Épp akkor, amikor Magyarországon befulladtak a kapcsolataink, Erdély kinyílt előttünk. Egyszer a keleti, másszor a nyugati országokba utazást tiltották meg. Kétféle útlevelünkből persze az előkelőbb kéket, a nyugatit vették el kitüntető előszeretettel, de nemegyszer a szocialista országokkal a színével is azonosuló pirosat is bevonták. 69-ben vagy ’70-ben ültünk föl először a kolozsvári vonatra. Megismertük a kolozsvári filozófusokat: Bretter Gyurit és Tóth Sanyit. Hívtak bennünket, lakásukon láttak vendégül. Márkusék Tóth Sanyiéknál, mi Bretter Gyuriéknál, és Vajda Misuék is barátoknál kaptak szállást.

Megismertünk egy más világot, egy más Magyarországot, egy más magyar kultúrát. Tamás Gáspár Miklós még nagyon fiatal volt, ő kísért bennünket a városban, és kifogyhatatlanul magyarázta a történelmet. Meghívott magukhoz, Gazsi bácsihoz és Erzsi nénihez. Az apa tipikus székely, író és fantasztikus anekdotázó, viccmesélő – órák hosszat tudtuk hallgatni, és dőltünk a röhögéstől, mert nagyszerűen adta elő a történeteit. Erzsi néni ortodox zsidó kántorfamíliából való kommunista, kitűnően tudott flódnit sütni. Megismerkedtünk Gazsi feleségével, Annácskával is, őt nagyon megszerettük, azóta meghalt, Annácska húgával, Donkával – ma Amerikában él –, matematikus férjével, Péterrel.

Erdélyben másként viselkedtek az emberek, ezt nehéz leírni. Olyan meleg vendégbarátság fogadott, amit Magyarországon nem tapasztalni. Házról házra adtak, lakásról lakásra: mindig terített asztal, barátság és szeretet vett körül bennünket. Úgy éreztük, mintha egész Kolozsvár egy család lenne. Lehet, hogy ez a személyes kisugárzású őszinte érdeklődés a kisvárosiassággal is összefügg. Természetesen ott is panaszkodtak a világra, a rendszert mindenki nagyon utálta, de a panaszkodást és a rendszer iránti megvetést anekdotákban fejezték ki. Sohasem nevettem annyit, mint a romániai csatorna építésének apokaliptikusan borzalmas történetein. Furcsa viszonyt alakítottak ki az élethez: megszoktuk az elnyomást, de közben tudunk fütyülni is. Nem mintha ettől az elnyomás kisebb lenne, hanem mert ha fütyülünk, jobban érezzük magunkat.

Ha az élet élvezetére tesszük a hangsúlyt. Nem mintha hedonisták lettek volna, hiszen az élet kis élvezeteiről volt szó: patakokban fürdőzésről, finom süteményekről és főleg végtelen baráti beszélgetésekről. Amelyek nem politikáról szóltak, s nem is szükségképp filozófiáról. Nemcsak Kolozsvárra látogattunk el egyre sűrűbben, hanem ’70-ben vagy ’71-ben fölmentünk a hegyekbe a Szent Anna-tóhoz, a Gyilkos-tóhoz, megnéztük a bukovinai kolostorokat. Más alkalommal Bretterék meghívtak a Székelyföldre. Bretter Kati szülei Csíkszeredán laktak, náluk szálltunk meg, s onnan jártuk be a környéket.

A csíkszeredai székely környezet egészen más volt, mint a kolozsvári. Bretter Gyuri nagy falujáró, vele mentünk gyűjtögetni. Hímzéseket, cserepeket fedeztünk föl vele, neki kitűnő forrásai voltak. Az onnan hozott szép madaras hímzésre máig büszke vagyok. Ha az ember meg akart vásárolni valamit, a rituálé szerint sohasem akarták eladni. Nemcsak a felfelé srófolt ár miatt, hanem azért, hogy igyunk együtt egy jó pálinkát. Etettek is: friss túróval, tejföllel. Ha sokat gyűjtöttünk, úgy becsiccsentettünk, hogy alig tudtunk a dombokon le és föl visszatalálni a vonathoz. Egy új világra leltünk, amelyik befogadott és szeretett bennünket. Szerette a gondolatainkat, a gondolkodásmódunkat, s persze azért is fölértékelt bennünket, mert Magyarországról jöttünk. Mindig is erősen érdekelt a magyar kisebbség helyzete Romániában vagy Szlovákiában. Számomra rettenetesen fontos, mit tud a kisebbség kulturálisan csinálni: hogyan tudja megszervezni az életét, hogyan tesz szert szabadságra, önálló életformára, hogy tudja megőrizni az identitását? Lehetséges, hogy azért foglalkoztat, mert zsidó:

TEHÁT KETTŐS GYÖKERŰ VAGYOK, EZÉRT TAPINT AZ ELEVENEMRE AZ AZONOSSÁG MEGŐRZÉSÉNEK PROBLÉMÁJA.

A kisebbségeknek kialakul egy nagyon szép tulajdonságuk – ezt tapasztaltam Erdélyben -: nem attól teszik függővé sorsukat, hogy a központ enged vagy sem, hanem kialakítják a maguk életformáját. Megteremtenek valami szabadságot a maguk területén, ami nem fölülről, hanem alulról jön. Tehát kiszakítanak egy sávot, ahol szabadon mozoghatnak.

Erdélyi barátainknak negatív jövőképük volt, nemigen bíztak a holnapban. Ebből fakadt ironikus, szkeptikus viszonyuk a világhoz. A negatív jövőkép azonban nem abban fejeződött ki, hogy négy-öt magyar összehajol, és kesereg, hanem „kibírtuk mi a törököket is” alapon vontak vállat a megpróbáltatásokra. S messze volt Bukarest. Ez is különbség: nagy az ország. Magyarország kis ország, Budapest mindenütt jelen van. Nem lehet elbújni a pártközpont szeme elől. Kolozsvárott nem volt ott a Fehér Ház. Biztosan Kolozsvárott is ott ültek az urak, és Marosvásárhelyen, sőt: Csíkszeredán is, mégis tágabb volt a tér, az ember egy kicsit függetlenebbnek érezhette magát. Tudták persze, hogy náluk valójában rosszabb a helyzet, mint Magyarországon: silányabb az élelmezés, utazni lehetetlen, üresek a boltok – dupla elnyomás volt, nem kérdéses. Ennek ellenére virágoztatták ki, a helyzetükből, a páratlanul szarkasztikus és önálló kultúrájukat.

Heller Ágnes (Budapest, 1929. május 12. – Balatonalmádi, 2019. július 19.)
Heller Ágnes (Budapest, 1929. május 12. – Balatonalmádi, 2019. július 19.)
Bretter Gyuri zsidó volt, a felesége székely asszony. Nem éreztem köztük a különbséget, azt, hogy idegen élne idegennel. Akikkel beszéltem, magyar identitásuk volt, vagy marxista. A kettő nem mondott ellent egymásnak. Magyar vagy, kisebbségben vagy, és ugyanakkor marxista, univerzalista és kommunista. Erdélyben elég sok magyar volt kommunista, nem csak a zsidók. Ugyanabból az indíttatásból, mint a zsidóság Magyarországon: az univerzálisba menekülés látszott kiutat teremteni a nemzeti elnyomás, a kisebbségbe szorítottság fojtásából.

Az erdélyi magyar értelmiség később MDF-es vonzáskörhöz tartozó tagjaival is jó haverságban voltunk. Molnár Gusztival különben most is barátságosan beszélgetek, ha találkozunk. Mindannyian ugyanazt a rendszert rühelltük, ezért nem éreztük, hogy olyan nagyon különböznénk, nem csapott meg az idegenség. Először filozófiai körökből barátkoztunk, később írókkal is, például Balla Zsófival, Gáll Ernővel és a Korunk egész garnitúrájával. Jártuk az utcát: Gazsi mutat ezt meg amazt, eszünk, iszunk és dumálunk. Elmegyünk Csíkszeredára, ott egy székely parasztházban lakunk, reggel fürödni megyünk, 14 fokos vízbe, majd meghaltam, olyan hideg volt, és féltem, hogy beteg leszek, élveztük a hegyi levegőt, a 14 fokos vizet és a roppant erdőt. A Tordai-hasadéki kirándulásra jól emlékszem: Péter, Donka férje úgy kificamította a lábát, hogy haza kellett cipelnünk, mert nem tudott a lábára állni.

AZ ERDÉLYI FILOZÓFIÁT ÉPPEN OLYAN JÓL ISMERTEM, MINT ERDÉLYI BARÁTAINK,

hiszen még egyetemi hallgató koromban Apáczai Csere Jánossal foglalkoztam. Bretter Gyuri a marxizmusnak egy nem konform, nem ortodox, nem sztálinista változatát képviselte szellemesen, nagy nyelvi erővel. Mi nagyon göcsörtösen írtunk. Csúnya mondatokban. Nem válogattuk meg a szavainkat, nekünk csak az volt a fontos, hogy alany és állítmány legyen. Bretter Gyuri, Tordai Zádor vagy Gazsi és más erdélyiek munkájában fedeztük fel az esszéizmust. Ahol a nyelv a fontos. Nem mindegy, a gondolat hogyan van odatéve. A gondolatnak meg kell találnia a nyelvet, a nyelvi kifejezést. Ferinek (Fehér Ferenc filozófus, esztéta, Heller Ágnes férje – szerk. megj.) ez nem volt újdonság, ő szerette a nyelvet, s mindig fontos volt számára, hogy szép magyarsággal írjon. Számomra ellenben az a lehetőség, hogy a szorosan vett filozófiai kérdésekben is lehet esszészerűen fogalmazni, nemcsak a kritikában, újdonság volt. Hogy úgy is lehet közelíteni egy filozófiai témához, ahogy a fiatal Gazsi a Mi a tudat című írásában. Az erdélyiek hatására ébredtem rá tehát, hogy az ember megkeresheti a formákat, és tud játszani a nyelvvel a filozófiában. Ezt tőlük tanultam, s ettől kezdve arra törekedtem, hogy témáimat szépen írjam meg. Tehát volt kölcsönhatás közöttünk, de nem azért, mert ők speciális erdélyi filozófiát képviseltek, hanem a kifejezés módjában.

A népművészet, a gyűjtés is esztétikailag érdekelt elsősorban. Mi a szép? Nem az izgatott, hogy ez a vonás, az a motívum vagy valamely szín itt van, vagy ott. Ehhez nincs szakértelmem, nem vagyok etnográfus vagy etnológus.

A modern világ egyik sajátossága, hogy az emberek visszanyúlnak a faluba. Ez már elkezdődött az afrikai plasztikával a század húszas éveiben. A francia költők és festők divattá emelték az afrikai szobrocskák gyűjtését. Amikor kimentem Ausztráliába, kevés embernél láttam pápuai vagy új-guineai szobrot, később egy csapásra majd’ minden értelmiségi lakásban megtaláltam. Hasonlóan alakult ez minden nép népművészetével kapcsolatban. A modern kultúra mindenevő. Ha már fölfalt mindent a közvetlen környezetében, új táplálékra vágyik. Ahogy a XIX. század végén Egyiptomba szerettek bele, és mindenkinek voltak egyiptomi dolgai, később a kínai porcelán lett a vágy és az önmanifesztáció tárgya. Így jutottunk el a magyar vagy a kelet-európai népművészet divatjához is.

Ez nem okvetlenül az anyaölbe kívánkozás egy megnyilvánulása – amint azt Ferenczi Sándor leírta –, hanem a felvilágosodás ideológiájáé. „Vissza a természethez!” Az úgynevezett primitív népek közelebb állnak a természethez, mi már elfajultunk. Ha a primitíveket nézzük és idézzük, közelebb kerülünk az eredethez. A romantika egyidős a felvilágosodással. Már Goethe is szerb népdalokat gyűjtött. A Grimm fivérek gyűjtötte mesék egyidősek a felvilágosodással. Ahogy felvilágosodunk, ahogy kialakul a modern kultúra, úgy kezdünk visszamenni az úgynevezett természethez, a néphez, amelyik már egyre kevésbé létezik, de legalább mint ideológia, mint eszme valami módon jelen van. Ez általános modern jelenség, amelynek népies magyar változata szintén az európai romantika része.

Kialakul egy kultusz: menjünk vissza a törzshöz, a gyökerekhez. Politikai megnyilvánulása az etnikai nacionalizmushoz vezet. Ez is általános jelenség. Azok a feketék, akik afrikai tárgyakat gyűjtenek, afrikai módon öltözködnek, etnikai nacionalisták. Ilyen kulturális és politikai mozgalmak nagyon sok helyen fellelhetők. A gyökerek kutatása valamilyen formában elvezet az etnikai nacionalizmus lehetőségéhez. A szlovén színházban most gyakrabban adnak elő, mondják nekem, szlovén népi táncokat, mint Shakespeare-t, mert a szlovén identitás erősítése vagy ki(szét)fejlesztése nagyon aktuális. Világos, hogy Magyarországon az Erdélyhez való viszony s benne például az erdélyi népművészet gyűjtése nagyon sok és különböző indíttatást takar. Lehet a puszta szépség vonzásába kerülni, de az etnikai nacionalizmus is inspirálhat. A trianoni békeszerződés igazságtalan volt. Ezért semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy ezt még jó néhány nemzedék sajgó sebként érzi. Én magam is annak élem át. Szégyenkezve és pirulva valljuk be, hogy az igazságos határok azok lettek volna, melyeket Adolf Hitler húzott meg a bécsi döntés idején. Ma ezen már nem lehet segíteni. A történelem ezen túlhaladt. Amit ma meg lehetne és kellene tenni: az a normális, szabad együttélés a románsággal. A magyar kultúra védelme és gyümölcsöző művelése azon a helyen, ahol még létezik a román állam keretei között,

ÉS A MAGYAR KISEBBSÉG POLITIKAI RÉSZVÉTELE AZ ORSZÁG KORMÁNYZÁSÁBAN.

Szlovákiában is kirándultunk, de a szlovákiai magyar értelmiséggel semmi kapcsolatunk nem alakult ki. Később ez kifejlődött, de akkoriban nem. A vajdaságiakkal ellenben érintkeztünk, de másfajta módon. Jugoszláviában a helyzet liberálisabb volt, mint Magyarországon. A szabadkai és az újvidéki magyarság érdeklődése irántunk teoretikus és politikai jellegű volt. Politikai szövetségest láttak bennünk. Egy Kádár-ellenes csoportot, amelyre egy radikalizált, megreformált önkormányzatú titoizmus melletti kiállásban számíthatnak. Abban az időben a magyar kisebbség rokonszenvezett az önigazgatás formáit kimunkáló, reformista, de bizonyos értelemben mégis marxista és szocialista Jugoszláviával. E program számára mi potenciális szövetségesnek tűntünk, ezért propagáltak, adtak ki és tartották fent velünk az érintkezést.

Erdélyben tehát a magyar kisebbséggel volt kapcsolatunk, a Vajdaságban viszont politikai szövetségesekkel. A szabadkaiak, újvidékiek nagyon jól érezték magukat a bőrükben, s tudták, hogy mi hozzájuk képest rosszul vagyunk eleresztve politikai közérzetünk és lehetőségeink tekintetében. Ezért akartak nekünk politikai segítséget nyújtani. Nem jártam sem Újvidéken, sem Szabadkán egészen a kilencvenes évek derekáig. Ők látogattak el hozzánk. De ugyanígy tettek a zágrábi Praxis horvát szerkesztői is, éppúgy keresték velünk a kapcsolatot, mint a magyarok. A Praxis és az Új Symposion együttműködött egymással. Amit a Praxisközölt tőlem szerbhorvátul, azt magyarul közölte az Új Symposion és a Híd. Vagy fordítva.

Bretter Gyuri temetésekor már nem volt semmilyen útlevelünk: se keleti, se nyugati, mert Gyuri a `73-as, ellenünk hozott párthatározat után halt meg. Sokszor volt beteg, gyakran járt kezelésre Budapestre. Budakeszin, a Korányi kórházban gyógyították. Először veseoperációja volt, s úgy nézett ki, hogy sikerült. Gyuri később visszajött, mert a műtét után nehezen gyógyult. Az orvos minden hazugsága ellenére sejteni kezdtük, hogy veserákja van. Visszament Kolozsvárra, de hamarosan megint belázasodott. Már nem lehetett letagadni, hogy nagyon nagy a baj: a tüdejét is megtámadta a rák. Kati mindig ott ült mellette. Gyuri a remény és a reménytelenség között hánykódott. Ez a halálos betegek csatája: az életben való hit, és a halál előtti önmegadás között. Ezt a küzdelmet tudta Feri nagy empátiával befolyásolni. Feri nemcsak szerette Gyurit, hiszen én is nagyon szerettem, de benne megvolt az elfogulatlanság a haldoklóval szemben. Én a haldoklás mozzanatát egzisztenciális tragédiának fogom föl. Élek, egészséges vagyok, tehát kívül állok a drámán.

A halálba indulót sokkal többre becsülöm, mint önmagamat, ezért egy rossz szót nem tudnék szólni hozzá, mert ő egy mezsgyén áll: élet és halál között. Ezt a mezsgyét én nem léptem át, ezért ebben a felvonásban nem lehet szavam. Feri rá tudott ripakodni a haldoklóra. Amikor Gyuri zokogott a kórházban, Feri fölrázta: „Gyuri, az Isten áldjon meg, nem haldokolsz! Ne viselkedj már így! Hagyd ezt abba!” Úgy tudott ráordítani, hogy Gyuri a levegőt alig tudta kapkodni, de utána ismét normálisan kezdett beszélni és kommunikálni. Politikáról, a magyar kultúráról, Ceaușescuról, akit Pesten következmények nélkül lehetett kritizálni. De akkor ő azért már haldoklott. Amikor meghalt, nem volt útlevelünk: a hatóságokhoz folyamodtunk, hogy barátunk temetésére mégis elmehessünk. Nagy kegyesen adományoztak egy cédulát, egyszeri Romániába szóló belépésre, amit a határon le kellett adnunk. Azt hiszem, Feri Aczélhoz fordult érte. A magyarországi barátok közül mi voltunk ott egyedül. Nekünk volt Bretter Gyuri a legközvetlenebb barátunk,

NEM TUDTUK VOLNA ELVISELNI, HOGY NE LEGYÜNK VELE UTOLSÓ FÖLDI ÚTJÁN.

A temetés előtti búcsúztatón Gazsi tartotta a beszédet. Nem Bretterék lakásán, mert az elég kicsi volt, s még mi is ott szálltunk meg – oda nem lehetett sok embert meghívni, bár a halotti tort ott ültük. Közel a házsongárdi temetőhöz, az egyetem egyik szobájában gyülekeztünk nagyon sokan. Gazsi hirtelen felállt, s bejelentette, hogy beszédet tart. Beszéde nemcsak gyönyörű, de gyújtó hatású is volt. Bretter Gyuriról olyan melegséggel tudott beszélni, mint kevesek. Ugyanakkor politikai beszédnek is fel lehetett fogni: a Ceaușescu-rendszer a magyar kisebbséget elnyomó diktatúra, melynek előbb-utóbb vége kell, hogy legyen. Ilyen beszédet csak egy temetésen lehetett elmondani. Az ember egy totális rendszerben nem szólhat szabadon a nyilvánosság előtt.

A temetést nem ellenőrzik. Gazsi fölhasználta az alkalmat, Bretter Gyuri halálát. És ez nem volt Gyuri szellemétől idegen, sőt: megfelelt a szellemének, ő is ezt akarta volna, s ha épp egy felhőről lelógatva lábát figyelte a fejleményeket, biztos elégedett is volt. Fölágaskodtam Gazsi homlokához, ő lehajolt, így adtam rá egy puszit, annyira meghatott a beszéde. Elindultunk a temetőbe. Hó fedett mindent, nagyon magas hó. Míg fölmentünk Bretter Gyuri sírhelyéhez, nem láttunk egyebet, mint a szekeret a koporsóval, amelyet egy öreg, apró ló húzott, és mellette egy embert. Amikor átléptük a temető kapuját, a menet férfitagjainak fele levette a kalapját, a másik fele pedig feltette. A jelenet, a levett és a feltett kalap nem megy soha ki a fejemből, olyan jellemző Bretter Gyuri életére. Nem kapott rituális temetést, ő sem gyakorolta a vallást. Zsidónak született, felesége kálvinista székely asszony volt, kívül érezte magát a vallási közösségen. A barátok mellett beszélt egy protestáns lelkész is a sírnál. A szertartás után elmentünk a lakásba a székely özveggyel, a székely rokonokkal, és ott találtuk Bretter Gyuri családját, akik följöttek valahonnan, ültek a padlón: süvet ülnek Kati lakásában. A székely-zsidó házasságok gyönyörűen sikerültek. Ezt a Gazsi apjánál és anyjánál is láttam. Ott az apa székely paraszt származású, az asszony zsidó, Bretteréknél a férfi zsidó és a feleség székely asszony. Nagyon baráti, meleg házasságok voltak, nem mondott itt semmi ellent egymásnak, talán azért nem, mert a kálvinizmus egyik leglényege a benső rokonság a kereszténység zsidó eredetével.

Apám egyik legjobb barátjáról úgy tudtam, hogy zsidó. Később kiderült, hogy erdélyi szombatos. S miután Magyarországon ezt a kombinációt hivatalosan nem ismerték el, inkább zsidó lett. Neki nem kellett sárga csillagot viselnie, mert be tudta bizonyítani, hogy a négy nagyszüleje nem zsidó, hanem szombatos. Az a groteszk helyzet állt elő, hogy ez a férfi minden szombaton sárga csillag nélkül a Csáki utcai zsinagógába ment imádkozni. Ennek a magatartásnak Erdélyben kultúrája van.

A DEMOKRATIKUS, MODERN LIBERÁLIS SZABADSÁGFOGALMAK MINTÁJA GÖRÖG. ATHÉN.

Azonban van egy modern szabadságfogalom, ami biblikus eredetű. Ez a felszabadulás fogalma. A rabszolgaságból való felszabadulásé. Ezt csak Nietzsche értette meg. Ez a koncepció a rabszolgaság zsarnokságából való felszabadulást állította középpontjába, s meghatározó szerepet játszott a protestantizmusban, amit Max Weber a kapitalizmus szellemének nevezett. A protestantizmusban a felszabadulás képét a Biblia ihleti. Nemcsak Walter Scott regényeire gondolok, ahol a skót kálvinisták Izrael népével azonosították magukat, de ugyanez áll Händel oratóriumaira is: a Judás Makkabeusra, az Izrael Egyiptombanra. A protestanizmus képzeletében újra megjelennek Izrael régi képei. Tehát itt megvolt az átjárás a mítoszban, s ezért a modernitás felfogásában is. A zsidó tradíció a kálvinizmuson keresztül jött be az európai kultúrába: a rabszolgával történő azonosulással. A kálvinizmusban visszatér a gondolat, hogy a pária fölemelése hozza el a felszabadulást. Rettenetes erős hatás a mitológia szintjén. A mitológia a döntő, ha életformát alakítunk ki magunknak, és azokhoz hű magatartásokat választunk. (…)

plakatmagany.transindex.ro