Emmanuel Macron lesz május 15-től Franciaország köztársasági elnöke. Olyan szavazati aránnyal, (66-34) nyert a balliberális politikus a választás második fordulójában a szélsőjobboldali Marine Le Pen ellen, amilyet Orbán Viktor pártja a legjobb korszakában sem tudott az urnáknál elérni, és egyre kisebb az esélye, hogy a felcsúti fenomén valaha is képes lesz a magyarok szavazatainak kétharmadát begyűjteni, maga vagy a pártja számár, mégpedig annak ellenére sem, hogy Magyarországon – szemben Franciaországgal – semmilyen feltétele sem adott egy szabad és demokratikus, az ellenzéknek a kormánypárttal azonos esélyt adó választásnak.

A 2018-ban tartandó magyar parlamenti választás körülményei nem felelnek meg az európai normáknak, a ma érvényes választási törvény és a választási szabályok a hatalmon lévő párt, a Fidesz számára igazságtalan előnyöket biztosítanak, kizárva annak lehetőségét, hogy a választók valódi alternatívákkal megismerkedve dönthessenek arról, kiket juttassanak a parlamentbe. A magyarok nem szavazhatnak és nem választhatnak szabadon, mint a franciák vasárnap.

Ausztria, Hollandi után most Franciaországban maradt el az Orbán Viktor által megjósolt és remélt fordulat, vagyis a liberális demokratikus rendszert nem sikerült egy jobboldali illiberálisra cserélni. Az Európai Unió egyik meghatározó országa EU- és piacgazdaság párti marad, a hagyományos liberális demokrata értékek egyidejű megőrzésével. Emmanuel Macron az erős és a nemzetállamok közös érdekei mentén kormányzott, tovább intézményesített egységben működő, szükség esetén kétsebességessé alakított Európa híveként, jelentősen meg fogja erősíteni az eurózónát és az EU-t vezető német-francia tengelyt, amely ugyancsak szilárdulni és stabilizálódni fog a közelgő német választások eredményeképpen, amelyen az esélyes indulók között nincs olyan erő, amely ne Németország eddigi EU-párti politikájának folytatása, még inkább erősítése mellett tenné le a voksát.

A május 7-i vasárnap nagy vereséget hozott Orbán Viktor számára, aki minden esélyét elveszítette arra, hogy jelentős támogatást szerezzen EU-ellenes, szélsőjobbos, demagóg, illiberális és nacionalista politikájához a kontinens mérvadó országaiban, ezúttal Franciaországban. Az EU-val szembeni magyar politika és Orbán nemzetközi szerepvállalása, mindenek előtt Oroszországgal és Törökországgal kapcsolatban, valamint fellépése a magyar demokráciával szemben, minden eddiginél keményebb bírálatban fog részesülni Brüsszel és vezető ereje, a német-francia szövetség által.

Arra azonban nem lehet számítani, hogy a felcsúti enyves kezű amatőr focista és stadionépítő fenomén által a magyar társadalom ellen elkövetett bűncselekmények miatt Orbántól Párizs, Berlin vagy Brüsszel szabadítaná meg a magyarokat. Ehhez a magyar társadalom bátor és határozott fellépésére van szükség. Mégpedig nem konvencionális, parlamenti eszközökkel, mert a demokratikus választás feltételeinek hiányában erre nincs mód, hanem a nemzeti ellenállás megszervezésével, az utca adta lehetőségek kihasználásával, a minden irányú társadalmi nyomás fokozásával.

A német-francia tengely újraépítése és megerősítése fordulatot hozhat a közösség évek óta tartó mélyrepülésében, a problémákat maga előtt toló gyakorlatában. Az egykori szocialista párti gazdasági miniszter és sikeres bankár, Emmanuel Macron egy személyben testesíti meg azt, amit a mai Európai Unió jelent és amit megvédeni érdemes. Annak ismeretében is, hogy az Európai Uniót nem az európai nemzetek, főleg nem az Európa országaiban élő alkalmazottak (akiket valamikor munkásoknak neveztek) hozták lére, és születésének célja sem is az euróapai tömegek érdekeinek védelme, vagy jólétének növelése volt, és természetesen ma sem az. Az Európai Uniót az európai nagytőke hozta létre saját magának, hogy az EU-ra és intézményeire, az egységes európai piacra támaszkodva, a globalizáció nyújtotta lehetőségeket kihasználva és annak szabályait Európára adaptálva, versenyben tudjon maradni a világ többi nagy gazdasági övezetével, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal és Kínával.

Ennek megfelelően mindig – főleg a szocialista tábor megszűnése és a Szovjetunió szétesése után – az európai nagytőke érdekében kormányozták a közösséget, látványosan leépítve a szakszervezetek és a szociáldemokrácia által a 20. században elért munkavállalói és szociális vívmányokat, sőt egyes emberi jogokat is. Ennek fényében nem meglepő, hogy Európai népei az elmúlt években – felismerve, hogy az EU nem a tömegek érdekében működik, még ha számos és nem kevés esetben a tömegek érdekei egybe is esnek a tőke érdekeivel és ebből az európai tömegek is profitálnak, vagy a tőke saját jól felfogott érdekében engedményekre hajlandó a társadalmi nyomásra -, elfordultak a közös Európa eszméjétől, mint ami nem fordít kellő figyelmet az átlagos vagy az átlag alatti európaiakra.

Ezt a jogos elégedetlenséget próbálják meg kihasználni Európa Orbánjai és Le Penjei a történelem kerékének visszaforgatására, arra, hogy a liberális polgári demokrácia korlátozott vívmányainak leépítésével autoriter társadalmakat, félfasiszta, vagy fasiszta államokat hozzanak létre. A piacgazdaságnak nevezett kapitalizmus alapjait érintő változtatások szükségességét nem tagadva, a kontinens minden józan és a jobb jövőben érdekelt erejének össze kell fognia annak érdekében, hogy ez a kísérlet ne vezethessen eredményre.

A holland parlamenti választás, az osztrák köztársasági elnöki választás, a francia elnökválasztás, továbbá a német parlamenti választás várható eredménye, a vasárnap megválasztott centrista, vagy baloldali liberális bankár, Emmanuel Macron, de vele együtt Angela Merkel német kancellár, vagy az esetleg a helyére kerülő Martin Schulz szociáldemokrata politikus megválasztása is, megnyithatja az utat egy bonyolult, visszaesésektől sem mentes folyamat előtt, amelyet – az európai gazdaságok kizöldítésének analógiájára – az fog jellemezni, hogy – bár nagy nehézségek és kompromisszumok árán – de megindul a tőke és a munkavállalók eddigi viszonyának lassú módosulása.

A süketek párbeszéde helyett, egy pragmatikus és építő párbeszéd indul, a mindkét oldalt jellemző szélsőséges demagógiát legyőzve, egészen annak a felismerésnek a közös elfogadásáig, hogy a piacgazdaság, leánykori nevén a kapitalizmus a jelenlegi formájában tovább nem működtethető, helyette egy egészen más prioritásokra alapozott társadalmi és gazdasági rendet kell kiépíteni, az európai és a világméretű társadalmi béke és a föld megóvása, a rajta élő milliárdok, a munkájukból és a tőkejövedelmeikből élők életben maradása érdekében. Az ehhez vezető első lépés a nemzetállamok antagonisztikus érdekellentéteinek felszámolása regionális gazdasági-politikai szövetségekben, amelyek alkalmasak a globalizált világ globális problémáinak a kezelésére, amire egyetlen nemzetállam sem képes egyedül.

Minden, az Orbánok, Putyinok, Erdogánok, Le Penek fölött aratott – akárcsak részleges – győzelem annak lehetőségét erősíti, hogy végleg kiiktathatjuk a lejáratott ideológiákkal, a vallási fanatizmussal, a rasszizmussal, a homofóbiával, az antiszemitizmussal, a szociális demagógiával, a leegyszerűsített hazug megoldásokkal házaló és messiások eljövetelét ígérő politikai kalandorokat Európa politikai színpadáról. A visszatérés a nemzetállamok világába, a mindenek fölött álló, saját érdekeiket megfogalmazó és azokat minden áron érvényesítő nemzeti politikusok jelentik ma a legnagyobb veszélyt Európa polgáraira, az integrálódó Európára és az egész világra.

Minden olyan részsiker, minimális előrelépés, amely a globális gondok globális és nem nemzetállami kezelése és megoldása felé mutat üdvözölendő és támogatandó. Ez vonatkozik Emmanuel Macron győzelmére Marine Le Pen fölött. Akkor is, ha teljesen világos, sem Macron, sem Merkel, sem Schulcz sem mások nem lesznek képesek megoldani sem Franciaország, sem Németország, sem az EU problémáit az európai társadalmak minél nagyobb hányadának aktív támogatása nélkül. Magyarországnak saját erejéből és saját érdekében kell leszámolnia Orbán antidemokratikus fasisztoid rendszerével, amivel egyébként értékesen járulna hozzá a globális problémák megoldásához is.

Az Orbán rendszerével szemben álló erők számára tanulságul szolgálhat a francia elnökválasztás arra, hogy a társadalom által elutasított, hagyományos politikai erők és pártok, a magát lejárató politikai elit helyett igen rövid idő alatt lehet nagy támogatást elérő politikai erőt létrehozni, amennyiben ennek megvannak a demokratikus feltételei, ahogyan megvoltak Franciaországban. A parlamenti demokrácia működési feltételeinek hiányában azonban értelmetlen abban reménykedni, hogy választásokkal el lehet távolítani a hatalomból az Orbán és a Putyin szerű diktátorokat. Velük szemben csak a társadalmi nyomás szélesen értelmezett és az erőszaktól sem visszariadó felmutatása lehet eredményes, mivel ezek a rendszerek mára annyira antidemokratikusak, hogy velük, az általuk kierőszakolt játékszabályok mellett fair verseny folytatására nincs esély. Orbán és rendszere demokratikusan nem leváltható, csak elzavarni lehet.

Szerző: Zsebesi Zsolt / gepnarancs.hu