h i r d e t é s

Magyarország, az elvégzett iskola

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Magyarország, az elvégzett iskola

2015. május 23. - 12:51
0 komment

 

Vajon hol van otthon az ember?

Ez a kérdés jutott az eszembe, amikor elolvastam Tamás írását, amely a Magyarország és én pályázatra érkezett és szerintem nagyon sok elgondolkodtató felvetés, mondat van benne. Például az, ami reflektál az itt is gyakran felmerülő vitára, nevezetesen: mi számít élhető országnak? A magam részéről hajlok arra, hogy egyetértsek Tamással, aki… na de hogy mit gondol erről, az kiderül a posztból.

„Negyedik éve éltünk már Írországban a családommal, amikor ért egy kis baleset. Vásárlás közben elszakadt a nadrágszíjam. Bár időben sikerült megfékeznem a szenzációt, az eset mégis emlékezetes maradt.

Az a nadrágszíj volt az utolsó ruhadarabom, amit Magyarországról hoztam magammal. Fábry Sándor kifejezését kölcsönözve a "kelet-európai nyomorok" valami hasonló módon kopnak le az emberről.

Az átszámolgatás szinte azonnal. Euróban keresel, tehát abban számolsz és élsz. Az anyagi összehasonlítgatással akkor hagysz fel, ha nem kell már pénzt visszaküldened.

Azt nem tudom már, mikor lett a „hazaküldeniből” „visszaküldeni”. Valamikor a tíz év során. Addig, hogy nyitott lakás- és autóajtókkal éljek, függönyök nélkül, mint az itteniek, azt hiszem, sosem jutok el.

Arra hamar rájöttünk, mert ez pár év múltán nyilvánvaló, hogy a határátlépés puszta ténye azonnal nem tesz más emberré. A lélekben gyökerező személyiségjegyek kiütköznek, bármilyen színű lobogóba is burkolózol.

A talpraesett nem válik félszeggé, a nagydumás tíz szavas szókinccsel is sztorizik, ha kell pantomim stílusban. A seftes bizniszelni fog, a csapodár csajozni, a primitív bunkózni, az önimádó meg elméleteket gyártani miért is felsőbbrendűbb ő, mint a vendéglátói.

Vendégség

Ez egy jó kifejezés arra, ahogyan itt érzem magam. Jó szándékkal jöttem és szívesen fogadtak. El tudom gondolni, hogy élethosszig vendégeskedjek, akárcsak egy tábornok idős mamája a honvédségi üdülőben.

Egy barátom úgy tartotta, eléldegél itt az ember jó néhány esztendőt. De örökre itt maradni, ebben a földben nyugodni, az elképzelhetetlen számára. Egy ír asszony pedig ezt az áldomást mondta a szilvapálinka elé: - Legyetek együtt boldogok, jusson minden esztendőre egy gyermek és Írország földjén érjen majd a halál! Az utóbbi vélemény áll hozzám közelebb.

Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak. Ennek a mondásnak minden betűje arany. Tíz év alatt megannyi mikro-Magyarország kudarcát láttam. Sokan és sokáig hiszik, hogy ez csak egy kiküldetés. Csak a melóban beszélsz angolul, a szálláson magyar kolbászt rágcsálsz, magyarkártyával vered a blattot és magyarul káromkodsz, mert a Dezső öt sör után is úgy csal, mint Rodolfó.

Aki a munkásszállók világát akarja újrateremteni, annak az a büntetése, hogy sikerrel jár. Ma már alig találkozol a régen gyakoribb „rövidtávfutó” emberekkel. Akik kijöttek, beálltak a mosodába százas rakat pólót pakolni, leszerveztek egy műszak előtti másfél órás takarítást valami üzletben, és centre tudták, mikor lesz meg a használt teherautó ára, amivel el tudnak kezdeni fuvarozni. Otthon a falujukban.

Ők igen kemény életet éltek, tizenötödmagukkal egy négyszobásban. A srác, akiről az archetípust mintázom, mindösszesen napi két virslis-babos „bevándorlókonzervet” fogyasztott, ahogy ő nevezte. Szerintem szálra pontosan tudta hány cigi még neki Írország.

Én hosszútávfutó stílusban vágtam neki. Pedig az indulás előtt fél évvel merült fel először életemben, hogy elmegyek. Majdnem harminc évig eszembe sem jutott, holott a határok nyitva álltak.

Egy hobby miatt kezdtem angolul tanulni a 90-es évek elején. Könyveket akartam elolvasni, amik nem léteztek magyar fordításban. Ez ma annyira szürreálisan hangzik, hogy csak bizalmas társaságban mesélem.

Az élhetőségi érték

Sok szó esik arról, hogy melyik ország élhető és melyik nem. Azt nem nagyon feszegetik viszont, hogy kik számára? Az adott ember tapasztalata, nyelvtudása, kapcsolatai, vagyona, személyes beállítódása és az adott ország gazdasági, kulturális realitása ad egy szorzatot. Na, ez az élhetőségi érték. Erősen személyre szabott.

Én annak a híve vagyok, hogy mindenki keresse a neki ideális, legjobb kombinációt. Évekkel ezelőtt hatalmasakat vitáztam egy barátommal, aki vissza akart költözni. Őrültségnek tetszett a dolog. Akkor még a sértettség is erősen munkált bennem. Azt tartott legtovább levetkőzni.

Én, akinek világ életében minden földbirtoka elfért a körme alatt, meg nem érthettem, hová, mire is akar visszamenni? Végül elmondta, hogy egy üres, családi tulajdonú ház várja, és biztos anyagi háttér. Bejött neki, megnősült, boldogan él. Számára Magyarország élhetőbb.

A szülőhely önmagában nem hordoz különös jelentőséget az én esetemben. A megszületésem ténye, úgy érzem, az életre kötelez. A hazaszeretet fogalma számomra azt takarja, hogy egy ország elnyeri és bírja a lojalitásomat, hogy a megőrzéséért, jobbá tételéért akár személyes áldozatot is hoznék.

Magyarország felnevelt és oktatott, de valamiképp részt venni soha nem engedett az életében. Nincsenek horrorisztikus élményeim, nem hurcoltak meg, nem börtönöztek be, nem vegzáltak.

De az érzés, hogy afféle létszám feletti, nem szükséges jelenlévő vagyok, minduntalan visszatalált hozzám. Nem gondolom magam használhatatlan embernek. Sok dologban szívesen részt vettem volna. Végül csak annak lettem igazán részese, amit én magam teremtettem meg. Magyarország, az ottani élet terei és körei valami módon zárva maradtak előttem.

Talán a gondolkodásmódom váltott ki passzív ellenállást. Gyerekként még nem értettem Ady Endre A magyar Ugaron című versét, pedig zseniálisan írja le ezt a jelenséget.

Magyarországra elvégzett iskolaként tekintek. Oda írattak be a szüleim. Tanultam? Sokat. Okultam? Még többet. Sok remek embert ismertem meg? Így igaz. Találkoztam hitványakkal is? Találkoztam. Szép emlékek? Rengeteg. Rossz élmények? Fakulnak. Befejeztem az ottani tanulmányaimat? Sikeresen be. Újrakezdeném-e? Nem. Nincs rá okom.

Depresszióország vagy meleg otthon?

Amikor utoljára Magyarországon jártam, szabályszerűen rémálmaim voltak, hogy ott ragadok. Hogy nem jutok vissza Írországba. Volt értetlen hivatalnokos verzió, rosszindulatú vámosos, lerobbant autós, elveszett repülőjegyes.

Amikor leszálltam a gépről, hirtelen vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a reptér betonját, akár egy pápa. Ereszkedés közben, amikor a gép áttörte az esőfelhőket a mögöttem ülő magyar kamionsofőr azt morogta a társának: megérkeztünk Depresszióországba...

Írország esős klímája nekem nem a depressziót idézi. Inkább a meleg otthont, vagy a jó hangulatú munkahelyet ahol az ember rá se ránt az időjárásra. Életemben először itt van kertem. Soha korábban nem éreztem magam úgy, hogy elég ideig maradhatnék egy helyen az ültetéshez.

Kemény volt a kezdet itt is persze. Évek munkája kellett, hogy rám találjon a kiszámíthatóság, a jövőbe vetett derűs hit. Aki ezt a kezében érzi, többé nem akar lemondani róla. A kisebbik fiam már itt született.

A magyarországi harminc év, arcok, pillanatok, hangulatok - örökre velem lesznek, nem vitás. Úgy kötöm ma is a cipőmet, ahogy óvodás koromban tanultam, az új ország nem tanít meg újra járni. Beszélni igen, de a gondolataimat most is az első, az anyanyelv írja.

De nem érzek veszteséget, amiért nem egy állam határai között telik le az életem. A rokonokat, barátokat meg szoktuk hívni látogatóba. Nekem leginkább azok a barátaim hiányoznak, akiket itt ismertem meg, de vissza- vagy továbbköltöztek az évek során.

Szerencsésnek gondolom magam, elégedett vagyok az életünk alakulásával. Sok személyes problémát oldottam meg, eközben jobban megismertem magamat. Itt, ezen a földön jött el rá az idő és az alkalom. Ahogy Lovasi András énekelte: Nekem ki volt mérve ez az út.”

 

hataratkelo.blog.hu (Fotó: Éva)

#Magyarország #Írország #iskola #élet #életmód #Civilhetes

Posted by SEJT on 2015. május 23.


 

h i r d e t é s