Az idei európai parlamenti választások minden bizonnyal meghatározóbbak lesznek Európa jövőjére nézve, mint a korábbiak. A belpolitikai témák mellett a kampányban talán most először jelenhetnek meg hangsúlyosan olyan európai vagy globális problémák, mint a menekültügy vagy a klímaváltozás.

A választás össz­európai tétje, hogy az integráció híveivel szemben mennyire erősödnek meg, és összeállnak-e egy tömbbé a populista-nacionalista pártok. Orbán Viktor a Fidesz jó szereplése esetén sem lesz ennek a tábornak a legerősebb figurája (Marine Le Pen vagy Matteo Salvini pártjai biztosan több mandátumot szereznek ná­la), de kormányfőként és a jobbközép Európai Néppárt (EPP) tagjaként valós súlyánál nagyobb a szimbolikus jelentősége, így jobban is figyelnek rá (kérdés persze, hova fut ki a magyar miniszterelnök és a Néppárt egyre inkább elfajuló vitája).

Kinőtte Magyarországot?

Orbán is összeurópai téttel ruházta fel a választást. „Beszédeiben azt közvetíti, hogy kinőtte Magyarországot, az európai színtéren szeretne játszani. Európa legnagyobb támogatottságú pártjának vezére akar lenni. Ez 2009-ben egyszer már sikerült, és 2014-ben is csak a máltai munkáspárt tudta szavazatarányban lehagyni a Fideszt” – mondja László Róbert, a Political Capital választási szakértője.

A Fidesz eredménye Orbán EPP-n belüli súlyát is be­árazza – hiszen minden jel arra utal, hogy a legújabb kizárási kísérlet sem jár majd eredménnyel a választások előtt –, így hatással lehet arra, populista vagy centrista irányba indul el az európai jobbközép, benntartják-e a Fideszt, és milyen politikát visznek a magyar jogállamiság kérdésében. 12 képviselővel jelenleg a Fideszé a hatodik legnagyobb delegáció az EPP-ben, de minthogy a francia, az olasz és a spanyol EPP tagpártok is gyengülni fognak, Orbán relatív súlya felértékelődhet.

Itthon a rabszolgatörvény elleni akciókkal magára találó ellenzék első erőpróbájának is tekinthetjük az EP-választást, így az eredménynek nagy jelentősége lesz. Ha az ellenzék elhozná a Magyarországra jutó 21 mandátum többségét, de legalábbis gyengítené a Fidesz 12 fős delegációját, az komoly lökést adhatna az őszi önkormányzati választások előtt. Ha ellenben a Fidesz tud tovább erősödni, az azt üzeni majd, hogy az utcán megmutatkozó elégedetlenséget megint nem sikerült a pártok támogatottságára fordítani.

Az elmélet

Ebben a helyzetben állt elő a január 5-i tüntetésen Tóth Bertalan, az MSZP elnöke a közös ellenzéki EP-lista ötletével, amit Jávor Benedek, az MSZP-vel együtt induló Párbeszéd politikusa is támogat. Elsőre furcsának tűnhet a javaslat, hiszen az EP-választás az elmúlt évek közéleti vitáiban rendre úgy jelent meg, mint ahol az ellenzéki pártok végre együttműködési kényszer nélkül „megmutathatják magukat”, a választóknak pedig „nem kell befogott orral szavazniuk.”

Ettől függetlenül is, pusztán matematikai szempontból lenne értelme a közös indulásnak, mint az a két mellékelt táblázatból kitűnik, néhány reális választási forgatókönyvben az ellenzék egy vagy akár két mandátummal is többet szerezhet közös listával, mint külön-külön indulva. Ez éppen eldöntheti, hogy ki „nyeri” a választást, azaz ki szerzi meg a mandátumok abszolút többségét, de azt is, hogy a Fidesz javít vagy ront a 2014-es eredményén.

A számításokat a Political Capital mandátumkalkulátorával végeztem, azt feltételezve, hogy az ellenzéki együttműködésből biztosan kimaradó kis pártok (például a Kutyapárt vagy a Mi Hazánk) 2 százalékot elvisznek, így a Fideszre és a többi ellenzéki pártra a szavazatok 98 százaléka jut.

Látható, hogy 51 százalékos többséggel az ellenzék közös indulás esetén megszerzi a mandátumok többségét (11 mandátumot), külön-külön indulva viszont csak 10-et, ha pedig a szavazatok megoszlása úgy alakul, hogy két párt is az 5 százalékos küszöb alatt marad, 9 mandátummal kell beérniük. Ha a Fidesz kerül 52 százalékos többségbe, akkor közös indulással az ellenzék 11-10-es vereséget szenved, külön indulva már 12-9 az arány, ha pedig akár csak egy párt nem éri el a küszöböt, a Fidesz jelenlegi mandátumszámát növelve 13 EP-képviselői helyhez jut.

A jelenség magyarázata, hogy az elvben arányos választási rendszer sem tud tökéletesen arányos lenni, egyrészt a mandátumelosztási módszer, másrészt a bejutási küszöb miatt. A táblázatok első és harmadik sorait összehasonlítva azt látjuk, hogy az ellenzék még akkor is veszíthet egy mandátumot a külön induláson, ha minden párt megugorja a küszöböt. Ennek oka a Magyarországon is használt mandátumelosztási rendszer, az úgynevezett d’Hondt módszer. Ez egy táblázat alapján osztja el a mandátumokat, melynek első sorában a mandátumhoz jutó pártok szavazatszáma szerepel, a második sorban a szavazatok fele, a harmadikban a harmada, és így tovább. A táblázatban meg kell keresni a 21 legnagyobb számot, ezek eredményeznek mandátumot, minden pártnak annyit, amennyi a legnagyobb számok közül a saját oszlopában megtalálható.

A d’Hondt-módszer némileg a nagyobb pártok felé torzít, ez a hatás annál jelentősebb, minél kevesebb mandátumot osztanak ki egy adott választáson. A fő alternatívaként számon tartott Sainte-Laguë-módszer ellenben a kisebb pártoknak kedvez. Itt mandátum­elosztási körök vannak. Az első körben a legtöbb szavazatot szerző párt jut mandátumhoz, viszont minden további körben az addig megszerzett mandátumok duplájával plusz eggyel osztják a pártok szavazatait, így annak lesz nagyobb esélye mandátumot szerezni, aki addig a legkevesebbel rendelkezett. „Egyszerűen fogalmazva a d’Hondt-módszer azt garantálja, hogy ha A párt kétszer annyi szavazatot szerzett, mint B párt, akkor legalább kétszer annyi mandátuma legyen. A Sainte-Laguë-módszer pedig nagyjából azt biztosítja, hogy ha A párt feleannyi szavazatot kapott, mint B párt, akkor minimum feleannyi mandátuma legyen” – magyarázza Tóka Gábor, a CEU politikatudományi tanszékének professzora.

A gyakorlat

A bejutási küszöb tovább távolítja a választási rendszert a teljesen arányos mandátumelosztástól. Magyarországon a küszöb 5 százalék, az EU-s szabályozás által megengedett maximum. Ha egy párt ez alatt marad és nem szerez mandátumot, az mindig a legerősebb szereplőnek kedvez; az ellenzék különösen akkor jár rosszul, ha feltételezzük, hogy az így kiesett választók egyébként egy másik ellenzéki pártra vagy egy közös listára is szavaztak volna a Fidesz ellen.

Az 5 százalék jelentette veszély egyébként nem csak a nagy közös listával, hanem a tömbösödéssel is kikerülhető, mivel az EP-választáson a küszöb a pártszövetségeknek sem emelkedik (az országgyűlési választáson ha két párt közösen indul, akkor 10 százalékot kell elérniük, három vagy több párt szövetségének 15-öt). A táblázatok második soraiból az derül ki, hogy két elképzelt ellenzéki listával (MSZP–Párbeszéd–DK, Jobbik–LMP–Momentum) a d’Hondt-módszer torzító hatása is eltűnne.

Az MSZP közeledését a Jobbik és a Momentum kapásból elutasította, az LMP és a DK még nem döntött, de túlzottan lelkesnek ők sem tűnnek. A teljes ellenzéki összeborulás így kizártnak tűnik, ebben a politikai elemzők is egyet­értenek. „Maximum két pluszmandátumot eredményezne a közös lista, viszont hat párt együttműködése kell hozzá. Már csak az evidensen felmerülő elosztási kérdések miatt sem fognak ebbe belemenni” – véli Pulai András, a Publicus Intézet igazgatója.

Az 5 százalékos küszöb ettől még elgondolkodtathat bizonyos szereplőket. A Momentum, bár a közvélemény-kutatások alapján messze van a biztos bejutástól (sőt rosszabbul áll, mint a DK), láthatóan bízik a tüntetéshullám felhajtóerejében, illetve abban, hogy potenciális szavazóit könnyebb lesz mozgósítani az EP-választásra, mint a többi párt táborát. Lélektanilag is fontos, hogy számukra ez az első választás, ahol valós esélyük van a mandátumszerzésre. Az LMP viszont lefelé tartó spirálban van, és rossz emlékként élhet bennük, hogy 2014-ben 5,04 százalékkal éppen hogy bejutottak az EP-be, a kiesésük kevesebb mint ezer szavazaton múlott. A DK-t a kutatások most a küszöb fölé mérik, a 2014-es EP-választáson közel 10 százalékot kaptak, de idén áprilisban a párt korlátai is megmutatkoztak.

A küszöb szempontjából döntő lesz a választási részvétel, ami a 2014-es 29 százalékról biztosan emelkedni fog; sőt a nagy tét miatt az sem elképzelhetetlen, hogy 40 százalék körüli vagy feletti részvétellel ez lesz az eddigi legnagyobb érdeklődés mellett zajló EP-választás Magyarországon. Ez természetesen emeli a küszöböt és növeli a kiesés kockázatát (2014-ben 116 ezer szavazat kellett az 5 százalékhoz, 2009-ben 36 százalékos részvétel mellett 145 ezer, 2004-ben 38,5 százalékos részvételnél 154 ezer). A következő hónapok közvélemény-kutatásai és a várható részvétel függvényében az MSZP–Párbeszéd–DK és a Jobbik–LMP közeledés ezért nem zárható ki, a listák bejelentésére április közepéig van idő.

A fő kérdés persze az lesz, hogy a növekvő részvétel mellett az ellenzék fel tudja-e venni a versenyt a Fidesz mozgósító gépezetével. Itt nem is érdemes belemenni abba a hitvitába, hogy a közös lista inkább aktivizálja vagy inkább eltántorítja az ellenzéki szavazókat. „Az egységet külön indulás mellett is demonstrálhatják az ellenzéki pártok, ha a technikai kérdések helyett a tartalomra koncentrálnak, és nem egymást gyepálják a kampányban” – véli László Róbert. Innen nézve örülhetünk, hogy a közös lista felvetéséből és elvetéséből eddig különösebb botrány nem lett, az MSZP is higgadtan vette tudomásul, hogy nem fog megvalósulni az elképzelésük. És hogy mit várhatunk el a továbbiakban az ellenzéktől? Koncentráljanak a közös ellenfélre, mondjanak néhány közös mondatot Európáról, és akár együtt, akár külön, de ne hagyják, hogy Orbán győztesként jöjjön ki a májusi voksolásból.

Szerző: Teczár Szilárd / magyarnarancs.hu