Olyan, hogy „menekült” nincs, legfeljebb a statisztikákban. Különböző országból különböző céllal érkező embercsoportok vannak, és hogy ezek közül ki a valóban üldözött, és ki az, aki csak a nyugati segélyen akar élősködni, azt nehéz megmondani.

Hetek, lassan hónapok óta zajlik a kommunikációs offenzíva menekültügyben. Ezt a harcot a balliberális a partvonalról szotyizva, néha bekiabálva nézi, szerintük nem a rekordokat döntő menekültáradat, hanem a jobboldal uszítása jelenti a valódi veszélyt. Ebbe a kórusba csatlakozik be a fősodratú média, akik a cigánykérdésben már megszokott trükkökkel szomorú szemű, hőségben kitikkadt gyerekek fotóival ragasztják tele a netes faliújságokat.

Ezzel szemben áll a menekültekben potenciális fosztogatókat és vallási fanatikusokat látó, fegyverkezni vágyó radikálisok csoportja, akik nem elégszenek meg pusztán a kollektív elutasítással, ők szeretnék utálni is a buta niggereket.

Az egyik oldalon a migránsoknak vizet és élelmet osztogató álszent humanista, akinek az egész élete arról szól, hogy mindenkit sajnál és segít, aki nem magyar, de egyszer sem jutott még el odáig, hogy a bajba jutott, háború elől menekülő délvidéki vagy kárpátaljai magyarokat támogassa, esetleg kiálljon az ott maradtak önrendelkezéshez való jogáért.  A másik oldalon a szavakban hazáját féltő, valójában polgárháborús állapotokra vágyó proli, aki az álhumanistához hasonlóan két szalmaszálat nem tett még keresztbe a határon túli magyarokért, de már nagyon szeretne „odabaszni”, és úgy érzi jól magát, ha valakit mindig gyűlölhet.

Középen áll a magyar társadalom normális többsége. Akik szolidárisak a háború és nyomor elől menekülő családokkal, de nem akarnak egy több milliós új népvándorlás átjáróháza lenni. Akik szívesen befogadnak mindenkit, aki azért jön Magyarországra, hogy itt kamatoztassa tudását, szorgalmát, de nem akarnak még több ingyenélőt az adóikból eltartani. Akik alapvetően toleránsak más vallásokhoz és kultúrákhoz, de nem akarják, hogy Budapest külső kerületei no-go zónák legyenek, és a templomharangokat felváltsák az Allahu Akbar kiáltások. Akik nem rasszisták, de vallják, hogy először (az egyébként szintén robbanásszerűen növekvő) cigány lakosságot kéne európai normákra és a kulturált együttélés alapjaira megtanítani. Akik úgy gondolják, minden népnek megvan a létjogosultsága, de elsősorban a saját hazájában, és ha két olyan kultúrát vegyítünk, amelyeket egyébként egy világ választ el egymástól, annak soha nem az az eredménye, hogy a fejlettebb gazdagítja a szegényebbet, hanem fordítva: az elmaradottabb húzza le magához a többieket.

Ez a teljesen normális álláspont valahogy mégis nehezen tud artikulálódni a közbeszédben, talán azért is, mert mint mindent, ezt is érzelmi alapon közelítjük meg. Vagy szomorú szemű kislányokat vagy botokkal felfegyverkezett állatokat látunk magunk előtt, amikor menekültekről esik szó. Pedig olyan, hogy „menekült” nincs, legfeljebb a statisztikákban. Különböző országból különböző céllal érkező embercsoportok vannak, és hogy ezek közül ki a valóban üldözött, és ki az, aki csak a nyugati segélyen akar élősködni, azt nehéz megmondani.

A kormány nincs könnyű helyzetben, ha meg akarja oldani ezt a túlzás nélkül globális krízist, de a jelek szerint egyelőre nincs is szándékában. Bár a kerítésépítési munkálatok javában zajlanak, a főváros központi terei a szemünk előtt nyílt menekülttáborokká válnak, amelyeket elborít a mocsok és a szemét, a rendfenntartó erők tessék-lássék módon igazoltatgatnak, mintha a kormány valódi célja az lenne, hogy az emberek minél jobban megundorodjanak az egésztől, és nőjön a menekültekkel szembeni türelmetlenség.

Eközben a Jobbik, amely kezdetben nagyon okosan nem próbálta jobbról előzni a kormányt, hanem az önálló határőrség visszaállítását, zárt táborokat és azonnali visszafordíthatóságot követelt, az utóbbi időben mintha kifogyott volna a munícióból. Szinte tapintható a párt tanácstalansága kommunikációs téren, ami már csak azért is érthetetlen, mivel nem kéne mást sulykolni, mint amit Vona Gábor korábban a cigánykérdés kapcsán kifejtett: el kell választani az építőt a rombolótól.

Ennek gyakorlati megvalósítása persze őrületesen nehéz feladat, de egy ellenzéki párt abban a szerencsés helyzetben van, hogy elég kijelölnie az utat, azon – hatalmi eszközök híján – nem neki kell végigmennie. Ebben a helyzetben csak ennyit lehet tenni, ennyit viszont meg kellene tenni. Különben a társadalmat továbbra is gúzsba köti az indulatokra épülő érzelmi politizálás, egyik oldalon a bagatellizálás, a másikon a kollektív ítélet.

Megkülönböztetés helyett különbségtétel. Erre van most égető szükségünk.

jobbegyenes.blog.hu (Címlap: Forrás: jobbegyenes.blog.hu)