Árpád-házi királyaink turáni(?) gyökerei

A magyar történelem nevezetes tagjainak család-eredete már a COVID-pandémia előtt is témája volt Káslernek. Még 2018-ban egy nyilatkozatában arról számolt be, hogy az Országos Onkológiai Intézet nemzetközi kutatócsoportja „azonosította az Árpád-ház férfi tagjaira jellemző DNS-t III. Béla király csontmaradványaiból”. Nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy miért egy rákkórház – s nem egy egyetem antropológiai tanszéke – foglalkozik a hajdani magyar királyok genetikai vizsgálatával, de hát a Magyarságkutató Intézet csak 2019-ben kezdett működni. Nem véletlen, hogy éppen III. Béla királyunk került terítékre. Azért, mert a csontjai annak a fehérvári kriptának éppen abban a termében vannak, amelyet a törökök – egyedüliként – nem találtak meg, s nem dúltak szét. Megjegyzendő egyébként, hogy nincs szakmai egyetértés azt illetően, hogy azok valóban III. Béla csontjai-e, s nem esetleg egy korábbi Árpád-házi királyé – talán Könyves Kálmáné –, de ezzel Kásler nem foglalkozott.

A nyilatkozat kulcsmondata, hogy a kutatócsoport vizsgálatai alapján kijelenthető, hogy a „királyi maradvány az R1a haplocsoportba tartozik, ami azt jelenti, hogy az Árpád-ház tagjai egészen biztosan eurázsiai, nem pedig finnugor eredetűek.” Ez így egyrészt értelmezhetetlen, hiszen a finnugor nyelv is eurázsiai, de legfőképpen tudománytalan: összemossa az etnikai rokonságot és a nyelvtípust, pedig ez két különböző sajátság. Hozzáértő ember sohasem állította, hogy a magyarok genetikailag lennének rokonai a finnugor nyelvet beszélő népeknek. Nem etnikailag vagyunk rokonai a finneknek, észteknek stb., hanem nyelvünkben. Érdekes egyébként, hogy ezt a szakmai hibát – az etnikai és nyelvi sajátságok összekapcsolását – a kutatócsoport eredeti kutatási beszámolója (Kásler nevével a szerzők között) is elköveti, de éppen ellenkező előjellel. Ezt írják: „It is the most frequent haplogroup in various populations speaking Slavic, Indo-Iranian, Dravidian, Turkic and Finno-Ugric languages”. (Ez a genetikai jellemző nagyon elterjedt különböző szláv… finnugor nyelvet beszélő népességeknél.)

A XIX. század második felében nagyon élénk vita bontakozott ki arról, hogy a finneknek vagyunk-e rokonai, vagy különböző török népeknek; dúlt a „finnugor-török háború”. Vámbéry, Budenz, Hunfalvy és sokan mások hol szakmai kérdésnek, hol nemzeti identitásunk kulcskérdésének tekintették az erre adott választ. Meg kell jegyeznünk, hogy a vita vakvágányon futott, mert mindkét tábor abból a – fönt említett, de ma már egyértelműen téves – premisszából indult ki, hogy a nyelvi és etnikai rokonság egy tőről fakad. Világosan a nemzeti büszkeség féltése jelenik meg Kazinczy megjegyzésében: „Az újabb história bennünket még azon örömtől is meg kezd fosztani, hogy magunkat az Attila maradékainak mondhassuk.”

Persze föltehető, hogy amikor az ősi finnugor nyelvek kialakultak, akkor a mostani magyarok ősei még földrajzilag és etnikailag is egy „bokorba” tartoztak a mostani votjákok, észtek, finnek őseivel. Az azóta eltelt évezredek alatt azonban más és más irányokba vándoroltunk, eltérő népcsoportokkal keveredtünk, így egymástól „biológiailag” elszakadtunk, eltávolodtunk. Ezért etnikailag (genetikailag) ma már gyakorlatilag nem vagyunk rokonai egymásnak. Nyelvi rokonságunk azonban – még ha halványodva is, de a nyelv alapvető jellemzőit tekintve – megmaradt. Vajon mi a célja Káslernek azzal, hogy erőnek erejével – még a szakmaiatlanságot is vállalva – bizonyítani akarja, hogy az Árpád-házi királyok ázsiai gyökerűek? Ezt a „vigyázó szemetek keletre vessétek” jelszót O. V. adta ki tíz évvel ezelőtt. Eleinte gazdasági nyitásnak tűnt, de aztán kiderült, hogy ennél sokkal mélyebb tartalmú fordulatról van szó. Lényegében az Európához való tartozásunk tudati szintű gyengítése is benne van. „Anti-Szent István-i” fordulat.

O. V. a türk nyelvű államok együttműködési tanácsának 2018. szeptemberi konferenciáján (Kirgizisztánban) ezt mondta: „Mi mindig is figyelemmel követtük a türk identitású országok együttműködését, mi vagyunk Önök között a legnyugatabbra költözött nép, amely a kereszténységet is felvette. Mi tehát egy Nyugaton élő keresztény nép vagyunk, amely a hun-türk eredet alapján áll, a magyarok magukat Attila késői leszármazottjaként tartják számon.” Az kétségbevonhatatlan, hogy az Uráltól a Kárpátokig tartó hosszú útján az ősi magyarok tucatnyi török (ha úgy tetszik: türk) néppel találkoztak, keveredtek. Genetikailag tehát sok „török vér” van bennünk, s nyelvünk, kultúránk is rengeteg török hatást őriz. De azért az elgondolkoztató, hogy Magyarország miniszterelnöke szerint Magyarország a „türk identitású” országok közé tartozik. Ennél sokkal pontosabb – és még szebb is – az a kép, miszerint a magyar fa gyökere Ázsiában van, de a lombozata Európában.

Nem az ázsiai – sztyeppei – népekkel való eredet-kapcsolatunk, hagyományainak őrzésével van gond, hanem azzal, hogy a Szkíta Konferencia, a Kurultáj, az Ősök napja, a Sámán-fesztivál, egy tudományos(!) múzeumban megnyitott „Attila örökösei – A hunoktól az Árpád-házig” kiállítás és seregnyi más (államilag támogatott) program – nem is beszélve a tarsolylemezes, nemez-süveges „turulkodásról” – már lassan elfedi, hogy mindez kultúránknak és identitásunknak csak az egyik – régebbi – része, s hogy van még egy másik – újabb – része is: a görög-római kultúra, a zsidó-keresztény vallás és a felvilágosodás európai öröksége. Az „ősmagyar”, pogány jelképek problematikájához tartozik az is, hogy Makovecz Imre grandiózus katedrális terve, a „Szentek és kárhozottak temploma” nem nyerte el a katolikus egyház tetszését, elsősorban a keresztény és pogány szimbólumok keveredése miatt.

A Hunyadiak nem románok(?)

Januárban Kásler Horvátországban járt – persze nem a pandémia ottani kezelését vagy a digitális oktatás tapasztalatait megismerendő – most már a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának képviseletében. Archeogenetikai kutatást kezdeményezett ugyanis Hunyadi János és Mátyás etnikai származását illetően. Mátyás király fia (Corvin János) és az ő fia (Corvin Kristóf) ugyanis Lepoglava községben, az ottani pálos kolostor templomában alussza örök álmát. Hogy kerültek oda Hunyadiak? Magát a kolostort a pálosok alapították, amely az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend. 1415-ben szentelték fel a plébániatemplomot, de a törökök 1481-ben felégették. Corvin Mátyás (1443-1490) Magyarország és Horvátország királya a pálos kolostort mint királyi birtokot egész könyékével együtt törvénytelen, de örökbe fogadott fiának, Corvin Jánosnak adta. Maga Mátyás is sokat tett a templom újjáépítéséért, de halála miatt azt végül is fia, Corvin János (akkor már herceg és horvát bán) fejezte be. Így adódott, hogy Jánost (1504), valamint egy év múlva az ő fiát (Kristófot) is ide temették.

Hunyadi János származása körül rengeteg a kérdőjel. Se apját, se anyját illetően nincs biztos adatunk. A legvalószínűbb az – s a románok ma is így tudják –, hogy román gyökerű família a Havasalföldről. De az is lehet, hogy nemesi származék; még Zsigmond királyt is rebesgetik, mint lehetséges apát. (A Wikipédia több érdekes föltételezést is ismertet.) A „Hunyadi” név arra utal, hogy Zsigmond király János apjának (vagy nevelőapjának), a román Vajknak adományozta Hunyad várát és környékét.

Itt jutottunk el a „magyarságkutatókhoz”, azaz jelen esetben Káslerhez, akinek – persze kimondatlanul – föltehetően az az egyik célja, hogy tudományos alapon kijelenthesse, hogy a Hunyadiak nem román eredetűek, hanem magyarok. Azért kell exhumálni Horvátországban Corvin Jánost, hogy legyen egy biztos genetikai azonosító pont Mátyás király és Hunyadi János felé. Ha sikerül János és Kristóf földi maradványaiból DNS-mintát nyerni, akkor annak segítségével – remélhetőleg – darabonként azonosítani lehetne, hogy a székesfehérvári királysírban lévő csontok közül melyek tartoznak Mátyás királyhoz. Persze ez nem egyszerű, mivel a hajdani Nagyboldogasszony bazilika alagsorában kialakított királyi temetőt már a törökök feldúlták (1543). De ha minden jól megy, végül összerakható lenne Mátyás csontváza, s akkor a magyar történelem egyik legnagyobb uralkodóját méltó módon el lehetne temetni. Ott egy nemzeti kegyhely is létrejöhetne – mondta Kásler Miklós.

Persze nem tudhatjuk előre, hogy ha megtalálják a Hunyadiak azonosítására alkalmas „haplocsoport”-jelet, az vajon mit fog mondani területi vagy nemzeti származásukra vonatkozóan.

A nemzeti öntudatról

A fenti történetekben közös vonás, hogy a szereplők szemében mérhetetlenül fontos valamely nemzethez tartozás, még akkor is, ha az a nemzet csak képzeletbeli. Közös szándékuk bizonyítani a „turáni” – vagy más esetben a „magyar” – származást. Visszamenőlegesen is egészen a Árpád-ház koráig. Pedig ez délibáb-kergetés. A nemzeti érzés, a nemzeti büszkeség, a nemzethez tartozás érzése Mátyás király korában még ismeretlen volt. Ez a későbbi korok gondolkodásának és érzésvilágának a része.

A nemzeti öntudatra ébredés korszaka az egyes népek esetében egyáltalán nem esett egybe, mert függött a polgári fejlődés erősségétől. A nacionalizmus (a maga jó értelmében) a polgárosulással és a felvilágosodással együtt jelentkezik. Ekkor kapott erőre a nyelvi öntudat, a nyelv és az írás tudatos művelésének igénye, a nyelvújítás. Nem véletlen, hogy legelőször az angoloknál jelentkezett (pl. Defoe és Swift regényeiben, 1700 táján); majd a franciáknál (Montesquieu és Voltaire, 1740 táján), s nem sokkal azután a magyarok körében (Batsányi, Bessenyei, Kazinczy, Ráday stb., 1780 táján). Ekkor válik fontossá az addig is magyarul beszélő emberekben a magyar nyelv és irodalom (ön)tudatos őrzése és fejlesztése, gazdagítása, a magyar írás és helyesírás szabályozása. Vagyis a magyar nemzeti érzés. Figyelemre méltó adat, hogy a „nemzeti” szó első írásos előfordulása 1777-ből ismert. A „mi, magyarok” érzésvilág modern kori jelenség.

Mintegy 40 évig folyt a XVIII-XIX. század fordulóján a vita arról, hogy – például – a „tudja” szót hogy kell írni. Úgy, ahogy most írjuk (ez volt a „jottisták” véleménye), vagy úgy, ahogy kimondjuk: „tuggya” (ezt javasolták az „ipszilonisták”). Kevésen múlt, hogy a mai írásmód „győzött”.

A szomszédságunkban élő románok és szlovákok esetében a modern értelemben vett nemzetté alakulás még később következett be, mint a magyaroknál. A románoknál nagyjából 1850 táján. Az is érdekes, hogy addig a románok – nyilván az orosz pravoszláv hatások miatt – cirill-betűkkel írtak. 1860-ban tértek át a latin betűkre. De az írás – és így a nyelv – szabályozását ők sem úszták meg nehézség nélkül. Az átállás egyik furcsa következménye volt az országnév írásmódjának bizonytalansága. Mert ami Románia nevében magyarul „á”, az kiejtés szerint olyan, mint az orosz jerü (aminek nincs jele a latin-betűs írásban), s sokáig bizonytalan is volt, hogy â vagy î betűvel kell-e írni. Pl. a régi bélyegeken az ország neve ROMÂNIA, de a Román Posta P. ROMÎNA.

A nemzeti érzés viszonylag újkeletű voltából az is következik, hogy régi hőseink nemzeti érzéseit illetően nagy fokú óvatosság ajánlatos. Erős anakronizmus – azaz „idő-tévesztés” – lenne magyar (vagy akár horvát) nemzeti érzést tulajdonítani a „szigetvári hősnek”, Zrínyi Miklós grófnak (1508-1566), mivel abban az időben ilyen még nem létezett. Zrínyi Miklós – aki a horvátországi Zrinyben született – Nikola Zrinski néven horvát bán volt. Ugyanakkor a korabeli kis hadurakkal csatázva a Dunántúl egy részét is elfoglalta. S hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a Habsburg családdal is rokoni kapcsolatba került. Egyszerre volt tehát horvát nemes, az osztrák császárhoz hű katona és magyar hős.

És száz évvel korábban ugyanez volt Hunyadi Jánosnak, a „nándorfehérvári hősnek” a helyzete is. Nézzük, mit énekel róla Arany János a Szibinyáni Jank című költeményében:

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár

Mulatozás közben ez a „Lázárevics” (vagyis István szerb vajda) eldicsekszik azzal, hogy:

….. udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!... Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni.

S ez a Janko végül „Zsigmond a király, a császár” udvarában kötött ki, s nagy törökverő hős lett belőle. Erről a hősről szólnak a szerb balladák:

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még... él örökké
A dicső Hunyadi János.

Hunyadi János (1407-1456) „Szibinyáni” neve Szebenre (Nagyszebenre) utal – az erdélyi szászok városára –, amely románul Sibiu. Talán azért, mert ott kezdődött egy győzedelmes hadjárata Mezid bég óriási serege ellen.

Arany János számára tehát egy csöppet sem volt probléma, hogy a szerbek is a magukénak vallják Hunyadit. Arról talán nem tudott, hogy a románok is igényt tartanak rá, mint román származású hősre, de – gondolom – ha tudta volna, az sem zavarta volna. Nem tudunk Hunyadi János fejével gondolkozni, de akármilyen nyelven beszélt és álmodott, nemzeti öntudat – sem román, sem magyar, sem szerb – még nem lehetett benne, hiszen akkor még ilyen nem létezett.

A mi számunkra pedig nem kisebb hős attól, hogy a románok és a szerbek is a magukénak tekintik. (nepszava.hu)