„Nem tudom, ki a hibás. Nem is ez érdekel, noha persze elolvastam a fővárosban összetűzésbe keveredő két párt magyarázatait a meghiúsult közgyűlésről. Értem. Én is voltam pártvezető, tudom, mennyire fontos tud lenni egy-egy jelölés.

De van, ami most fontosabb. Ez én vagyok, az ellenzéki választó. Meg közel 2 millió társam. És mintha a történet szereplői most nem tudnák, mivel játszanak. Velünk. Nem is csak a budapestiekkel, bár éppen ezekben az ellenzéki vezetésű városokban kellene a demokratikus kormányzás lehetőségét és életképességét bizonyítani. Azt, hogy nem szavaztunk rossz helyre. Ne vegyétek el ezt a hitet tőlünk.

Gondoljatok a majdnem 2 millióra, aki ellenszélben és propagandaáradatban, pénzesőben és háborús fenyegetésben is mert bízni bennetek és pártjaitokban. Aki nem hitte el a hazugságokat, és félretette a félelmeit egy sokpárti koalíció nehézségeitől. Gondoljatok arra, mit éreztek a vereségkor. Gondoljatok az előtte szélben-télben fagyoskodó aláírásgyűjtőkre, kitelepülőkre. A szórólaphordókra és a »Nyomtass te is« terjesztőire. Azokra, akik agitálták a szomszédot, barátot, kollégát. Akik kiálltak értetek. Gondoljatok a szavazatszámlálókra, akik többszáz kilométerre is elmentek, hogy ne legyen baj a rátok adott voksokkal. Gondoljatok a civilekre, akik soha nem látott számban és soha nem látott reménnyel mozdultak meg mellettetek.

Veszíteni lehet, ez előbb-utóbb mindenkivel előfordulhat. De eljátszani a bizalmat, az már bűn.

Kérlek, legyetek méltók. Biztos vagyok benne, hogy tudtok azok lenni.” (mandiner.hu)