h i r d e t é s

Kustán Magyari Attila: Mindennapi banánunkat add meg nekünk ma

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

Kustán Magyari Attila: Mindennapi banánunkat add meg nekünk ma

2019. december 12. - 12:33

 

Maurizio Cattelan olasz művész falra ragasztott banánja vált nemrég híressé az unaloműző sajtóban, ami állítólag a globális kereskedelmet szimbolizálta. - írja a maszol.ro.

Forrás: Instagram Fotó: sarahecascone

A többször kicserélésre került gyümölcs egyébként 120 ezer dollárért kelt el, ráadásul kétszer, és egy alkalommal 150 ezerért is. A szükségszerű utánpótlás vélhetően néhány centbe került már – ezt ugyanis állítólag már nem a művésztől kellett beszerezni.

A Miamiban fellelhető egyik példánynak nem volt ideje megromlani, ugyanis David Datuna megette azt. A performansz művész azzal magyarázta a cselekedetét, hogy „éhes volt”. Jogos védekezés. A helyi rendőrkapitány, Steven Feldman az esetet úgy kommentálta: „ez érdekes volt”.

Eddig az örkényi történet. Ami engem érdekel, az nem a művészet megkérdőjelezése: bármit állítanék (vagy kérdeznék), elégtelen volna. A banán és ragasztószalag nyilván nem egy Hieronymus Bosch mű, de nem is csupán banánként és ragasztószalagként értelmezendő – és bár mélységesen émelygek Pollocktól vagy Mondriantól, kívülállóként nem akarok belekeveredni egy fölösleges vitába.

Izgalmasabb számomra, hogy miként válik egy banán és egy ragasztószalag történetté, két alkalommal is.

Az első maga a kiállítás és annak állítólagos jelentése. Hogy egy falra ragasztott gyümölcs valóban elmond-e bármit a globális kereskedelemről, vagy csupán egy méregdrága mém egy kulturális intézményben? Mennyivel értékesebb egy szellemes, anonim gifnél? Egyáltalán, lehet-e mérni ezt? Mennyire lehet összetett az üzenet? Eszünkbe juttatja a globális kereskedelmet, vagy csak amennyiben valaki megsúgja nekünk, hogy gondoljunk rá? Ha rá gondolunk, mire gondolunk? Ha nem erre gondolunk, hanem valami másra, az baj? Félreértés? Teljesen mindegy? Mennyire kell egy műalkotásnak üzenetet közvetítenie? De ha nem közvetít semmit – vagy bármit közvetíthet – akkor még műalkotás? Mi teszi azzá, az intézmény, amelynek falára felkerült, az ára, a sajtóvisszhang, a szakmai mezőn belül elismert szereplők rábólintása?

A második történet a banán megevése. Valahogy magától értetődött számomra, hogy valaki így járt el, és az is, hogy ki járt el így. Mi mást lehet tenni a banánnal, mint megenni, ha még nem rohadt meg? (Mondjuk, eladni méregdrágán intézményeknek vagy olcsón magánszemélyeknek/üzleteknek.) Vulgarizálta a szakralizált banánt a megevése? Válasz volt a globális kereskedelemre, miszerint ha valamit áruvá teszünk, akkor azt el kell fogyasztani? Szemtelenség volt, médiahack, konspiráció, tiszteletadás, kritika? Vagy valóban éhség, az pedig véletlen, hogy az elkövető egy performansz művész? Ez persze kétes.

A felragasztott banán története tehát szerteágazó. Mindössze annyit tettem, hogy kérdéseket sorakoztattam, amelyek eszembe jutottak.

Ehelyett felragaszthattam volna egy pecsétnyomót is a falra, mert végig arra gondoltam, hogy a banánról és annak állítólagos, „hivatalos” üzenetéről a demokrácia mint összetett társadalmi interaktivitás jut eszembe, amelynek szimbóluma a pecsét – azaz az időről időre megrendezett választások, amelyek a végletekig leegyszerűsítik számunkra mindazt, amit nem szabadna leegyszerűsíteni. Manapság már csak banánokkal dolgozunk, sejtelmes, homályos utalásokkal komplex társadalmi folyamatokra, amelyek végül néhány pixelben „válnak érthetővé”. Gyorsfagyasztott üzenetek, aztán valami más rabolja el a figyelmünk. Már csak az étvágy kell ehhez.

maszol.ro


 

h i r d e t é s