Még, ha csak ennyi lenne….de az is része, hogy nem dolgozzuk végig a napot, nem nyolcórás a munkanapunk, nem negyvenórás a munkahetünk…na és a szünetek! Ugye megvan még a vicc, hogy három dologért megyünk pedagógusnak, a júniusért, júliusért, augusztusért. Szóval, egy lusta, élősködő és ostoba, az értelmiségi létet mímelő emberek vagyunk. Ezt hangoztatják jó ideje, az utóbbi időben egyre hangosabban, döntéshozói szintről tudatosan építve. Sőt, lelketlenek is, hiszen még tüntetéssel is gátoljuk a gyerekek fejlődését. Nem fogadjuk el a tőlünk okosabb, nemzetibb, keresztényebb és felelősségteljesebb vezetők útmutatását, nem azt és nem úgy akarunk tanítani, ahogy ők azt diktálják. Azt képzeljük, a tanítás feljogosít minket véleményformálásra, és világlátásra akarjuk okítani a gyerekeket, ahelyett, hogy arra tanítanánk, hogyan kell gondolkodás nélkül elfogadni és végrehajtani mindent. Micsoda rettenetes emberek vagyunk!

Eddig bűnbakok voltunk, nem értünk el a„mérvadó szakmai körök”-ig. Minket meg lehetett osztani, el lehetett hallgattatni, meg lehetett fenyegetni, alázni, nevetségessé lehetett tenni… most pedig ki lehet rúgni is. Lesz itt rend! Most majd megmutatják, hogy erőből menni fog, még jobban. Hiszen így majd el lehet fojtani a hangokat, el lehet tiporni embereket, és majd megy minden úgy, ahogy azt valakik elgondolták. Mert ugye, régen is voltak nehézségek, mégis meddig jutottak a most döntési helyzetben levők… Régen bezzeg voltak igazi pedagógusok. Akik elbírtak akár 40 gyerekkel is, összevont osztályban…és mind megtanult olvasni rendesen. Nem úgy, mint most. Jó, engedték a körmöst is, amit érdemes is megfontolni újra.

Színezhetném még ezt a képet, ironikusan, vagy kevésbé, de talán nem kell. Az igazi baj az, hogy úgy tűnik, a pedagógusok zöme ezt el tudja fogadni. Nem önmagának akar megfelelni, nem a pedagóguspálya eszményének, annak a hivatásnak, amit akkor élt át, mikor először sikerült egy egész osztálynyi gyerek érdeklődését felkelteni, és sikerrel megtanítani nekik valamit… Ugye megvan még ez az érzés? De nem ez van, hanem az elvárásnak akar megfelelni, a belesimuló viselkedésnek, a vissza nem kérdezésnek, a fejet hajtó beletörődésnek.

Csak az a baj, hogy most még sokan azt hiszik, a fejet meghajtani elég. De később a gerincnek is hajolnia kell. Mert ennek így nem lesz vége. Nem így lesz vége.

Szombaton odajött hozzám egy kedves hölgy a Millenárison. Azt mondta, hogy ő egy pályaelhagyó pedagógus, de nem maga miatt szólított meg, hanem az unokahúga miatt. Akit nem tud lebeszélni arról, hogy pedagógus legyen. Aki tele van tervekkel, ötletekkel, és ő nagyon félti. Félti a kudarctól, a kiégéstől, ettől az egésztől. És segítenék neki?

Azt mondtam, ne beszélje le… mert mi lesz velünk, ha az ilyen fiatalokat is elveszítjük? Persze értettem én, hogy kellenek a példák. De vajon jó példák vagyunk ma? Mi, ma is tanító pedagógusok? Számot tudunk-e vetni magunkkal a mai rendszerben? Meddig mondjuk, hogy hallgatunk, mert semmi értelme? Meddig hagyjuk magukra azokat, akik kiállnak és hangosak, a csendben maradók helyett is?

Én nem érzem magam kontraszelektáltnak. Hivatásomnak érzem azt, amit csinálok. És ki merem mondani, hogy ez az iskolarendszer nem jó. Sem a gyerekeknek, sem a pedagógusoknak, sem a szülőknek. Senkinek.

Ki merem mondani. Nem halkan, és nemcsak itthon.

De nem (én sem) helyettetek, hanem veletek szeretném.

L. Ritók Nóra