Lassan meghódítja a világot a matekzsenik, techmágnások és a becsődölt kriptopápa ideológiája
Képzeljük el magunkat, ahogy egy sekély tó mellett sétálunk munkából hazafelé menet. Majd képzeljük el azt, hogy észrevesszük, ahogy ebben a tóban egy gyerek fuldoklik. Kötelességünk-e bemenni és segíteni neki? A legtöbb ember erre azt mondja, hogy igen.
Mi van akkor, ha annyira súlyos a helyzet, hogy nincs időnk levenni a drága öltönyünket/óránkat, esetleg a telefonunkat sem tudjuk kipakolni a zsebünkből? Kötelességünk-e segíteni a fuldokló gyereken akkor is, ha azzal valamennyi anyagi kárt okozunk magunknak? A legtöbb ember erre is azt mondja, hogy igen: egy emberélet fontosabb, mint a csekély anyagi áldozat.
Tegyük fel, hogy a tó körül állnak többen is, akik megmenthetnék a gyereket, de nem teszik. Szabad-e ennek a ténynek befolyásolnia minket? A legtöbb ember egyetért, hogy nem: nem ad felmentést ugyanis, hogy mások nem teszik, amit tenniük kéne.
Mi történik akkor, ha a gyerek nem a saját nemzetünkből való, esetleg nem is fehér? Itt már szélsőséges esetben eltérhetnek egyes vélemények, de a legtöbb ember még mindig azt mondaná, így is kötelességünk segíteni a fuldokló gyereknek.
Végül pedig képzeljük el, hogy a tó nem mellettünk van, hanem ezer kilométerekkel odébb. A gyerek nem fuldoklik, hanem maláriában szenved egy közeli faluban. Nem az óránkban esik kár, hanem, mondjuk, havi pár ezer forintunk bánja, amit jobb esetben nélkülözni tudunk. Kötelességünk-e segíteni? A legtöbb ember továbbra is azt mondaná, igen.
Ezzel az utolsó lépéssel pedig meg is érkeztünk a valósághoz, ugyanis becslések szerint évi nagyjából félmillió, azaz naponta kb. 1320 gyerek hal meg maláriában a világon. A malária gyógyítható, ha idejében észreveszik, azonban a legtöbb eset a világ szegényebb országaiban történik, ahol sem pénz, sem megfelelő infrastruktúra nem áll ehhez rendelkezésre.
Miért haladunk el tehát mindennap, minden egyes órában olyan fuldokló gyerekek mellett, akiket egy kis anyagi áldozattal megmenthetnénk?
A fenti sorok Peter Singer ausztrál filozófus híres gondolatkísérletét foglalták össze. Singer az 1970-es években ezzel a példával illusztrálta tézisét, miszerint a fejlett világ legtöbb állampolgára teljesen tévesen éli az életét. Ahelyett, hogy szerencsés körülményeiket kihasználva másokon segítenének, inkább semmit nem csinálnak, és felesleges dolgokra költik a pénzüket. Jobb esetben adakoznak valamit, ám azt átgondolatlanul és rövidlátón teszik. Pénzt adnak, mondjuk, egy földrengés által lerombolt város áldozatainak, de mivel egy ilyen horderejű esemény amúgy is bekerül a hírekbe, várható, hogy sok pénz áramlik oda, a pár ezer forintjuknak pedig jóval kisebb haszna lesz, mint egy malária sújtotta faluban lenne.
Singer tanai sokáig csak filozófiai körökben mozogtak, a mainstreambe nem nagyon tudtak betörni. A kétezres évek végén azonban két oxfordi filozófiushallgató, Toby Ord és William MacAskill elhatározta, gyakorlati síkra terelik az irányzatot, és 2009-ben megalapították a Giving What We Can (Annyit adunk, amennyit tudunk) nevű szervezetet, amelynek tagjai többek között vállalták, hogy jövedelmük 10 százalékát hatékony jótékonykodásra fordítják. Így született meg az effektív altruizmus, magyarosítva hatékony adakozás, ami napjainkra a nyugati világ egyik legkiterjedtebb, legbefolyásosabb mozgalmává nőtte ki magát.
Jót s jól
A történet szerint Ord és MacAskill egy oxfordi temetőben találkozott, ahol órákon át beszélgettek Peter Singer gondolatairól, és azok gyakorlati megvalósításairól. Két igazán alapvető gondolatból indultak ki: egyrészt, hogy minden élet egyenlő értékű, függetlenül a földrajzi elhelyezkedésétől. Egy brit gyerek élete pont ugyanannyit ér, mint egy jemenié. Másrészt, minden élet egyenlő függetlenül annak időbeli elhelyezkedésétől, azaz egy jövőben megszülető ember élete pont ugyanolyan fontos, mint egy jelenben élőé.
A bimbódzó mozgalom tehát stabil filozófiai alapokon nyugodott, ám ez önmagában még nem volt garancia a későbbi sikerekre. Ehhez, mint annyi minden máshoz, kellett még néhány összetevő.
Toby Ord és William MacAskill – Fotó: David Fisher / tobyord.com/press-kit; Sam Deere / Wikipedia – CC BY-SA 4.0
Először a kapcsolatok jöttek. Bár a mozgalom megalapítását a fent említett Ordhoz és MacAskillhez szokás kötni, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kétezres évek felé párhuzamosan több hasonló szervezet jött létre a világon, látszólag egymástól függetlenül. Ezek közé tartozik az amerikai GiveWell nonprofit, amelynek célja olyan jótékonysági szervezetek felkutatása és azonosítása, amelyek hatékonyan adakoznak. A 2007-ben alakult GiveWellt gyorsan megtalálták MacAskillék, akik részben a nonprofit kutatásai alapján ajánlottak adományozó szervezeteket a Giving What We can tagjainak.
MacAskill és Toby Ord eközben doktoráltak és tovább terjesztették a mozgalmat. MacAskill megalapította az 80 000 Hours (80 000 óra) szervezetet, amely karrier-tanácsadást nyújt azoknak az embereknek, akik a legtöbb jót akarják elérni munkájukkal. Az alapgondolat szerint egy átlagos ember élete során 80 000 órát tölt el karrierjével, ami így az életének messze legnagyobb részét kitevő tevékenysége lesz. Érdemes tehát ezt jól megválasztani, hiszen egy megfelelő karrierpályával megsokszorozhatjuk azoknak az embereknek a számát, akiken segítünk.
A terjeszkedéssel együtt kikristályosodott a mozgalom célja is. Egyértelművé vált, hogy a hatékony adakozás önmagában nem teljesen válaszolja meg azt a kérdést, amely a követőket alapvetően foglalkoztatja.
Ez nagyon letisztult formában valahogy így hangzik: hogyan használhatjuk fel legjobban erőforrásainkat (például időnket, pénzünket, képességeinket) a világ javítására?
A közös célhoz közös név is kellett, így MacAskill és Ord megalapította a Centre for Effective Altruism (Hatékony Adakozás Központja) nevű ernyőszervezetet. A központ maga alá vonta az eddigi nonprofitokat, hivatalosan nevet adott a mozgalomnak, és támogatott minden olyan kezdeményezést, amely racionálisan és bizonyítékokra alapozva próbál hatékonyan segíteni másoknak.
Angolszász birodalom
A 2010-es évek elejétől gombamód szaporodtak a helyi szervezetek, olvasókörök és más kezdeményezések, jellemzően angolszász akadémiai körökben. Az oxfordi mellett megalakult az hatékony adakozás cambridge-i és londoni szervezete, nem sokkal később pedig megjelentek a legnevesebb brit egyetemek diákszervezeteiben is. Ezekben a csoportokban nemcsak elméleti viták folytak, hanem gyakorlati kutatások is, amelyek kézzelfogható választ kívántak adni a mozgalom alapkérdéséből származtatható problémákra.
Külön kutatócsoportok alakultak például azoknak a veszélyeknek a vizsgálatára, amelyek leginkább fenyegetik az emberiséget, de nem kapnak kellő figyelmet.
A mozgalomhoz köthető tudósok például már 2014-ben figyelmeztettek arra, hogy egy világjárvány kitörésének esélye nagyon is valós, egy 2018-as konferencián pedig súlyosan bírálták a világ fejlett országainak teljes felkészületlenségét egy ilyen eshetőségre.
A Covid–19 mellett egy másik jóslatuk is bevált, a mozgalom egyes tagjai ugyanis már évek óta kongatják a vészharangot a mesterséges intelligenciával (AI) kapcsolatban. A Twitteren az elmúlt hónapokban kisebb világsztár lett például Eliezer Yudkowsky informatikus, aki a ChatGPT és hasonló programok berobbanása után az MI-vel kapcsolatos kutatások azonnali leállítását követelte.
A Time magazinban is megjelenő kutató a 2010-es évek óta következetesen azt hangoztatja, az emberiség előtt álló legnagyobb feladat az úgynevezett AI-alignment (kb. MI-összehangolás), azaz a mesterséges intelligencia emberi értékekkel való összehangolása. Yudkowsky szerint ha ezt nem tudjuk elérni, vagy ha a mesterséges intelligencia előbb lesz meghatározó része az életünknek, mintsem megoldottuk volna az összehangolás problémáját, annak katasztrofális következményei lehetnek az emberiségre nézve.
A brit akadémikus körök mellett az Egyesült Államok techszektora lett az hatékony adakozás másik nagy központja. A rohamosan fejlődő techvilágban tehetséges, okos és legfőképp ambiciózus emberek koncentrálódtak viszonylag kis helyeken, például az észak-kaliforniai Szilícium-völgyben. Startupalapítók, kriptolovagok és hivatásos diszruptőrök adták egymásnak a kilincset San Francisco legismertebb kockázatitőke-befektetőinél, akik a rekordalacsony alapkamatok által megtámogatott techboomban két kézzel szórták a pénzt merészebbnél merészebb ötletekre.
Ennek a belterjes közegnek megvannak a maga hátrányai, a Silicon Valley Bank februári csődjéhez például feltehetően jelentősen hozzájárult a bankroham, amelyet az egymással állandó kapcsolatban lévő befektetők között futótűzként terjedő pánikhangulat okozott. Ám ugyanilyen sebességgel tört utat magának köztük a hatékony adakozás gondolata, amelynek alaptétele és módszerei jellemzően nagyon közel álltak a mennyiségi beállítottságú techdolgozók világnézetéhez.
Dől a pénz és ezzel jár botrány is
A mozgalom kapcsolatrendszere gyorsan bővült, és csak idő kérdése volt, míg az igazán nagy halakhoz is elért. Nagy-Britanniában az alapítók elkezdtek oktatni és kutatni, például az oxfordi Future of Humanity (Emberiség Jövője) intézetben, ahol nem meglepő módon az emberiségre leselkedő egzisztenciális veszélyeket kívánják azonosítani, és azokra válaszokat adni. Az intézet igazi magja a mozgalom nagyágyúinak: az igazgató Nick Bostrom mellett jelenleg is ott dolgozik Toby Ord, illetve a hosszútávizmus mozgalom meghatározó alakja, Anders Sandberg.
MacAskill eközben több könyv kiadásával népszerűsítette a mozgalmat, amely így kitört az akadémiai buborékból, és világszintű közönségre talált. A BBC mellett az Economist, a Washington Post, a Wall Street Journal és az angolszász világ több nagy lapja is rajongással vegyes kíváncsisággal mutatta be a fiatal idealistákat, akik adatokkal és racionális gondolkodással kívánták jobbá tenni a világot.
Ezzel párhuzamosan Amerikában elszaporodtak a mozgalommal szimpatizáló techmágnások, akik bőkezűen támogatták a különböző hatékony adakozási kezdeményezéseket. A megannyi nonprofit, szervezet és intézet megadonorai között olyan támogatókat találunk, mint Elon Musk, Peter Thiel vagy a Facebook-társalapító Dustin Moskovitz.
Sam Bankman-Fried elhagyja a szövetségi bíróságot New Yorkban a vádemelést követően 2023. március 30-án – Fotó: John Lamparski / NurPhoto / AFP
A mozgalom leghíresebb alakja, és egyben legbőkezűbb mecénása kétségkívül Sam Bankman-Fried, az FTX kriptotőzsde alapítója. Bankman-Fried éveken keresztül rengeteg pénzzel, összesen több száz millió dollárral támogatta a mozgalmat, sőt publikusan megfogadta, hogy 26 milliárd dollárra becsült vagyonának nagy részét adományozásra fordítja. 2022 novemberében aztán Bankman-Fried csődöt jelentett, majd a Bahamákra menekült az amerikai igazságszolgáltatás elől, amely különböző költségvetési csalásokkal vádolja a kriptomilliárdost. Bankman-Friedet azóta kiadták az Egyesült Államoknak, ahol 250 millió dolláros óvadék ellenében szabadlábon védekezhet. Egyes híresztelések szerint akár 155 év börtönbüntetésre ítélhetik. Bankman-Friedről és az ügyéről itt írtunk részletesen.
A világ egy csapásra tudatára ébredt a techmilliárdosok és szuperintelligens kutatók szövetségének, ami az évek alatt rendkívül kiterjedt és befolyásos hálózattá vált. Sorban jöttek ki történetek az egyszerű tagok kiábrándultságáról, a mozgalom iránytévesztéséről, illetve nagynevű támogatók kényszerültek bocsánatot kérni a Bankman-Frieddel való kapcsolatuk miatt.
Ennek ellenére úgy tűnik, ezek csak átmeneti hullámok voltak. A hatékony adakozás brit szárnya továbbra is gyarapszik az egyetemi campusokon, a techguruk pénzcsapját egyelőre nem zárták el, a mozgalom pedig elért egy olyan népszerűségi szintet, hogy az angolszász világból kitörve regionális konferenciákat rendeznek a világ minden pontján, például Varsóban.
Szélsőséges nézetek
A hatékony adakozás alaptézisei első látásra észszerűnek, sőt kívánatosnak tűnnek. Ki ne akarna segíteni másokon, főleg, ha van miből? És ha már segít, nyilván szeretné a lehető leghatékonyabb módon tenni.
Ám a mozgalomnak bőven akadnak kritikusai is. Egyes közgazdászok azt emelik ki, a hatástalan adakozásnak nem a rosszul működő jótékonysági szervezetek, hanem korrupt intézmények és diktátorok az okai. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy lehetetlen kockás papíron kiszámítani a jövőt, azaz, hogy pontosan milyen hatása lesz mennyi pénznek. Egyes esetekben, például innováció hatására, egy első látásra rossznak tűnő befektetés is hatalmas hozamokat hozhat.
Talán a legélesebb kritika azonban a mozgalom alapvetéseit éri.
Egyrészt, a bevezetésben említett gondolatkísérletben lehet, hogy nem számít a fuldokló gyerek bőrszíne vagy nemzetisége, ám a való életben megeshet, hogy valaki a saját családtagjainak jólétét preferálja egy idegennel szemben. Ebből az következik, hogy egyáltalán nem evidens az a fajta állandó adakozás, amelyet Singer követel.
Másrészt, az sem egyértelmű, hogy egy jövőben születendő ember élete ugyanannyit kellene hogy számítson, mint egy már élőé. Ez ugyanis olyan szélsőségekhez vezethet, mint a már említett hosszútávizmus, amelyet sokan a világ jelenlegi legveszélyesebb ideológiájának tartanak. A transzhumanizmuson és totális utilitarianizmuson alapuló eszmerendszer egyes képviselői például egy olyan globális megfigyelőrendszer megépítését javasolják, amely valós időben figyelné a bolygó összes emberének mozgását, és egy esetleges katasztrófa megelőzése érdekében azonnal be tudna avatkozni.
Egyes cinikusabb elemzők pedig azt állítják, hogy a mozgalom igazából csak gazdag, fehér férfiak intellektuális önfelmentése. Többek között a mozgalom egyik alapvetése, az „earn to give” (Keress pénzt, hogy adj) ugyanis csupán egyfajta morális felmentést ad a sok pénzt keresőknek egy olyan világban, ahol minden korábbinál látványosabban jelennek meg az egyenlőtlenségek. (Telex)
