h i r d e t é s

Marosán György Ez már az apokalipszis?

Olvasási idő
10perc
Eddig olvastam

Marosán György Ez már az apokalipszis?

2020. május 12. - 16:24

 

2020 küszöbén megszaporodtak az apokalipszisjóslatok. 

A kép illusztráció! - Forrás: Jon Wells / Flickr

Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére a végítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász – évindító cikkének címe: Apocalypse becomes the New Normal – így ír: „válságokkal teli korszak jön, és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzés terjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha azt üzenné: feltűnt az apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre. 

A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontot kínál Ch. Perrow – a Yale Egyetem professzorának – munkája, aki még 1984-ben a Three Miles Island-i atomerőmű balesetét elemezte. A csaknem katasztrófába torkolló események egymásba kapcsolódó láncolatát vizsgálva meghökkentő következtetésre jutott. A reaktorbalesetet nem a technológia meghibásodása, még csak nem is emberi mulasztás, hanem a technológiák, az emberek és a szabályok áttekinthetetlenül bonyolult rendszerében bekövetkező apró, szinte észrevétlen rendellenesség váltotta ki. Egyetlen apró hiba a zavarok egyre növekvő lavináját váltotta ki, amelyet az irányítók képtelenek voltak kiigazítani. Az atomreaktor ugyanis olyan bonyolulttá vált, és részei olyan szorosan kapcsolódtak össze, hogy működése nehezen volt „kézben tartható”. Az ilyen eszközöket – Perrow megfogalmazásával – az ún. „természetes balesetek” fenyegetik. (Ch. Perrow: 1984. Normal accidenst). A vezérlőteremben ülők a körülmények szorításában nem látták át beavatkozásaik következményeit, a kiszámíthatatlan mellékhatásokat pedig még kevésbé. Így a zavarok egyre erősödtek, és a rendszer szinte megállíthatatlanul sodródott a katasztrófa felé. 

Azóta egyre több területen figyelhettük meg – ipari katasztrófák, repülőgép-balesetek, bankcsődök, toronyházak leégése esetén – eszközeink komplexebbé és szorosan csatolttá válásának veszélyes következményeit. A XXI. századba átlépve azonban egy még ennél is súlyosabb probléma bukkant elő. Kiderült: nemcsak az életünket szolgáló technológiai és gazdasági rendszerek lettek nehezen „kezelhetők”, de fokozatosan az emberiség is komplex és szorosan csatolt globális rendszerré vált. Ez pedig azt jelenti: immár egész bolygónkra leselkednek a „természetes balesetek”. Az emberiség sokáig egymástól elkülönülő, kicsiny közösségekben élte életét. Eszközei és világa is egyszerű és lazán csatolt volt. A kereskedelem erősödő szálai azonban a független családokat falvakká kapcsolták össze, majd a falvakból a politikai hatalom államokat formált. A munkamegosztás és kulturális csere fokozatosan kiegészítő funkcióból az élet nélkülözhetetlen feltételévé vált. A XX. század első harmadában azután a szuverén államok és az önálló vállalkozások kapcsolatainak szorossága elért arra a szintre, hogy világunk „közlegelővé” vált.

 A közös gazdasági és természeti élettérben a szuverén államok – éppen, mint a falu gazdái a közös legelőn – már nem tehették meg azt, amit akartak. Ezt az új helyzetet – mint két világháború is mutatta – az államok nehezen tűrték, ám kénytelen-kelletlen hozzászoktak. Rákényszerültek globális viselkedési szabályok kidolgozására és azok betartásán őrködő „nemzetek feletti” intézmények létrehozására, amelyek kiszámítható és világos kereteket teremtettek az országok együttműködéséhez. A kapcsolatok tovább erősödtek, és a társadalmi élet legtöbb területe fokozatosan összefonódott. A szuverén államok, az önálló vállalatok és az egymástól elkülönülő technológiai rendszerek elválaszthatatlan egybekapcsolódása az egész földet szorosan csatolt rendszerré változtatta. Így világunk a XXI. századba átlépve a „közlegelő” állapotából globális ökoszisztémává alakult át. Az ökoszisztéma fogalma eredetileg az élővilág jelenségeinek leírására szolgált: az élő és élettelen természet lokális és globális tényezőinek nagyszámú és egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó elemeiből felépülő rendszerét jelentette. 

Az ökoszisztémában az önálló lények közvetlenül a rendszer egészének hatása alá kerültek, és minden mindennel összefüggővé vált. A XXI. századba átlépve lényegében éppen ez következett be az ember világában. A szuverén államokból, a nemzetközi pénzügyi rendszerből, a globális ellátási lánc által összekapcsolt vállalatokból, a demográfiai és migrációs folyamatokból, a természeti környezetből és a globális hálózatokká kapcsolódó technológiai rendszerekből egy olyan szuperrendszer formálódott, amelyet legpontosabban az ökoszisztéma fogalmával lehet leírni (Muegg, S. 2013. Platforms, Communities, and Business Ecosystems). Az ökoszisztéma kezdetben azzal a reménnyel biztatott, hogy ha részei összeilleszkedtek, és nincs külső zavaró hatás, akkor képes önmaga kiigazítani az időről időre megbomló egyensúlyt. Ezt a tulajdonságot terjesztette ki az egész bolygóra Lovelock, J. és Margulis L. népszerű Gaia-hipotézise. Ám az ember olyan gazdasági, környezeti, politikai stb. zavarokat idézett elő, amelyek „kisiklatták” a Gaia-hipotézist.

A globális ökoszisztéma nemhogy lenyugodna, de egyre növekvő zavarokkal kísért folyamatos átalakulás állapotában van. A folyamatok egész sor területen egy ún. billenési pont felé közelednek – a környezet és a gazdaság esetén máris átlépték azt a küszöbértéket –, amelyen túl a rendszerek minősége alapvetően módosul. Erre a helyzetre a kormányzás kialakult intézményei – beleértve irányítóikat, a politikusokat és a vállalatvezetőket – láthatóan nem készültek fel. Emiatt nem csupán életünk különböző színtereit fenyegetik a „természetes balesetek”, hanem egész világunkat. Az apokalipszisvíziók terjedése annak jele, hogy kezdünk ráébredni: globális világunk válságkorszakba lépett. Azok számára pedig, akik néhány hónapja még nehezen tudták elképzelni, mit is jelenthet ez, a koronavírus-világjárvány kínál szemléletes példát. Világossá vált, milyen váratlanul széteshet életünk megszokott kerete, milyen sebezhetők a stabilnak gondolt társadalmak, milyen szorosan kapcsolódnak hétköznapjaink a világ távoli pontjain élőkéhez, milyen sok szálon befolyásolja a népesség egészségügyi állapota egy ország, sőt a világgazdaság helyzetét, és a késedelmes vagy éppen a túlzó reagálás miként növeli a zavarokat válságokká. 

A koronavírus-járvány azonban nem csupán a társadalmak sebezhetőségét tárta elénk, a szuverenitás korlátjaira is rávilágított. Erre utalt egy hír, amelyre a járvánnyal kapcsolatos információözönben csak kevesen figyeltek fel. A szakértők az egészségügyi világszervezet (WHO) figyelmébe ajánlották az IMF gyakorlatát! A globális pénzügyek „gazdája” egyeztetett struktúrájú és megbízható pénzügyi adatok közreadását várja el a szuverén kormányoktól, és stressztesztnek veti alá a „szuverén” bankokat, hogy megbizonyosodjon „válságállóságukról”. A koronavírus-járvány egyik – váratlan (?) – tapasztalata: a kormányok gyakran késve és hiányosan adnak közre információkat, ami nem teszi lehetővé a valós helyzet, még kevésbé a veszélyek felbecsülését. Ezért a szuverén országoknak elő kell írni, hogy járványügyi helyzetük alakulásáról a WHO által követelt szerkezetű és mélységű adatokat hozzanak nyilvánosságra. Ezen túlmenően a WHO az államok egészségügyi és járványügyi rendszereit a jövőben stressztesztnek veti alá megállapítandó, kellően ellenállók-e egy globális járvány feltételei között, és előírhatja az átalakítás halaszthatatlan lépésit. 

A koronavírus-járvány egyben tesztelhetővé tette azt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakat a globális rendszer részei közzé. Ám megtapasztalhattuk: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat – a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy a kirobbanó krízisek továbbterjedését beépített ütközőkkel és biztonsági tartalékokkal lassítsák. A világgazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy „életterük” ökoszisztémává vált. A válságkorszak káoszában a túlélés feltétele tudomásul venni: a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeket a múltban még hatékonyságot csökkentőként elutasítottak volna. (Reeves, M. et al. 2016. The biology of corporate survival. HBR.) A cikk meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból. A társadalmakat a koronavírus-járvány ébresztette rá: ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. Egyszer fontossá válik előre felkészülni a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Az országok „válságállóságát” az ún. Global Resilience Index (GRI) méri. A 2019-es adatsor egyrészt az mutatja, hogy ebben a tekintetben – mint minden más mutatóban – a skandinávok, a németek és a svájciak az elsők. Másrészt, Magyarország, saját csoportjában, a csehek, a lengyelek, a szlovákok mögött leszakadva az utolsó, Romániával egy szinten. Ez az elmúlt évtized legnagyobb mulasztására utal, egyben a jövő halaszthatatlan feladatává teszi javítani a társadalom „válságállóságát”. Emellett elkerülhetetlen csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért alapvetően fontos biztonsági tartalékokat beépíteni a rendszerbe, és megőrizni az önkormányzatok, illetve a kis közösségek lokális adaptivitását. A válság során tárult fel, milyen fontos befektetni a bizalom és együttműködési készség erősítésébe. Ám az eddig lezajlott események jól mutatják a demokratikus intézmények vezérelte, illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak eltérő reakcióját. A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magas szintű bizalmára támaszkodnak, és természetesnek veszik együttműködésüket és szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: Angela Merkel televíziós interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. (Ez magyarázza GRI mutatóik magas értékét!) A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják. 

A populisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességét. A Budapest utcáin és a közüzemeknél megjelenő katonaság nem a megalapozott szakszerűséget, mint inkább az erő demonstrációját és a hatalom jelenlétét jelzi. A populisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövid távú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat, és ezzel képtelenné teszik a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus-járvány egy új tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, de még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején a populizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a „természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket. 

A globális koronavírus-járvány olyan – a jövőben gyakran előforduló – helyzetet idézett elő, amelynek megoldását csak az együttműködő viselkedés teszi lehetővé. A túlélés legfontosabb szabálya – P. Ashdown, az angol liberálisok egykori vezetőjének megfogalmazása szerint –, hogy globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. A „tegyük magunkat az első helyre” stratégia viszont – amikor az államok egyéni megoldást keresnek a csak közösen megoldható problémára – szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et al. 2019. Inpidual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) A túlélés másik szabálya: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) elvét kell követniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts” elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok. Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan – fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő. 

Ez már az apokalipszis? – tettem fel a címben a kérdést. Bár még távol van a járvány elvonulása, úgy vélem, pusztán egy globális stressztesztet élünk át. A stresszteszt egy beteg, egy repülő vagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A rossz hír: az előttünk álló válságkorszakban a világ a globális járványhoz fogható stressztesztek sorozatát lesz kénytelen elviselni. A jó hír: az emberiség rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressztesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére és alkalmazkodni hajlandó polgárokra lenne szükség. Magyarországon azonban a kormány azzal van elfoglalva, hogy rendkívüli és korlátlan időre szóló jogokkal ruházza fel magát. A koronavírus-járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatására és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsesség és belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.  

Forrás: Élet és Irodalom, 19. szám, 2020. május 8. 


 

Kommentek

h i r d e t é s