegében arról van szó, hogy a fejedelem, illetve a király kormányzása csak korlátozottan érvényesül az ország egyes részein, ahol a herceg, vezér (dux) az úr. Ezen a nem egybefüggő területen (uruszágban) a kormányzás várományosa (trónörökös) szabja meg az irányt és irányítja a helyi közösségek ügyeit. Megjegyezzük, hogy a dukátus intézménye történészek szerint türk hagyományokra megy vissza és kapcsolatba hozható a magyarsághoz csatlakozott népek honvédő szerepével.

Példát és analógiát keresve persze felvethető az is, hogy Budapesten és az agglomerációban olyan jelentős településeken szerezte meg az ellenzék az önkormányzatok vezetését, amelyek lényegében egybefüggő területet képeznek. A történelmi előképet tekintve tehát nem is dukátus, hanem ifjabb királyság (rex iunior) jött létre. Annyiban is ül a párhuzam, hogy az ország lakosságának mintegy harmada került ellenzéki helyi irányítás alá. Minden esetre az új önkormányzatok beiktatása után határozott törekvések indultak el, hogy az új hatalommegosztás keretében az „ifjabb királysághoz” kerüljenek vissza bizonyos jogkörök, legyen saját udvartartása, birtokadományozási (pénzosztási) lehetősége, médiája és gazdasági háttere. Az együttműködés intézményes formájaként pedig felmerült a szabad városok szövetségének ötlete.

Az új hatalommegosztás sok kérdést vet fel. A kérdések kérdése persze az, hogy a NER diktatúrára hajazó illiberális modellje elég rugalmas-e a liberális demokrácia elvei, a köztársaság eszméje mellett elkötelezett helyi politika elviselésére. Felkészült-e az öreg király a szükséges kompromisszumok megkötésére vagy még több agresszió és cselvetés alkalmazásával kívánja érvényesíti akaratát. A korlátlan egyeduralkodóként viselkedő miniszterelnök képes lesz-e felpuhítani a rendszerét legalább olyan mértékben, hogy szabadon működhessenek a képviseleti szervek, a bíróságok, a nyilvánosság fórumai és a civil közösségek. Egyszerűen szólva, a regnáló hatalomban lesz-e elég erő és akarat ahhoz, hogy belássa eddigi politikájának kudarcát, szembekerülését az ország életében meghatározó szerepet játszó nagyvárosi lakossággal. (Miközben a vidéki bázisok is beleremegtek a kormánypártok matek alapon győzelemnek látszó vereségébe.)

Az öreg király és a fiatal herceg küzdelme nem egyirányú utca és nem is csak két szereplőre írott történelmi színmű. A 13. században nagy szerephez jutottak a főszereplők mellett az oligarchák, a pártoskodó főemberek, főpapok és a külső erők, a pápa és a császárok. Ma is sokan szeretnének haszonélvezői lenni a nehezen elkerülhető politikai küzdelemnek. Láthatók a jelei, hogy kormányzati és ellenzéki oldalon is sokan akarnak pozíciót szerezni, előnyökhöz jutni az új helyzetben. Miközben az öreg király kénytelen lesz az eddiginél szűkmarkúbban javadalmazni az embereit. A herceg pedig arra számíthat, hogy megcsappan az önzetlen támogatóinak száma és sok mindenért fizetni kell. Mindkét oldal várhatóan új frontokat nyit a megszerezhető források, a közvélemény befolyásolása és a kulturális javak fölötti ellenőrzés érdekében. Miközben – történelmi példák nyomán - elég nagy átjárás várható a különféle táborok között.

A dukátus, az ifjabb királyság intézménye társadalmi igényt elégít ki. Létrejötte vélhetően a NER terméke. Demokratikus viszonyok között, a hatalommegosztás polgári formái között nem lenne szükség arra, hogy helyi hatalom ellensúlyozza a központi hatalom túlsúlyát. Orbán Viktor a feudalizmus felélesztésének „jutalmaként” könyvelheti el a dukátust. Könnyebben elfogadná persze, ha az ellenzék körzeteiben nem a köztársaság eszménye szökkenne szárba, ha a helyi hatalom sáncai közé most befészkelt pártok belesimulnának a NER intézményesült rendszerébe. Teszem azt ellenzéki támogatással működő polgármesterek a keresztény szabadság jegyében magukévá tennék az erő, a mi és ők, a jellegét elveszítő közpénz és a hatalmi önzés kultúráját. Ha a lakosság azt a benyomást szerezné a köztársaság zászlaját lengető ellenzéki erőkről, hogy ezek sem különbek amazoknál.

Előnyöket és hátrányokat is hordoznak a hatalommegosztás különféle formái. A közgondolkodásban gyökeret vert a szilárd központi hatalom, az erős uralkodó és a direkt irányítás mítosza. Csak akkor szokott napirendre kerülni a hatalommegosztás hiánya, ha a dolgok félrecsúsznak, ha az önkényuralom elveszi az emberek szabadságát, korlátozza mozgását, ha elviselhetetlenné válik az alávetettség. Az ellenzéki pártokat önkormányzati pozícióba emelő városokban és falvakban kisebb részben a helyi vezetők személye ellen, nagyobb részben a NER működése és a kormányfő politikája ellen szavaztak az emberek. Lázadásukkal figyelmeztették a hatalmon lévőket, hogy a sárga lap után piros is jöhet. A kormány meggyengült, de nem bukott meg. Ahhoz azonban, hogy a legközelebbi megméretésen helyt tudjon állni, el kell fogadni az önkormányzati választáson kialakult hatalommegosztást. A számára hátrányos következményekkel együtt. Már amennyiben hátrányt jelent a köztársaság és a demokratikus intézmények helyreállítása.